Petőfi Népe, 1963. április (18. évfolyam, 77-99. szám)
1963-04-04 / 79. szám
6. oldal 1S63. április 4, csütörtök jljJMyiiyi ✓\ ' t f n- - í •••».*••" Fiatal szovjet harcos. (Goór Imre vázlatkönyvéből.) VÁROSRÓL városra hányta- vetette mozgalmas élete, jó pár szakmát végigpróbált, amíg végül a mezőgazdaságban találta meg helyét, hivatását. Báli Ferenccel, a szabadszállási Lenin Termelőszövetkezet elnökével beszélgetünk a közös gazdaság irodájában, s fon tol tan ejtett, csendes szavai nyomán kitárul előttünk egy rögös, élményekben és veszélyekben bővelkedő életút. — A proligyerekek minden iskoláját megjártam — mondja fájdalmasan emlékező mosoly- lyal. — Tizenkét éves fejjel már rikkáncsként árultam a Népszavát, s azóta mi minden voltam már: napszámos, gumi javító, autószerelő. Végül az asz- talosszakmában szereztem képesítést, tizenkilenc éves koromban. S ahogyan az apró gyerekkoponyában terebélyesedett az értelem, azzal együtt nőtt, erősödött bennem a proletáröntudat, a mozgalom és a párt iránti olt- hatatlan szeretet. Apám, aki szintén asztalos volt, tizenkilencben elnöke lett a győri direktóriumnak. Ezért az ellenforradalmi időkben két évi börtönt kapott, majd emigrált, és csak 1924-ben tért újból haza. Anyám ez idő alatt, vállán a három gyerek gondjával, bizony nehezen tengette életét. AZ ÁTÉLT nyomorúság, az apám harcos múltja, mindez erős szálakkal fűzte sorsomat a munkássághoz. Amint a szakmában szabadultam, tagja lettem a Természetbarátok Egyesületének, amelynek soraiban ott voltak a kommunista ifjúmunkások legjobbjai. Amikor azután az ország szekerét egyre inkább jobb felé toiták, sor került az én nyílt színvallásomra is. A Győri Vagongyárból 1938-ban szabotázscselekmény miatt bocsátottak el. A hírhedt Botond terepjáró gépkocsik szerelését végeztük, s a műszercsavarokat olaj helyett sósavval öntöttük le. Hathónapi felfüggesztett börtönbüntetést kaptam, és szedhettem a sátorfámat. A Dunántúl számos városát megjártam, hogy munkát kapjak. A „priuszom” sehol sem volt jó ajánlólevél. Ahol egy kicsit hosszabb ideig megragadtam, ott is inkább csak azért tűrtek meg, mert jól futballoztam és az ifjúsági válogatottban is egy ideig helyet kaptam. A felszabadulás évének februárjában a Dunántúl hemzsegett a nyilasoktól. A Veszprémi Lőszerműveknél voltam ekkor — megint csak a sporttevékenységem révén — művezető. Az üzem nyugatra szállítását elrendelő, úgynevezett bénítási parancsot nem voltunk hajlandók végrehajtani: a legfontosabb gépeket, alkatrészeket, anyagokat elrejtettük. A nyilasok előtt már régóta vörös posztó volt a személyem. Letartóztattak, majd halálra ítéltek. Egyelőre a veszprémi gettóba vittek, ahol egy közepes nagyságú szobában vagy harmincunkat zsúfolták össze. Napról napra várva a kivégzésemet, tisztítottam a latrinát, mellig érő szennyben. A gyakorta ismétlődő légitámadások idejére, szórakozásból, az árpádsávosok a gettó udvarán cölöpökhöz kötöttek ki bennünket. — A saját elvtársaitok fognak benneteket kinyírni! — röhögtek. A KIVÉGZÉS azonban elmaradt. A székesfehérvári frontáttörés utáni zűrzavarban sikerült a gettóból megszöknöm. A családommal együtt a város melletti Csatárhegyen levő pincékben találtunk menedéket. Az egyik reggelen elcsitult a harci zaj, és a pincéből kikémlelve láttam, hogy a szőlőhegyen lö- vegeket állítanak fel szokatlan egyenruhába öltözött katonák. Aztán, amint felém fordultak, a sapkájukról a szemembe villant az ötágú vörös csillag. Felszabadultunk! Áprilisban kaptam meg a párttagsági könyvemet, és boldogan fogtam hozzá a most már legális pártmunkához. Szerveztem, végeztem a pártiskolát; voltam városi párttitkár, majd megyebizottsági propagandista. PÁR ÉV MÚLVA, rövid időre Győrbe, a szülővárosomba kerültem, azután a fővárosban dolgoztam, ismét az eredeti szakmámban. A gyárunk a tassi Petőfi Tsz-t patronálta: így kezdtem ismerkedni a mezőgazdasági munkákkal és a szövetkezeti parasztsággal. A bátyám már évek óta — és nem is akárhogyan — vezette Bátaszéken az egyik termelőszövetkezetet. Egyre többet foglalkoztatott a szárnyakat kapó. fokról fokra erősödő tsz-mozgalom. 1960. március 1-én jöttem a szabadszállási Lenin Tsz-be elnöknek. Tudtam, hogy egyike a megye leggyengébb tsz-einek, egymillió forintos mérleghiánynyal, zilált gazdálkodással. Nekem ekkor még alig-alig volt mezőgazdasági szaktudásom, inkább a lelkesedés, a tenniaka- rás, a segítő szándék hajtott, serkentett. Az első napokban egy belső hang mintha azt súgta volna: — Báli, ne okvetetlen- kedj! Látod, hogy lehetetlenbe fogtál; szaladj innen, és meg se állj Budapestig! — Nem egy és nem két töprengő éjszaka kellett, amíg megerősödött bennem a meggyőződés és megszületett az elhatározás: kommunista vagyok; mi nem ismerünk lehetetlent! Maradtam. A hibák becsületes, őszinte feltárása után, határozott célkitűzésekkel fogtunk újult erővel a munkához. Hogy nem maradt el az eredmény, azt bizonyítja, hogy amíg az 1959-es gazdasági évben egy hold redukált szántóra 204 forint jutott, addig már a következő évben a nyolcszorosára emelkedett ez az arány. Amellett, hogy az állam iránti kötelezettségeinknek is maradéktalanul eleget tettünk, megszüntettük a mérleghiányt, s a község hét termelőszövetkezete közül a zárszámadási eredményeket tekintve, az elsők lettünk. A következő évben, a mezőgazdaság átszervezése során, a gazdasági területünk megháromszorozódott. A termelőszövetkezet két fő termelési ága a növénytermesztés — ezen bélül a lucerna- magíogás —, valamint a gyümölcsös, amelyből tavaly 124 holdon telepítettünk. Az idén ugyanennyit szándékozunk telepíteni, a tervidőszak végére pedig már 400 holdon lesz gyümölcsösünk. • AZ ÉLETE ötvenedik évéhez közeledő Báli Ferenc tekintetét ugyanaz a tűz fényesíti most, a közös gazdaság eredményeiről, jövőjéről szólva, mint amikor a fasiszta hadigépezet bénítására vállalkozott ifjúmunkás társaival; vagy mint amikor negyvenöt emlékezetes tavaszán a párt katonájaként járta a falvakat. Nagy a feladat, amit elvállalt, de — hogy a saját szavaival éljek — szívét-lelkét, minden másodpercét felteszi rá, s az eredmények a három évvel ezelőtt eléje meredő nagy kérdőjelre határozott igennel felelnek. Mert a termelőszövetkezet élén állva is az maradt, aki munkás korában, vagy a Csatárhegy golyótépte tar galy- lyai alatt volt: kommunista, a nehézségektől nem rettenő, azokkal győzelmesen mérkőző ember. JÓBA TIBOR És tiszta lesz... Kopik a szó, csörögve hull a pádló szennye közé. Hiába takarítják a kocsikat, ismét teleszórják, mint itt, a levegőt is, szennyel, piszokkal... Igen, még teleszórják! De lesz idő, amikor mindenki kezében reflex mozdul, ha rosszat tenni készül, s patyolattiszta lesz majd a kocsi is, amely most szutykos, és tiszta lesz az ész, a szó, a szív és a világ, és fénylők a szemek! Tegnapról mára Emlékszem még a tegnapokra (jog, szerencse és kötelesség!): a kakuk háromszor kiáltott, egy hang szólt: „Szépen kérni tessék!”Szegénység volt a lakótársunk, az eperfáról földig ért le olykor a nagy-nagy szomorúság, nem mert puliszka volt ebédre! a „nincs” fájt és az „ugyan kérem!” ,.. Apám ott állt, fedetlen fejjel, jégeső pergett a magasból, és céltalan volt az új reggel, Anyám könnye nem vált arannyá, mi nem értettük az egészet, s mint riadt madár, szálldos bennem egy József .4ttila-idézet.,. ANTALFY ISTVÁN VERSEI Ismerősöm hosszasan elgondolkodott, aztán mesélni kezdett. — Ajándékot vettem nyolcéves kisfiamnak Elemmel működő, távvezérlésű égszínkék autót. Mikor nagyboldogan odaadom neki, meglepetten, duzzogva tolja félre: „Mondtam, hogy lánctalpas traktort vegyél. Ez nem kell!” Erre mondhatnánk, hogy „Milyenek is ezek a mai gyerekek” — de a dolog nem ilyen egyszerű. — Tudod — folytatta ismerősöm —, foglalkozásom évek óta sok utazással jár. Munkahelyem központja is távol van, így huzamosabb időn át megesik, hogy hetenként csak egyszer találkozom a kisfiámmal. Nem egyszer megilletődve tapasztalom, mennyit nőtt, mint lett értelmesebb, hogyan jelentkeznek új vonások jellemében. Gondolhatod, mit meg nem tennék a kedvéért a szombat estéken, vasárnapokon. Megértheted, hogy nem dorgálással, prédikálással töltöm az időt, bárahány csínytevéséről számol be a feleségem, nagymama vagy nagyapó. Játszunk, nyakunkba vesszük a várost vagy a határt, cserkészünk az erdőben, pecázunk a folyónál. Az az egy este és egy nap jó részben enyém és a fiamé. Természetesen sokat rágom a fülét, legyen figyelmes az iskolában, fogadjon szót otthon, tanuljon jobban, de látom, érzem, hogy a gyerek unja. Mondta is már: „Apuka, erről máskor is beszéltél, — tudom. Inkább azt meséld el, hogyan folyik fel a víz a víztoronyba... Olyan keveset vagy itthon...” Isten, ezért várom olyan izgatottan a péntek estéket. Ilyenkor sokáig olvasok lefekvés előtt, hogy annál hamarabb jöjjön a reggel. Míg távol vagyok, még a vonaton is hazakészülök. Az ablakból lesem, milyenek máshol a családias esték, a munka utáni órák. A villák, házak udvaros végükkel is fordulnak a vonat felé. Be lehet látni még a szobákba, konyhákba is. Itt vacsora körül sürgölődik az asz- szony, lába alatt a gyerekek rajával. A férj virágtartót barkácsol a ház előtt, vagy kerítést fest. Amott egy első emeleti lakásban anyuka a kislányát öltözteti, apuka meg nyakkendőjét köti a nyitott ablak üvegtükrében. Emitt a verandán beszélgetnek, amott a baromfiban gyönyörködnek. Most egy konyhakertből integet a tovarobogó vonatra a kapálgató család, máskor egy vén diófa alól emelgeti üdvözlésre poharát valami borozó társaság. Községről községre ugyanazok az alkonyat képei. A babakocsit toló házaspár ugyanúgy fordul hátra minden helységben a vonatrobogásra, mint ahogyan a kapuban tereferélő asszonyok is elküldik önkéntelen mosolyukat a más tájakra szaladó vonattal. Mire állomáshelyemre érek, villany ég mindenütt. Rendszerint jó népes vendéglőkben vacsorázom. Szeretem az embereket, s köztük nem érzem az egyedüllétet. Arcukról nekem is jut egy-egy derűs rezdülés, vidám villanás, amit otthonról, a feleség, a szülő egy-két jó szavától, a gyerekek kedves csacska- ságaiból hoztak el magukkal. Ügy érzem, én is csak épp eljöttem hazulról, s mire visszamegyek, a gyerek megint éhes lesz. Én is. És „kitaláljuk”, hogy süssünk például hagymát — paprikás szaftban. Az még jobb lesz, mint a vacsora volt. Azután sétálgatok. Figyelem a gyereküket vezetgető házaspárokat. Azt képzelem, hogy otthon ugyanezt csinálom én is. Megállók mellettük a játékbolt kirakatánál, hallgatom a gyerek türelmetlen sürgetését: „Ezt vedd meg, apuka. Nem, inkább amazt!” Akkor én is elhatározom, hogy szombaton pedig olyat veszek a fiamnak. Viszed is neki valamit minden szombaton. Becsapom magam, hogy ezzel tán egy kicsivel több szeretetet adok. Marad nála valami belőlem, ha el is kell jönnöm vasárnap éjjel. Tudom, ez csak önáltatás. Hétfőn még juttat valamit a játék fiam eszébe a szombat estéből, vasárnapból, de kedden — szerdán pedig még jobban — már csak a következő ajándék várása emlékezteti rám. őszintén mondom, az már a gond, hogy mit tudok még neki vinni, amit eddig nem kapott Honnan értené meg ő, hogy az apja egész gyerekkorában egy háromkerekű biciklire várt? — Nyárról nyárra „híreskedett” kis cimboráinak, hogy — „Ne félj, apám hoz ám Pestről olyan kis* biciklit hogy csak na!” Tehetett róla szegény apám* hogy sosem tudta teljesíteni kívánságomat’ Hiszen nyár végi éjszakán legtöbbször félve kopogtatott az ablakon. Fel ne ébredjen a gyerek, ne tudja meg, hogy gyalog jött haza — 167 kilométert hagyva a háta mögött. Pedig én mindenről tudtam. Pedig milyen iszonyú vágyakozással vártam nyárról nyárra azt a kisbiciklit Hogy füleltem ezeken az éjszakákon, az ablak- kocogtatás után: most nyitott kaput anyám, most jöttek be a konyhába, most! most! — hai- lom-e a kisbicikli pengéséi, amint leteszi apám a ruganyos kerekekre’ De még apró cirre- nést, a csengő annyi kis cincogását sem hallottam, mint mikor két egyfilléres összecsendül. Életút I
