Petőfi Népe, 1963. április (18. évfolyam, 77-99. szám)
1963-04-04 / 79. szám
TT iom Szabó Pál 70 éves Holnap lesz 70 esztendeje, hogy egy apró tiszántúli faluban, Biharugrán, meglátta a napvilágot Szabó Pál, kisföldű parasztok hat osztályt járt gyermekéből a XX. század dereka körüli magyar irodalom vezéralakjává nőtt kiváló írónk. Harminchét éves koráig az alföldi szegényparasztság és a falusi kisiparosok sorsát éli. Megjárta a háborút is, s az ellenforradalmi konszolidáció kálváriáját. A Tanácsköztársaság alatti magatartásáért két évre helyi internálásra ítélték. A maga és környezete sorsa, az igazságtalanságok, az elnyo morodás, a kilátástalan paraszti sors tragédiái adják kezébe a tollat. Az „Emberek”-kel indul 1930-ban, s első könyve egy csapásra országos hírnevet szerzett neki. Műveit több nyelvre lefordítják, még a tengerentúl is kiadják. Az 1938- ban megalakult Nemzeti Parasztpárt elnöke volt. A felszabadulás után az elsők egyike, aki friss lendülettel lát munkához. Közéleti szereplésével és írói munkásságával egyaránt megbecsülést szerzett. Fő művei: a Talpalatnyi föld címen ismert trilógia és az Isten malmai, a magyar falu felszabadulásának és a földosztásnak költői szépségű ábrázolása. Kétszeres Kossuih- díjas, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának alelnöke, megyénk országgyűlési képviselője. Köszöntjük a 70 éves Szabó Pált, ahogyan széltében az országban ismerjük: a mi kedves Pali bátyánkat, és erőt, jó egészséget kívánunk további munkájához. Napfényes, szeles bolondos április. A nap elő-előbújik a felhők mögül, hogy felmelegítse a fá- zós embereket, de a csípős szél ráfagyasztja a napsugarat az arcokra. Az újvárosi kis parasztház tornácén is feléledtek a legyek, bogarak, hangyák, dongók: széltől védett része ez a háznak, s ahogy odatűz a nap, felmelegíti a pirosra mázolt követ, rajta a padkát, melyre letelepszik a ház gazdája: Tapasztó bátyám hetvennyolc éves, nagy bajuszú parasztember, még a múlt században gyerekeskedett itt az alsósoron, és felesége, alig hat évvel fiatalabb, lánynevén Kecskés Róza, amúgy rövid „o”-val, köszvénye miatt mindig panasz- szal teli öregasszony, hátán, mellén körülcsavarja fekete berliner kendőjét. Ülnek, gubbasztanak, mint tyúk a meleg porban, szótlanul, csak néha kodálva-kárálva-ka- pargálva a régi idők emlékei között, ötven éve minden tavasszal kiülnek ide, hogy késő őszig elmerengve nézzék a szemközti ház falót, a hullámzó, nyújtózkodó, macska hátához hasonló nádfödeles tetőt azzal a kábult közönnyel, amit az ifjú nemzedék „ébrenalvás”-nak nevez. — Tegnap nem láttam, Tapasztó bátyám. Tán beteg volt, hogy nem bújt elő a kemence mellől? — kérdi az öreget lakója, megállva a pitvar küszöbén. Jó éve lakik már itt. Nagy véletlenül talált erre a szobára: az ablakon sárguló régi újságpapír hívta fel a figyelmét, hogy itt üres szoba van, mert bizony az ablak négy esztendeje sem volt kinyitva, „nehogy a por, meg a köd bemenjen és leegye a szoba falárul a meszet”. Az öregek aztán nagy rimánkodás- ra kiadták, de kikötötték, hogy az ablakot a forróság idején se hagyják nyitva. S hogy a lakó a két öregnek mindig kedvében jár, az ablakot is csak titokban nyitja ki, hát megértik egymást. Most is a feltett kérdésre úgy felel az öreg, mintha saját unokájának mondaná: — Én-e öcsém? Beteg? Mán- hogy én? De még doktornál, patikába se voltam soha. Vagyishogy, nehogy hazugságba essek, voltam egyszer, amikor harmadéve a feleségemet kísértem el, oszt egyúttal megmutattam a lábomba a visszeret. De se azelőtt, se azóta ... Soha! A lakó kételkedve rázza a fejét és megkérdi: — No és, Tapasztó néni meggyógyult legalább? — Dehogy gyógyult, dehogy gyógyult. Csakúgy nincs étvágya, meg nem tud aludni, mint azelőtt. Jól tudja a lakó, hogy a „beteg” asszony egész nap eszik, meg három órát ebéd után „délt aluszik”, ezért nem tud éjjel aludni. Dehát ráhagyja az öregre, aki maga is vigasztalni szokta a feleségét, mert hát jól esik az annak a szegény beteges asz- szonynak. — Mert tudja, — töri meg a csendet Tapasztó bátyánk —, megfázásra legjobb, ha aratáskor se vesszük le a jágeringet, kelésre ha&ymaszár, égési sebre petrezselyemződje, nehéz lélegPersze, ne használják soha, azt kívánjuk. Az elnök elvtárs is jó egészséget kíván hozzá. — Halljátok, fiaim — pödri meg bajuszát az öreg — énve- lem ne vicceljetek. Hogy a doktor ingyenes, az nem lehet. Éppen a doktor, amelyik mindig a legdrágább volt a világon? Egyszer a feleségemet vizsgálta, s hát nem 50 forintot kért azért a kis bajért? Node, meg is nézettem a lábomba a visszeret egyúttal, ha már nem átallott annyi pénzt elkérni. zésre meg kiváltképp alkalmatos a háromszencséges orvosság: a három nap három éjjel áztatott fokhagymalé. Abbul csak három kortyot kell innya minden nap háromszor, oszt három napra rá úgy kinyílik az ember gurgulája tülle, mint kirisztus- urunk sírja harmadnapra. De- kérfájásra ajánlatos a sós pájin- ka. vagy csalánnal addig csapkodni, míg feldagad oszt nem érzik. Ha fáj a fogam, minden beretválkozáskor piszkálok a tö- vin a zsákvarrótűvel, oszt egykét hét alatt csak kigyün a büdössé. És siklik-hajlik a beszéd az öreg Tapasztó két odvas foga mögül, a lakó nem győz hüm- mögni, sopánkodni, hogy bizony ma már ostobaság, ha nem megyünk el az orvoshoz, amikor szükség volna rá. — Márpedig én eddig se voltam, ezután se megyek. Csak ha nagyon muszáj. Akkor is, ha visznek. Erre meg a kis kapu nagy esi- kordulással kinyílik, s megjelenik benne két fiatalember. Előkerülnek az alsószobából a fényes támlásszékek. Helyet foglalnak. Tapasztó bátyánk elkezdi a tapogatózó beszélgetést: — Jó üdő van. — Az. — Ez köll a vetésre. — Ez. — így kék tartani vagy egy hétig is. — így. — Hát oszt??? — Csak éppen hogy előjegyezzük magukat a nyugdíjra, merthogy most már a mi téeszünk tagjai. Meg aztán, itt van ez a zöld beteglap, ezzel elmehetnek most már ingyen az orvoshoz. Merthogy ezt is biztosítja mátul fogva a téesz. A gyógyszerbe kell csak 15 százalékot fizetni. A nagytekintélyű SS-tábornok érkezéséről idejében tudomást szereztek a szovjet félderítők is. Még a háború első esztendejének végén három szovjet félderítőt küldtek Hitler hátországába, különleges megbízatással. Amíg nem kaptak parancsot, hogy költözzenek át Karlsluste- ba. mind a hárman Németország különböző vidékein telepedtek meg. Elsőnek Tamara Stireva érkezett Karlslusteba, egy elesett német tiszt özvegyének irataival. Házat vett, s az egyik helyi fényképészetben helyezkedő1' el, mint retusőr. Oleg Ljulko Hamburgban élt, ír. ottani telefontársaság műszerésze volt. Ennek a cégnek sok kirendeltsége, leányvállalata működött az Elba alsó és kőié oső folyása mentén levő várfokban, s Ljulko aránylag könnyen, akadály nélkül el tudta intézni, hogy helyezzék át Karlslusteba. Nehezebb volt a helyzete Páréi Percevnek. Ö Cottbusban építette ki a bázisát, ahol egy kis régiségkereskedést nyitott. Percevnek ürügyet kellett találnia, hogy Karlslusteba utazhasson áruért, s ott „megismerkedjék” Stirevával és „elvegye féleségül”. Miután Fritz Gottbach régiségkereskedő és Stefánia Schneider retusomé „házasságot kötöttek”, Gottbach— Percev már teljesen indokolt, törvényes alapon költözött át Karlslusteba. Annak a néhány személynek, aki az esketésnél jelen volt, elmondták, hogy Cottbusban nagyon rosszul megy a régiségkereskedőnek, Berlin közelsége halálra ítéli őket, elszívja tőlük azt a kevés vevőt is, ami egyébként lenne. Itt viszont, Karls- lusteban, amely kétszer akkora, mint Cottbus, jóval több a műgyűjtő, a régi bronz- és porcelánritkaságokat kedvelő ember. Karlsluste új lakóit — természetesen a legszigorúbb titoktartással és óvatossággal, körültekintéssel — Ádámtól Éváig leellenőrizték, több helyről szereztek be róluk információkat. De semmi gyanús dolgot nem tapasztaltak körülöttük, úgyhogy hamarosan abba is hagyták a Percev és a Ljulko utáni szaglászást. A csoport már jó néhány hónap óta kutatta a karlslustei rejtekhelyét. Most arra kaptak utasítást, hogy alaposan tartsák szemmel Seifert tábornokot, akinek az érkezése — több mint valószínű — kapcsolatban van a rejtekhellyel. Az utasításban az is benne volt, hogy csak figyeljenek, de semmi egyebet ne csináljanak. Várják meg, míg Kerimov a városba megy. Aszker kedden érkezett Karlslusteba. Addigra több fontos esemény történt. Ljulko százados, aki a város telefonközpontjában dolgozott, kihallgatta Seifert és a közben szintén Karlslusteba érkező Upitz beszélgetését. A két magas rangú SS-vezető holnaputánra tervezett találkozója sok mindenre fényt deríthet. Aszker és társai az egész estét, s a teljes következő napot együtt öltötték, hogy alaposan megbeszéljék az akció tervét. (Folytatjuk.) Tapasztó bátyja nem engedve szóhoz jutni a két fiatalt, határozottan megállapítja: — Szóval, olyan világ még nem volt, de nem is lesz, hogy a doktor ingyen vizsgáljon. Punktum! — Márpedig ez a zöld beteglap arravaló! — szól türelemmel egyik fiatal. — Nade menjünk, akár elhiszi bátyánk, akár nem, mert még sok idős téesz- taghoz ki kell hordani a nyugdíj cédulát meg a beteglapot — szól a másik, s már indulnak is kifelé. Miközben Tapasztó néne a beteglapot összehajtogatja, az öreg magát nyugtatva még utánakiált a két fiatalnak: — Hát nem vicceltek? Tényleg ingyenes a doktor? Délutánra eláll a szél, másnap reggelre meg úgy kiderül, a nap úgy ontja sugarát, mint a legmelegebb nyár idején^ Ez a a kora tavaszi idő, amikor a várt napfénytől, a zsongó tavasz életet adó illatártól, a fülbemászó madárfüttytől fürgébben mozog» nak az öregek is, meggyógyulnak a betegek is. Az utcai kiskapu másnap is nagy csikordulással nyílik. — Ugyan ki jöhet ilyen korán reggel? — hajol ki az utcai „tisztaszoba” ablakán a lakó. Csodálkozva állapítja meg, hogy olyan történt, ami már jó fél éve sose: nem jön senki, dehogy is jön, inkább a házigazdáék mennek valahova, merthogy az öreg Tapasztó és felesége feketébe öltözve rakosgatja a lábát nagy üggyel-bajjal. — Hova-hova, Tapasztó bátyám? — kiált utánuk kíváncsian. — Tudja — magyaráz az öreg visszafordulva, lassan, nyugodtan rágicsálva-keresve a gondolatot, — az éjszaka úgy saigott a derekam. Nem gyerekjáték ez, hallja-e! Dehát majd megmondja Malmos doktor úr. Az érti a dolgát. Azt mondják, mert én ugyan nem voltam nála soha. Dehát mindennek eljön az ideje. A két öreg folytatja útját a rendelő felé, egymásba kapaszkodva mint két gyerek, lépésről lépésre tapogatva a járda mélyedéseit. Róza néne kezében egy zöld lapot fújdogál a lanyha tavaszi szellő. DÉNES GÉZA JO SCHULZ: Az első lecke — Leningrad, 1945. — Nevettem. Mert az asztrahárü harcat, aki őrzött, fogkrémem megszagolta, akár a marcipánt. Nevettem, csak nevettem, befelé, csukott szájjal, — meggondolatlanul. — \ Aztán a harcos, hogy cókmókom átnézte, egy kötetet emelt a fénybe, s derűsen szólt: — Öh, Goethe! S fel se ütvén a könyv lapjait, folyékony németséggel szavalni kezdte a dalt a kincskeresőkről. Idd a tiszta élet kedvét, s megérted... Elakadt. Kérőén nézett rám. S én, világhódító — egy csillogó angol vécé birtokában, melyen rajta a felírat: „Tessék öblíteni!” — ... nem tudtam neki segíteni. Fordította: JÓBA TIBOS» Bozsó János: Sükösdi falu széle (olaj).
