Petőfi Népe, 1961. március (16. évfolyam, 51-77. szám)

1961-03-10 / 59. szám

1 oldal 19(51. március 10, péntek |/iskunf él egyháza szélén, a ^ nemzetközi muút köze­lében nádtetős kis vir villákból álló település húzódik meg szerényen. Cigányok élnek itt már évtizedek óta. Néha megáll mellette egy-egv külföldi autó, s fényképez. Kuriózum, érde­kesség, el lehet majd vele di­csekedni odahaza. De milyen is a cigánytelep élete belül, változik-e az ősi, apáiktól örökölt életforma? Valljuk be, erre kevesen tud­nának tárgyilagosán válaszolni. Tszak 7r''J :nnal, a járási vö­röskereszt titkárával, mondhat­nám úgyis, a telep legfőbb véd­nökével járjuk a zegzugos „ut­cákat”. A tavaszi napfény a házak elé csalogatja az embere- k°t. s most lépten-nyomon körénk sereglenek. Nem kell jőfpymán csak két szó, s máris k! robban a vita. hevesen, vér­mérsékletüknek megfelelően. „ilfl is dolgOSÓk ragrunh!“ Karádi András, egy munkás- külsejű férfi mondja a fentie­ket. széles taglejtések kíséreté­ben, s kérés nélkül veszi elő a munkakönyvét, amiben sora­koznak a bejegyzések, hogy évek óta rendszeres munkavál­laló. A telepbíró, Karádi János elmondja, hogy nem ő az egye­düli. A telepen 85 család él, közel 380 személy, s ezeknek a fele kétkezi munkás. Van köztük vándoriparos, de ma már ezt inkább csak kiegészítő mesterségként, a téli időszak­ban űzik, nyáron legnagyobb­részt téglaégetéssel foglalkoz­nak. Évek óta termelik, égetik a szénporos téglát a Békés me­gyei termelőszövetkezeteknek. A Karádi család ez évben egy­millió téglát készít Nagyszéná­son, Kiscsálkón háromezret, Ka­szaperen ötszázezret. A Rácz és Tóth család Kardoskútra megy, ahol kétmillió tégla ki verésére, égetésére szerződtek. Puszta­szőlősre is megy két család, Gádorosra szintén, mondhatni behálózzák a szomszédos me­gyét. Fő kenyerünk a téglakésxítés Békés megyében már isme­rik őket, s minden esztendőben szerződnek velük — ez évre mintegy hatmillió téglára szól a megbízás. Ezer téglaként 315 forintot kapnak, s az ebből eredő jövedelem jelenti a csa­lád egész évi megélhetését. Van aki ősszel egy összegben 15—20 ezer forintot is a takarékba tesz és apránként veszi ki, a szükségletnek megfelelően. A szövetkezet jól jár velük, hiszen a másodosztályú gyári tégla maidnem kétszer olvan drága, mint a cigányok által készített szénporos tégla. — Lakásokat, istállókat, bo­rospincéket építenek a mi tég­láinkból — mondja önérzettel a Karádi család feje. Nagyrészt termelőszövetkeze­teknek dolgoznak tehát, attól azonban egyelőre még idegen­kednék, hogy termelőszövetke­zetbe, mint tagok is belépje­nek. Pedig van már köztük, aki egészen közel áll ehhez a i gondolathoz. A Vörös Csillag Tsz hagymatermesxtője Nyúlánk férfi áll az egyik ház oldalánál, megszólítom. Kállai Józsefnek hívják, s itt arról nevezetes, hogy ő a kö­zeli Vörös Csillag Termelőszö­vetkezet hagymatermesztője. Szívesen beszél a munkájáról, szövetkezetéről, dicséri az el­nököt, aki igen emberséges és arra biztatja őt, hogy ne csak szerződéses alapon, hanem mint szövetkezeti tag termelje a hagymát. — Két éve dolgozom a Vörös Csillagban, tavaly ötvenezer fo­rinttal számoltam el, s ennek fele lett az enyém. Eddig csak egyedül voltam a családommal, most még beviszek három csa­Hatmillió téglát készítenek - Békés menyében félegyházi cigányok ládot, összesen 23 holdon tér- Karonragadják az újságírót, s során —, s a leszakadó meny- mesztünk hagymát. Jövőre meg becipelik a lakásukba, mutat- nyezet is, ellentmondásul. Em- akár tíz család is mehetne, mert ják a rendet, tisztaságot — béri hajlékra vágynak, csak még több hagyma lesz a terv- nem hiába kapott ez a telep éppen nem találják még a ben. Egy év múlva — mondja dicséretet a megyei tanács tisz- hozzá vezető utat Aztán talál- lassan, megfontoltan — már én tasági versenyének értékelése kozik az óhaj és a realitás. Ad­is egységre termelem a hagy­mát. Az idén még nem vállal­hattam munkaegységre a dol­got, mert nincs kitartásunk a zárszámadásig. — Hol tanulta ezt a mester­séget? — Makón voltam én hagy­matermesztő évekig, állami gazdaságban, értek hozzá. De nem szeretek vándorolni, jó volna itthon megtelepedni. így beszél, okosan, értelme­sen, s a többiek helyeslőén közbe-közbe szólnak. Emberi hajlékra vágynak Nem nagyon válogatják a szavakat és az érveket sem. A Vöröskereszt járási titkára a telepbíróval beszélget. A házon tábla jelzi: Vöröskereszt-állomás. 22. Lám, az is, hogy néhány nap múlva hazaindulnak, milyen szép és reménykeltő tudat, de hátha mégsem igaz? És ha Ma­gyarországra jutnak is. nem zárják-e az egész csapatot ka­ranténba, mint az első világhá­borús foglyokkal csinálták? Benkő szerint a fogolyvonat Debrecenbe viszi őket, s onnét ki-ki szétszéledhet hazafelé, de- hát Benkő sem volt ott Debre­cenben, amikor kimondták az »oszoljt«, ki tudja? De a kétségek és kósza gon­dolatok közepette is lázban égett az egész fogolytábor. Csak indulna már az a vonat... Benkő Antal az ő szárnyaló, nagy örömét iparkodott meg­osztani kenyeres pajtásával, Szerencsés Jánossal. Különös szeretettel és barátsággal vette körül ezt a Szerencsést. Szeren­csés néhány évvel idősebb nála, de kitűnően megértették egy­mást. Most is melegen átölel­te: — No, Janikám, hát hazame­gyünk. .. Szerencsés arcán árnyék su­hant át. Benkő látta, hogy ba­rátja még ezt az alig észreve­hető mosolyt is csak a kedvéért erőlteti magára. — Fel a fejjel, pajtás! — bíztatta Szerencsést. — Haza­megyünk, ez a lényeg. Meglá­tod, milyen nagyszerű lesz ott­hon. Az ötven év körüli férfi fel­sóhajtott: — Te igen... Te hazamegy, testvér, de én? Nekem nincs »haza«. Benkő gyöngéden átölelte: — Hányszor mondtam már, hogy ahol az én otthonom, ott , a tied is! Ezentúl együtt mara­dunk. Hazaérünk, bemegyünk a gyárba. Meglátod, hogy örül­nek majd neked a cimborák! Nemrég államosították a mi ' gyárunkat is. Ügy bizony! Nem ■ úgy megy, mipt régen, amikor ’csak robotolt az ember, de sém­im! köze sem volt a gyárhoz. jEl sem tudom képzelni, kik most a fejesek a gyárban, de amikor majd benyitunk az igazgatósághoz, alighanem vala­melyik szaktársat találjuk ott. Érted, milyen nagyszerű ez? Az első keresetedet megünnepeljük. De meg ám! Aztán szerzünk neked egy takaros kis lakást. Akármi legyek, ha meg nem házasítalak, te vén medve! Most lógatod az orrodat, de ne felejtsd el, majd eljön az idő, amikor kacagva emlékeztetlek ró! Nahát, örülsz-e már? Haza­megyünk! Szerencsés János lehorgasz- tott fejjel ült. Nem a'carta, hogy Benkő észrevegye tenger­mély bánatát. Határtalanul sze­rette Benkőt. Mindjárt azután, hogy összekerültek a táborban. Benkő barátságot kötött vele. Honnét is tudhatta, ki ő, mi ő? Bizonyosan Kurganov alezredes mesélte neki. Kurganov az ő »keresztapja«. Igen, mert ami­kor valamelyik hadikórházból idehozták őt, mégcsak neve sem volt. Kurganov nem győzött csodálkozni, miféle különös história az övé? Egy kiürített katonai épületben, kint a fron­ton egy élet-halál közt lebegő magyar katonát találtak a szov­jet szanitécek, s amikor nagy keservesen megmentik, azt sem tudja, mi a neve, ki fia-borja, hogyan került oda, s hol volt azelőtt? Kurganov persze nem tarthatott a nyilvántartásban egy névtelen hadifoglyot, hát el­keresztelte szépen Szerencsés Jánosnak. Utóvégre ritka sze­rencsés véletlen ennek a fo­golynak a megmenekülése, amint ezt a hadikórház politi­kai osztálya a kisérő iratokban közölte. De hiszen ha csak Kurganov szemében fedné sűrű homály az ő rejtélyes sorsának kanya­rulatait Hanem ő sem tud töb­bet önmagáról! Három eszten­deje töri a fejét erőlteti az agyát, de sejtelme sincs, ml le­hetett az előélete. Élete a hadi­kórházban kezdődött minden, ami azelőtt volt, kimosódott az emlékezetéből. Már-már be­lefásult a töprengésbe, de most, amikor mindenki izgatottan készülődik haza családjához, feleségéhez, Szerencsés megint gyötrődik, mert neki nincs hová mennie. Vagy... ki tudja, hát­ha őt is szívrepesve várja va­lahol egy család, s 5 mégsem találkozhat velük egy boldog órán, mert fogalma sincs, hol lehetnek ők! Benkő az egyetlen ember, aki reményekkel táplálja. Szí­vén viseli sorsát Derék, me­legszívű ember ez a Benkő, mit is kezdene nélküle? Hát ilyen emberek ezek a kommunisták? Akkor jó, hogy az ő pártjuk állt Magyarország kormányrúd- jához. Milyen becsületes, mi­lyen önzetlen! Bejáratos Kur- ganovhoz is, gyakran féléjsza­kán át vitáznak, s nyilván tet­szés szerint részesülhetne kü­lönféle előnyökben is. De nem használja ki helyzetét a többi fogoly közt él, étkezik, s jár ki munkára. Sőt, amikor már min­denki pihen, ő akkor is talpal az érdekükben. Negyednapra felkerekedtek a foglyok. A felvirágozott szerel­vény elindult hazafelé. Harsány nótaszó hömpölygött, remény­ség és jókedv ragyogott az ar­cokon, kiengesztelődtek a ha- ragvó emberek, hiszen új élet kezdődik. Hazamegyünk. A határon egy pillanatra minden szív elszorult A haza tárt karokkal fogadta fiait És Debrecen! örömteli szívvel kö­szöntötte őket egy kommunista miniszter. Minden csupa virág és mosoly. S amikor a debre­ceni állomáson elhangzott az »oszolj«, mindenki Benkőt ke­reste. Hát mégis igaz volt min­den szava. Egy kézfogás, egy ölelés, egy hálás pillantás, az­tán rohanvást haza. Örömre-e, bánatra-e, de haza, haza... Szerencsés János tétován néz­te a színes kavargást. Ha Ben­kő nem fogná a kezét mit is keresne itt, hová indulna most árván, egyedül? De itt van, együtt kapnak fel a pesti vo­natra, s 5 követi Benkőt. Mi­lyen furcsa érzés! Ügy szorong barátjáért, mint még soha sen­kiért és semmiért... Minden idegszálával azt kívánta, bár­csak Benkő jó egészségben, együtt találná szeretteit Nem Jon te’ket a tanács, s némi köl­csönnel — akinél munkafede­zet van rá — megkezdődhetne az építkezés. A vályogot, tég­lát ők maguk készítenék hozzá —, csak ne kellene elvándorol­niuk minden tavaszon más me­gyébe munkát keresni... S itt a kör mintha bezárulna de máris kívánkozik a kérdés­Nem dolgozhatnánnl• idehazaf Nem vennék hasznukat a helyi termelőszövetkezetek? Nem kellene az a hatmi1 lió tégla Bács megyében, vagy akár a szövetkezeti útra lépett Kiskunfélegyházán? A termelő­szövetkezeti építőbrigádoknak is hasznos tagjai lehetnének ezek a munkabíró, szorgalmas emberek. A családtagok pedig, sok jó példa van rá, a növénytermesz­tésben hasznosíthatnák magu­kat, hiszen tanulékony, ügyes emberek. Csak ne ütköznének lépten nyomon az előítéletek merev falába... A velük szemben megnyilvá­nuló előítéletre pedig csak egy lehet a válasz: ha akad is még köztük — ahogy más társa­dalmi rétegben is előfordul — tolvaj, vagy naplopó, a több­ségükre nem ez a jellemző. A ma még sokak által elke­rült, lenézett cigányok is szebb, emberibb életre vágynak. Ke­resik, kutatják a lehetőségeket. A becsületes munkára alapozott felemelkedés egyik lehetőségét a Békés megyei termelőszövet­kezetek már megmutatták. A félegyháziaknak csak követni kellene a példát /. Tóth Pál emlékezett, hogy valaha is így a torkában dobogott volna a szíve. Benkő még most kétsé­gei és aggodalmai közepette te törődött vele, bátorította, és tartotta benne a lelket Esteledett, amikor a szoba- konyhás pesterzsébeti lakás kü­szöbére értek. S amikor Benkő felesége és édesanyja karjaiba omlott, Szerencsés szeméből pa­takzott a könny. Forró érzés járta át a mellét, s úgy érezte* mintha kéreg repedt volna meg a lelkén. Benkő ott marasztalta. 8 másnap bevitte a gyárba. Nem tévedett Haraszti Pál, a derék, köztiszteletben álló idős mun­kás fogadta őket az igazgatói szobában. Szerencsés megindul- tan látta, mennyire szeretik Benkőt a gyáriak. S amikor elbeszélte Harasztinak Szeren­csés különös történetét, as igaz­gató tüstént barátságába fogad­ta őt Nyomban alkalmazták. A gyárat bővítették, és Szeren­csés — szakképzettség híján — az építkezésekhez kapott beosz­tást. Szerencsés félt, hogy majd örökké az ő históriáját firtat­ják. De érdekes, senki sem em­lítette neki. Nem tudta, hogy Benkő teremtette meg körülötte a tapintat légkörét. Az első keresetet valóban megünnepelték. Benkő egy ta­karos kis albérletet szerzett neki. — Tudod mit? — mondta neki néhány nap múltán Ben­kő. — Csináltass egy fényképet magadról és én betétetem a* újságba. Hátha felismernek, és jelentkezik valaki a családod­ból. Szerencsés boldogan egyezett bele. Benkő be is váltotta Ígé­retét A fényképes felhívás megjelent egy nagy pesti új­ság hirdetményei között Ki tud róla? — ezt a címet viselte. Mindketten szívszorongva vár­ták, ki jelentkezik, ki ismeri fel Szerencsést? De hetek múl­tak el, senki sem jelentkezett Benkő mór maga is reményte­lennek találta a kutatásnak ezt a módját de hogy barátjába lelket öntsön, még kétszer meg­jelentette a fényképes felhí­vást Ám hasztalan, mert Sze­rencsésnek ezúttal sem akadt ismerője. (Folytatása követkéz:kJ » I

Next

/
Oldalképek
Tartalom