Petőfi Népe, 1963. április (18. évfolyam, 77-99. szám)

1963-04-04 / 79. szám

TT iom Szabó Pál 70 éves Holnap lesz 70 esztendeje, hogy egy apró tiszántúli falu­ban, Biharugrán, meglátta a napvilágot Szabó Pál, kisföldű parasztok hat osztályt járt gyermekéből a XX. század de­reka körüli magyar irodalom vezéralakjává nőtt kiváló írónk. Harminchét éves koráig az alföldi szegényparasztság és a falusi kisiparosok sorsát éli. Megjárta a háborút is, s az el­lenforradalmi konszolidáció kálváriáját. A Tanácsköztársa­ság alatti magatartásáért két évre helyi internálásra ítélték. A maga és környezete sorsa, az igazságtalanságok, az elnyo morodás, a kilátástalan pa­raszti sors tragédiái adják ke­zébe a tollat. Az „Emberek”-kel indul 1930-ban, s első könyve egy csapásra országos hírnevet szerzett neki. Műveit több nyelvre lefordítják, még a ten­gerentúl is kiadják. Az 1938- ban megalakult Nemzeti Pa­rasztpárt elnöke volt. A felszabadulás után az el­sők egyike, aki friss lendület­tel lát munkához. Közéleti sze­replésével és írói munkásságá­val egyaránt megbecsülést szerzett. Fő művei: a Talpalatnyi föld címen ismert trilógia és az Isten malmai, a magyar falu felszabadulásának és a föld­osztásnak költői szépségű áb­rázolása. Kétszeres Kossuih- díjas, a Hazafias Népfront Or­szágos Tanácsának alelnöke, megyénk országgyűlési képvi­selője. Köszöntjük a 70 éves Szabó Pált, ahogyan széltében az or­szágban ismerjük: a mi kedves Pali bátyánkat, és erőt, jó egészséget kívánunk további munkájához. Napfényes, szeles bolondos április. A nap elő-előbújik a felhők mögül, hogy felmelegítse a fá- zós embereket, de a csípős szél ráfagyasztja a napsugarat az arcokra. Az újvárosi kis parasztház tornácén is feléledtek a legyek, bogarak, hangyák, dongók: szél­től védett része ez a háznak, s ahogy odatűz a nap, felmelegíti a pirosra mázolt követ, rajta a padkát, melyre letelepszik a ház gazdája: Tapasztó bátyám hetvennyolc éves, nagy bajuszú parasztember, még a múlt szá­zadban gyerekeskedett itt az al­sósoron, és felesége, alig hat év­vel fiatalabb, lánynevén Kecs­kés Róza, amúgy rövid „o”-val, köszvénye miatt mindig panasz- szal teli öregasszony, hátán, mellén körülcsavarja fekete berliner kendőjét. Ülnek, gubbasztanak, mint tyúk a meleg porban, szótlanul, csak néha kodálva-kárálva-ka- pargálva a régi idők emlékei között, ötven éve minden ta­vasszal kiülnek ide, hogy késő őszig elmerengve nézzék a szemközti ház falót, a hullámzó, nyújtózkodó, macska hátához hasonló nádfödeles tetőt azzal a kábult közönnyel, amit az ifjú nemzedék „ébrenalvás”-nak ne­vez. — Tegnap nem láttam, Ta­pasztó bátyám. Tán beteg volt, hogy nem bújt elő a kemence mellől? — kérdi az öreget lakó­ja, megállva a pitvar küszöbén. Jó éve lakik már itt. Nagy vé­letlenül talált erre a szobára: az ablakon sárguló régi újságpa­pír hívta fel a figyelmét, hogy itt üres szoba van, mert bizony az ablak négy esztendeje sem volt kinyitva, „nehogy a por, meg a köd bemenjen és leegye a szoba falárul a meszet”. Az öregek aztán nagy rimánkodás- ra kiadták, de kikötötték, hogy az ablakot a forróság idején se hagyják nyitva. S hogy a lakó a két öregnek mindig kedvében jár, az ablakot is csak titokban nyitja ki, hát megértik egymást. Most is a feltett kérdésre úgy felel az öreg, mintha saját uno­kájának mondaná: — Én-e öcsém? Beteg? Mán- hogy én? De még doktornál, patikába se voltam soha. Vagy­ishogy, nehogy hazugságba es­sek, voltam egyszer, amikor harmadéve a feleségemet kísér­tem el, oszt egyúttal megmutat­tam a lábomba a visszeret. De se azelőtt, se azóta ... Soha! A lakó kételkedve rázza a fe­jét és megkérdi: — No és, Tapasztó néni meg­gyógyult legalább? — Dehogy gyógyult, dehogy gyógyult. Csakúgy nincs étvá­gya, meg nem tud aludni, mint azelőtt. Jól tudja a lakó, hogy a „be­teg” asszony egész nap eszik, meg három órát ebéd után „délt aluszik”, ezért nem tud éjjel aludni. Dehát ráhagyja az öreg­re, aki maga is vigasztalni szok­ta a feleségét, mert hát jól esik az annak a szegény beteges asz- szonynak. — Mert tudja, — töri meg a csendet Tapasztó bátyánk —, megfázásra legjobb, ha aratás­kor se vesszük le a jágeringet, kelésre ha&ymaszár, égési sebre petrezselyemződje, nehéz léleg­Persze, ne használják soha, azt kívánjuk. Az elnök elvtárs is jó egészséget kíván hozzá. — Halljátok, fiaim — pödri meg bajuszát az öreg — énve- lem ne vicceljetek. Hogy a dok­tor ingyenes, az nem lehet. Ép­pen a doktor, amelyik mindig a legdrágább volt a világon? Egyszer a feleségemet vizsgálta, s hát nem 50 forintot kért azért a kis bajért? Node, meg is né­zettem a lábomba a visszeret egyúttal, ha már nem átallott annyi pénzt elkérni. zésre meg kiváltképp alkalma­tos a háromszencséges orvosság: a három nap három éjjel áz­tatott fokhagymalé. Abbul csak három kortyot kell innya min­den nap háromszor, oszt három napra rá úgy kinyílik az ember gurgulája tülle, mint kirisztus- urunk sírja harmadnapra. De- kérfájásra ajánlatos a sós pájin- ka. vagy csalánnal addig csap­kodni, míg feldagad oszt nem érzik. Ha fáj a fogam, minden beretválkozáskor piszkálok a tö- vin a zsákvarrótűvel, oszt egy­két hét alatt csak kigyün a bü­dössé. És siklik-hajlik a beszéd az öreg Tapasztó két odvas foga mögül, a lakó nem győz hüm- mögni, sopánkodni, hogy bizony ma már ostobaság, ha nem me­gyünk el az orvoshoz, amikor szükség volna rá. — Márpedig én eddig se vol­tam, ezután se megyek. Csak ha nagyon muszáj. Akkor is, ha visznek. Erre meg a kis kapu nagy esi- kordulással kinyílik, s megjele­nik benne két fiatalember. Elő­kerülnek az alsószobából a fé­nyes támlásszékek. Helyet fog­lalnak. Tapasztó bátyánk elkez­di a tapogatózó beszélgetést: — Jó üdő van. — Az. — Ez köll a vetésre. — Ez. — így kék tartani vagy egy hétig is. — így. — Hát oszt??? — Csak éppen hogy előjegyez­zük magukat a nyugdíjra, mert­hogy most már a mi téeszünk tagjai. Meg aztán, itt van ez a zöld beteglap, ezzel elmehetnek most már ingyen az orvoshoz. Merthogy ezt is biztosítja mátul fogva a téesz. A gyógyszerbe kell csak 15 százalékot fizetni. A nagytekintélyű SS-tábornok érkezéséről idejében tudomást szereztek a szovjet félderítők is. Még a háború első esztendejé­nek végén három szovjet fél­derítőt küldtek Hitler hátorszá­gába, különleges megbízatással. Amíg nem kaptak parancsot, hogy költözzenek át Karlsluste- ba. mind a hárman Németor­szág különböző vidékein tele­pedtek meg. Elsőnek Tamara Stireva ér­kezett Karlslusteba, egy elesett német tiszt özvegyének iratai­val. Házat vett, s az egyik he­lyi fényképészetben helyezke­dő1' el, mint retusőr. Oleg Ljulko Hamburgban élt, ír. ottani telefontársaság mű­szerésze volt. Ennek a cégnek sok kirendeltsége, leányvállala­ta működött az Elba alsó és kő­ié oső folyása mentén levő vá­rfokban, s Ljulko aránylag könnyen, akadály nélkül el tud­ta intézni, hogy helyezzék át Karlslusteba. Nehezebb volt a helyzete Pá­réi Percevnek. Ö Cottbusban építette ki a bázisát, ahol egy kis régiségkereskedést nyitott. Percevnek ürügyet kellett ta­lálnia, hogy Karlslusteba utaz­hasson áruért, s ott „megismer­kedjék” Stirevával és „elvegye féleségül”. Miután Fritz Gott­bach régiségkereskedő és Stefá­nia Schneider retusomé „há­zasságot kötöttek”, Gottbach— Percev már teljesen indokolt, törvényes alapon költözött át Karlslusteba. Annak a néhány személynek, aki az esketésnél jelen volt, el­mondták, hogy Cottbusban na­gyon rosszul megy a régiségke­reskedőnek, Berlin közelsége ha­lálra ítéli őket, elszívja tőlük azt a kevés vevőt is, ami egyéb­ként lenne. Itt viszont, Karls- lusteban, amely kétszer akko­ra, mint Cottbus, jóval több a műgyűjtő, a régi bronz- és por­celánritkaságokat kedvelő em­ber. Karlsluste új lakóit — termé­szetesen a legszigorúbb titok­tartással és óvatossággal, körül­tekintéssel — Ádámtól Éváig leellenőrizték, több helyről sze­reztek be róluk információkat. De semmi gyanús dolgot nem tapasztaltak körülöttük, úgy­hogy hamarosan abba is hagy­ták a Percev és a Ljulko utáni szaglászást. A csoport már jó néhány hó­nap óta kutatta a karlslustei rejtekhelyét. Most arra kaptak utasítást, hogy alaposan tart­sák szemmel Seifert tábornokot, akinek az érkezése — több mint valószínű — kapcsolatban van a rejtekhellyel. Az utasításban az is benne volt, hogy csak fi­gyeljenek, de semmi egyebet ne csináljanak. Várják meg, míg Kerimov a városba megy. Aszker kedden érkezett Karls­lusteba. Addigra több fontos esemény történt. Ljulko száza­dos, aki a város telefonközpont­jában dolgozott, kihallgatta Seifert és a közben szintén Karlslusteba érkező Upitz be­szélgetését. A két magas rangú SS-vezető holnaputánra terve­zett találkozója sok mindenre fényt deríthet. Aszker és társai az egész es­tét, s a teljes következő napot együtt öltötték, hogy alaposan megbeszéljék az akció tervét. (Folytatjuk.) Tapasztó bátyja nem engedve szóhoz jutni a két fiatalt, hatá­rozottan megállapítja: — Szóval, olyan világ még nem volt, de nem is lesz, hogy a doktor ingyen vizsgáljon. Punktum! — Márpedig ez a zöld beteg­lap arravaló! — szól türelem­mel egyik fiatal. — Nade men­jünk, akár elhiszi bátyánk, akár nem, mert még sok idős téesz- taghoz ki kell hordani a nyug­díj cédulát meg a beteglapot — szól a másik, s már indulnak is kifelé. Miközben Tapasztó néne a beteglapot összehajtogatja, az öreg magát nyugtatva még utá­nakiált a két fiatalnak: — Hát nem vicceltek? Tény­leg ingyenes a doktor? Délutánra eláll a szél, másnap reggelre meg úgy kiderül, a nap úgy ontja sugarát, mint a leg­melegebb nyár idején^ Ez a a kora tavaszi idő, amikor a várt napfénytől, a zsongó tavasz éle­tet adó illatártól, a fülbemászó madárfüttytől fürgébben mozog» nak az öregek is, meggyógyul­nak a betegek is. Az utcai kiskapu másnap is nagy csikordulással nyílik. — Ugyan ki jöhet ilyen korán reg­gel? — hajol ki az utcai „tiszta­szoba” ablakán a lakó. Csodál­kozva állapítja meg, hogy olyan történt, ami már jó fél éve so­se: nem jön senki, dehogy is jön, inkább a házigazdáék men­nek valahova, merthogy az öreg Tapasztó és felesége feketébe öltözve rakosgatja a lábát nagy üggyel-bajjal. — Hova-hova, Tapasztó bá­tyám? — kiált utánuk kíván­csian. — Tudja — magyaráz az öreg visszafordulva, lassan, nyugod­tan rágicsálva-keresve a gondo­latot, — az éjszaka úgy saigott a derekam. Nem gyerekjáték ez, hallja-e! Dehát majd megmond­ja Malmos doktor úr. Az érti a dolgát. Azt mondják, mert én ugyan nem voltam nála soha. Dehát mindennek eljön az ideje. A két öreg folytatja útját a rendelő felé, egymásba kapasz­kodva mint két gyerek, lépés­ről lépésre tapogatva a járda mélyedéseit. Róza néne kezében egy zöld lapot fújdogál a lanyha tavaszi szellő. DÉNES GÉZA JO SCHULZ: Az első lecke — Leningrad, 1945. — Nevettem. Mert az asztrahárü harcat, aki őrzött, fogkrémem megszagolta, akár a marcipánt. Nevettem, csak nevettem, befelé, csukott szájjal, — meggondolatlanul. — \ Aztán a harcos, hogy cókmókom átnézte, egy kötetet emelt a fénybe, s derűsen szólt: — Öh, Goethe! S fel se ütvén a könyv lapjait, folyékony németséggel szavalni kezdte a dalt a kincskeresőkről. Idd a tiszta élet kedvét, s megérted... Elakadt. Kérőén nézett rám. S én, világhódító — egy csillogó angol vécé birtokában, melyen rajta a felírat: „Tessék öblíteni!” — ... nem tudtam neki segíteni. Fordította: JÓBA TIBOS» Bozsó János: Sükösdi falu széle (olaj).

Next

/
Oldalképek
Tartalom