Petőfi Népe, 1963. április (18. évfolyam, 77-99. szám)
1963-04-04 / 79. szám
1963. április 4, Csütörtök T oldal 9 Oigoványi rapszódia Az éjszakai fagytól még, vékony jégdarabkák úszkál- ^ nak a hatalmas fakádak vizén —, de a nap már jócskán felballagott az égre, s aranyba vonja, reggeli dermedtségéből fokról fokra életre melengeti a tájat. Több mint kétszáz holdon szemet kápráztatóan ragyog az asztal- símaságúra egyengetett homok, s a terület szegélyén konok hallgatással állnak a lánctalpasok, várva a hét végén hazautazott kezelőiket, hogy még mintegy 30 holdon legyalulják a szélhordta dombokat. Apró nádkarám enyhében vastagon öltözött asszonyok metszőollót csattogtatnak: a szőlővesszőket „talpalják”, megfelelő méretűre vagdossák. Néhány lépéssel odább vagy százan csoportokba oszolva munkához szedelőzködnek szintén. Az orgoványi Sallai Termelőszövetkezetben március 25-én megkezdték a szőlő telepítését. Egymástól hatvan méternyire két-két férfi nyolcvan méteres láncot feszít ki az előző napokon levert cövekek között, a láncokon félméterenként piros festékjei, s ez utóbbiaknál szapora ásók nyomán gödrök ékelődnek a homokba. A kádakban elolvadtak már a jéglemezkék, agyagpép, istállótrágya és HCH növényvédőszer kerül a vízbe. Egy nyaláb „talpalt” vessző máris fürdik a lében, majd serény kezektől szálanként eltűnik a gödrökben. Április végére negyedezer holdon a sárfehér szőlőből ói ültetvény lesz itt, s négy-öt év múlva gazdagfürtű tőkéket dajkál e táj. E zzel be is lehetne fejezni e határrészről tavaszi híradásunkat, amelynek „szenzáció” jellegét csökkenti az a nagyszerű tény, hogy számos helyütt hasonló kép tárul a szemlélő elé. Az emlékezés és a könnyeket facsaró kegyelet azonban parancsol a lábnak, s bejáratja e hatalmas területet, parancsol a gondolatnak, és végigszáguldatja az időt: ember, tartsd eszedben, nem akármilyen hely az, ahol pompázó szőlőskertet létesítenek, egyszersmind ragyogó jövőjük virágának készítenek ágyat a Sallai Termelőszövetkezet gazdái! Emitt, a betelepítésre kerülő terület szomszédságában patkó alakú, oldalán kökénybokrokat nevelő homokgyűrű magasodik. Karéjában betyárok tanyáztak a múlt században, szegénylegények, akik nem tűrve a szolgaság igáját, itt találtak menedéket, s innen indultak rácsapni a gazdagokra. Nevüket, tetteiket összekeveri a romantikus képzelődés, lázadó voltukat kétesnek értékeli a felületes történelemszemlélet —, itt-tartózkodásukról „Tolvaj os”-nak keresztelték el a határrészt azok, akik a népnyúzó uralmuk előtt fejet nem hajtókát a megbélyegzés jelzőjével illették. Amott, oh, amott... Csak domb, homokdomb, de hegynek nevezik az orgoványiak. Ott szenvedtek mártírhalált az első magyar proletárdiktatúra itteni és más községbeli hősei, vagy a fehér terroristáknak egyszerűen nem tetszők, azok, akiket azért gyilkoltak meg, hogy több-kevesebb vagyonukhoz könnyűszerrel hozzájuthassanak. Jó autófutásnyira innen nádfedeles tanyaház falán márvány emléktábla hirdeti: „1919. IX. hó 22-én e házból hurcolták el Hajma András direktóriumi tagot, aki a dicső Tanácsköztársaság idején elsőként kezdett földet osztani az orgoványi dolgozó parasztoknak.” A községben felállított emlékművön még H. Szabó János, Csákó Mihály, Ürögi Lajos, Deutsch Imre, Dobrufka Ferenc, Dózsa Emánuel, Fekete Adolf, Hegedűs Rezső neve olvasható. Elsőként kezdtek földet osztani! A z éjszakai fagyot űző nap melegében nézem a telepítés szorgos munkáját. Ha azon a mementó hegyeként emelkedő dombon negyvenhárom és fél esztendeje nem ülheti véres torát a brigantizmus, akkor most nem telepítenek itt. Akkor nem most telepítenek Orgoványnak ezen a határrészén, de már évtizedek óta díszlene a szőlő, s az öregek nem így mondanák: de jó lesz a fiataloknak, akik sokáig élvezhetik e szívet-lelket melengető munka gyümölcsét! TARJÁN ISTVÁN Halhatatlanságom Engem Is elhagy egyszer a sző is, S magába fogad a nekropollsz Ahová többé nem hat a lárma; Olvassák amit mutat a tábla: így hívták és élt eanyitöl-ennytt, Bár senkit nem érint egy szemernyit, Ki volt ez a vándor, e hontalan, Valami Izgága, haszontalan, Akit az idő eltakarított Rá még a kakas se kukorltott Sebaj! örömmel kiáltok nagyot: En már úgyis halhatatlan vagyok! Megállhat e földi komédia — Megőriz az enciklopédia... Jöhet egymásra sok emberöltő. Elő szivekben pihen a költő, Aki réges-rég hunyta le szemét, Amit övez a beesőié«, hála, így örök-élet az 6 halála. Egyszer egy diák nem tóm* ml végett, Akit majd a tudományszomj éget, E nagy lexikon-kriptába kukkan, Keres valamit, nevemre bukkan, Ml írva áll olvassa tűnődve; S mikor végére ér megíltődve, Magának beszélve eképp szóla: Érdekes... sohse hallottam róla... HAJNAL JÓZSEF Nagy eső volt Nagy eső volt. bevert rügyet, virágot, a méhek szárnya elnehezült, nem tudtak felrepülni. Tócsák tükre borzong, virágpor hull a földre, híg sártól terhesül a láb. A csatornák öklendezve nyelik a szennyes vizet. Nagy eső »oft Kint a mezőn, mint fürge gyöngyök szétgurultak a cseppek, a föld képén eU simultak a kérges ráncok, pattanásig duzzadt a mag, és a parasztok arcán úgy villant meg az őröm, akár a vállukon kelő, tavaszi hajnal. Nagy eső volt... £ Biztató, mint a Holnap melyért lendül, fárad, lélegzik tíz millió magyar. NAGT ISTÓK ISTVÁN Anna Ahmatova ECHO Vissza a múltba út nem vezet, De mit Is adna a múlt nekem? Ml a múlt? Pár kőlap vér-szennyezett, Vagy befalazott ajtajú terem? Vagy egy visszhang, mely még nem halt el, Bárhogy is kérlelem, akarom ...? S e visszhangnak másik echó felel, Melynek hangját szívemben hordozom. Fordította: BAN ERVIN ÓDA Rettegek nagy karavánját űzi a ÖSIdszagő saeöö f csalja a lombot a fény bontva a fák rügyeit, zsong a tavasz, mint halk zeneszó száll át a határon s felborzolja a víz moccanatlan tükörét Nem vidulni mezőkre futok most nagy kacagással „ I nem patakok vize vár s nyugtalan erdei zaj f nem hegyeket mászva, ámulva a szép panorámán / és nem dombok ölén élvezem én a tavaszt Nem harsány vigalom vár engem a fény özönében s nem füttyös zeneszó oldja a téli magányt i Rezdül bennem a szív, mély húrokat pendít a háte hogyha a sírotokat nézegetem katonák. Rezdül bennem a szív, hogyha a halk temetőkbe» járkálok — nevetek mondja a tábla felém. Lenne-e bennem erő, bátorság lenne-e bennem eszmém érdekeiér’ veszteni életemet? Lenne-e bennem erő, hogy a szívem az égre hajítva fegyveremet, karomat vinni a harcok élé küzdeni hittel, elszántan a titán erejével s földre ontani szét vérem a gyors-hevülőt? S míg itt nézem a halk temetőben a domb sokasagát hegyként felmagosúl, megnő bennem a hit. Nektek élteteket kellett odahagyni a síkon testet, lelket, erőt adni a győzelemért.. Hova lettek már a karok, hova lett a szemekből, merre lett az a tűz, hol van már a sugár. Hol van a boltos homlok, a haj, hova lettek a váüak hol roskadt be a mell, hol görnyedt a derék, hol dobbant végsőt az a láb, mely oly szaporán ment, hol van már az a szív, melynek előbb szerelem s aztán harci zsivajgás verte fel templomi csendjét? Nincs válasz, csak a fák rázzák ágaikat. Jól tudom én, itt vannak a pezsdülő, éledő tájon, karjuk fák gyökere, élettel teli ág. Mellkasuk domborodó domb, homlokuk ég kupolája, hangjuk nyári eső, melytől éled a táj. Válluk hegy magasában tartja a végtelenséget szívük búzamező, selymes rét a hajuk. Példájuk a hitünk, a hitünk, hogy az ember szétveri zsarnokait s zengő, nagy kupolát épít a béke fölé és napjait munka hevíti c rátok gondol majd életadó katonák. 6£&a«MD0K Palkó József: Tábori konyha (vázlat). Nem ám, mert apám pénzt sem hozott, hiszen Pesten még nagyobb munkanélküliség volt, mint városunkban. Egy kívánságomat ugyan elértem. Egy évig laktunk Pesten, jobban mondva a Valérián. Onnan gyalogoltam be hetenként egyszer-kétszer játszani az unokatestvéreimhez. A Boráros tér é alatt laktak. Emeletes házban. Szegények voltak ők is, csak hát nyolcéves fejjel mégsem néztem őket annak, — az emeletes ház miatt. Azt gondoltam, valami közük van a tulajdonához, pedig számtalanszor hallottam a nagynéni kesergését: „Már nem lesz tovább könyörületes a háziúr.” Emelet-szomszédságukban laktak Törzsökék. Törzsök Bandi apja mérhetetlen magasságban élt felettünk; könyvelő volt a BANKBAN. Bandinak meg volt a sok játéka közt egy olyan, de olyan, hogy még ma, évtizedek után is meg-megdobban a szívem, ha rágondolok. Kis postakocsi. Akkurátus, pont olyan, mint a nagyok akkoriban, amilyen a mi városunkban is volt. Zöld, nemzetiszínű szegéllyel, magyar koronával. Tető az ülés felett, ajtaja hátul, mint az igazinak. Még a kocsis is olyan volt a bakon, mint otthon Szarka bácsi. A ló meg előtte, — az meg csupa csoda volt. Mikor húztuk a kocsit, úgy járt a lába, mint a valóságos lovacskának. Pedig pléhből volt az egész. Nahát én úgy megóhajtottam ezt a postakocsit, hogy majd megszakadt a szívem érte. Rosz- szul voltam, ha Törzsök Bandi durván lökdöste, mert — mint mondta — útálja már, olyan régi. Én meg jártam, jártam az unokatestvéremékhez, csakhogy Törzsökéknél láthassam, foghassam a kiskocsit. Micsoda boldogság volt nyitogatni, csuko- gatni, tologatni, csettintgetni a lovacskának, és érezni a kis játék éles bádogszagát. Egyszer, nagyremegve, megkérdeztem Bandit: „Nem adod el?” Rám nézett, mintha mérlegelné, mekkora bolond vagyok, azután a gyerekek érzékenységével észrevehette rajtam, hogy a kocsiért mindenre képes vagyok. Fölényét élvezve válaszolta: — Két pengőért! Mit tudja az én kisfiam, mi volt akkor két pengő! Gyakran megesett, hogy egy napszámos nyáron át nem keresett annyit, mert nem akadt munka. Én meg, emlékszem, 1, azaz Egy fillérért gyalogoltam be egyszer a Valériáról a nagynénihez. Adjon kölcsön, kértem, mert nekünk csak 9, azaz Kilenc fillérünk van otthon és a színest, ami okvetlen kell a Csobánc utcai iskolában, 10, azaz Tíz fillérért adják. Egy nyáron át cipeltem piaci kofák kosarait, rakosgattam batyujukat, áruikat a kocsikra, hogy hetipiaconként megkeressem a 20 filléremet. Egy pengő negyventől felfelé nagyon nehezen gyűlt, mert többször újra kellett kezdeni a spórolást. Abból is éltünk, mert apám akkor sem keresett semmit. Mondom, nagyon szorított az idő is, mert készültünk vissza vidékre. Én pedig össze akartam rakni a 2 pengőt. Esküszöm, akkornap hajnalban szöktem be Pestre Törzsö- kékhez, mikor indultunk haza, a kis vidéki városba. Végre enyém lett a kis postakocsi. Nem lehet azt az örömet szóval kifejezni. A VILÁG volt vele az enyém. Mikor otthon minden pótyer- kát összecsomagoltunk, a kis postakocsinak nem jutott hely egyik pakkban sem. Ki nem engedtem volna a kezemből, s végül mindenhonnan kimaradt. Bántam is én, legalább a kezemben vihettem. Az úgynevezett Katonaréten vágtunk át a népligeti aluljáró felé. A nekem jutott csomag is olyan nehéz volt — szó szerint egész vagyonúnkat vittük magunkkal —, hegy két kézzel kellett fogni a bogját, mert majd elrántott. A kis postakocsi egyre jobban belehasított a húsomba, hiszen kétségbeesetten ragaszkodtam hozzá. El is ejtettem, s ilyenkor apám, szegény, mérges volt, mert mindnyájunknak meg kellett állnunk, lepakolnunk. Mikor már harmadszor esett ki kezemből a kiskocsi, véres volt a csomagot átfogó kendő bogja is, úgy belémvágott a lovacska karcsú pléhíába. Apám rimánkodott. — Kisfiam, látod, nem bírod. Mi sem tudjuk hova tenni anyáddal. Rá se nézz! Jövök én még Pestre, ajjaj, mennyiszer jövök. Ássuk itt el egy lyukba a kis szekeret. Látod, még vérmérgezést kapsz. Nem viszi azt el senki. Megtalálom. Na gyere, ehun a bicska, ássad! — Apám elfordult... Ma is érzem, milyen sósak voltak a könnyek, míg ott, a Katonaréten elástam az én legnagyobb kincsemet... Évtizedek múltak el. Egyszer, ember koromban kisettenkedtem arrafelé, mikor Pesten jártam. Szédültem. A világ, a tárgyak, a rét arányai megváltoztak. Még csak elképzelni sem tudtam, merre áshattam el a kis postakocsit valamikor. Annyi, de annyi új csapás vezetett a liget felé, annyi új ösvény keresztezte a régieket. Ma már csak a vonatból néz- degélek — arrafelé, ahol új nagy házak temették el a régi utakat... A kisfiam meg duzzog, mert nem lánctalpas traktort vettem neki.., Ismerősöm kis szünetet tartott, majd töprengve folytatta. — Tenyerünkön hordozzuk gyerekeinket, mindenünket rájuk raknánk. De vajon a bőséges zsebpénz, a kényükre-ked- vükre előteremtett divatos ruha, óra, motorkerékpár mindent pótol-e? Lehet, ha a kisfiámmal rendi- szeresen vele lehetnék, annyi játék se kellene? Űgylehet, a játék csak játék. A szeretet meg szeretet. TÓTH ISTVÁN
