Petőfi Népe, 1961. március (16. évfolyam, 51-77. szám)
1961-03-05 / 55. szám
i&Műitsái EMBER VAGYOK Szergej Oszfcrovoj verse, árosaiból fond. Amtalfy István Az egész földet hordom v&Clamo«, Dagály-apály: a sorsát vállalom. A Vezúv fortyog, lávát önt, $ tüzet bennem a láng, t bennem az ütközet. Kubában — hare. Reno a föld tengelye Bennem a visszhang viharzik vele. A szabadság dalai zengnek, ét mindez én vagyok. Enyém a vetés. Ember vagyok, örökké zeng dalom, s az egész földet hordom vállamon. Megjelent a Lityera túrna ja G azóta 1961. Január 10-i számában. UTJAV ITAS Laasan hajts! Fed van bontva az úttest, nagy szakaszokban egész közepéig. Szorgalmas munkások hada hajlong, hordja a macskakövet, s a tüzes kátránnyal megtöltött tele vedret Lassan hajts! Keskeny sáv csak az át most. Tábla vigyáz: kicsit óvatosabban! Jobb lesz majd, éa simább zuhanással nyargal a gépkocsi rajta, puhábban rendűi kormányán, tűnik a távol. hajts! Ember dolgozik ottan, izzad a füst * szurok belemar, ás búrét barnás színűre Id cserzi, rakja a macskakövek sokaságát — igj épül jobb utunk a jövőbe. Kántor Zoltán Egy dél-francia munkás Kurt Tárod, messzi Párizs! A végső ütközetben érmet aggattak rám in mivel jól verekedtem. Most ismét ott dölyföl valaki — feltűnt » mólt ködéből — aki új gyilkosságra készük épít Speidel „Nagyvonalú” terveket a francia és német, a brit, dár és olasz, a belga és más népek fiaira. Ma még — csak tervez! ...Kenyérért levesért. S egy kisfröccsért dolgozom. Különben szegény vagyok, de annyira nem, hogy meghalni vágyjam. Élni akarok. Németek, angolok, belgák, dánok, olaszok, hollandok! Emberek! Ti mit akartok? Tegnap megvertük őket, S ma újra fejünkre nőnek. Holnap?... Gondolkozzatok. amíg nem késő! Fordította: Jóba Tibor 5000000000000 (■FiJiI/iSiÁbQ ÜK, ifjúság, m. . _ . . csontomba mart remények szívemből növő virtus-ág tűs-Lombjai a vérnek. Csákokká fénylő rejtelem múlandóság a percben, ▼Hág nő, minden sejtemen rebben. tehetné sajgó pendülő acél-szikra kőszikla-zuhanó szavaik feszülnek tagjaimra. tUtern nyüzsgő mOTŐk forgó vetületűben az élet-akarók robaj oa seregében. Sokan vagyunk, öklünk nehéz, s zászlót dobunk a fénybe, azt mondjuk: nem kell szenvedés csak Béke, Béke, Béke. Ob. ifjúság, óh, ifjúság, mint tenger zúgj, zuhogva, te szívből növő virtus-ág, világ örökzöld lombja Okos szóval Kern szorul részletesebb méltatásra, éppen nyilvánvaló volta miatt, milyen nagy jelentőségű pártdokumentumok látták az utóbbi másfél év alatt napvilágot, melyek minde- nike irodalmi életünk egy-egy fontos kérdésében szolgál tájékoztató, iránymutató segítségül íróknak, alkotóknak, olvasóknak, irodalmat pártfogolóknak és kedvelőknek. A Társadalmi Szemle februári száma Irodalomkritikánk néhány fogyatékosságáról címmel iránymutató megállapításokat közöl a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága mellett működő Kulturális Elméleti Munkaközösség vizsgálódásai alapján arról, milyen veszélyeket rejt magában az irodalom fejlődése szempontjából a kritikai élet elseké- lyesedése, vagy másrészről azok az ellenséges, a marxizmus— leninizmus világnézetétől távol álló, vagy azzal éppen szembe helyezkedő eltorzulások, ideológiai behatások, melyek országos méretekben jelentkeztek az irodalmi kritikában. Nélkülözhetetlen segítőtársa ez a tézisgyűjtemény minden írónak. S minden bizonnyal nagy visszhangra találnak majd a nagy jelentőségű megállapítások megyénk irodalmi életében, az irodalom művelői körében. Úgy gondoljuk, nem lehet fontosabb és sajátosabb nevelési feladata ma a megyénkben működő toliforgatókat megszervező és egyesítő két irodalmi társaságnak, a Kecskeméti Katona József Társaságnak és a Bajai Tóth Kálmán Társaságnak, mint az, hogy megfelelő összejöveteli alkalmakat teremt a tézisek megbeszélésére, annak az egységes állásfoglalásnak a kialakítására, mely nélkülözhetetlen feltétele megyénkben i* a szocializmus építését segíteni kész irodalmi tevékenység kialakításához, továbbfejlesztéséhez. Cs. L. TÉLI TÜCSÖK DtJára engedem Salem, halkhangú, furcsa versemet: visszhangját, hogy keresse meg, ha megtalálni még lebet. Kivel nyár forrd napjain ezflst sípból fújtuk a dalt, felel-e szómra, értl-e, szivem mit érzett, mit akart,..? Bujkáló hold tflnt éj taván:! a fény fel-feltünlk... Szegény,' szegény szivem, megérted-éf 0, hát mire emlékezem én...*, Elcsendesült a régi dalt Töcsökzenének vége lett? ’ ... Egy kis tücsök kémény Síén átmuzsikálja a telet.., ANTALT? ISTVÁN BOZSÓ JÁNOS VÁZLATKÖNYVÉBŐL r _ \ fázósan össze ******* I csapkodva Igyekeznek befelé a kupéba, de arcukon mosoly ül és szemük is ragyog, mint a fiataloké általában, ha érzik, hogy figyelik őket. Nincs a viselkedésükben semmi kihívó, külsejük is egyszerű, hétköznapias, mint a munkába induló embereké. Otthonosan telepednek le az egyik padra, kis ideig tollászkodnak, akár csak a galambok a dúc végén, majd lassan megnyugosz- nak. A kocsi népe sem ügyel tovább rájuk, folytatódik a megszokott zsongás, tere-fere. Csak a szembenülő férfi, akinek olyan a keze, mint a szeneslapát, nézi őket lopva, a szeme sarkából. Nagy, eres kezei vannak, tele bőralatti sötét foltokkal, szénporral, vasreszelékkel. Fiatalember még, a kinézése után ítélve fűtő, vagy még- inkább kovács. Meresztgeti a szemét a lányokra, különösen a Soványabbikra, akinek olyan ábrándos a pillantása, mint valami szép moziszínésznőnek. A vonat megáll, majd újra megindul. Keszeg, haresabaju- szú, bőrkabátos férfi jelenik meg az ajtóban, hóna alatt degeszre tömött aktatáska. Egyenest a közeli szabad hely felé indul, s táskáját hanyagul az ablak melletti csomagtartóba lódítja, de úgy, hogy a kovács külsejű fiatalember odébb kapja a fejét. A bőrkabátos gúnyosan vigyorog és a meleg bundasapkáját Is as ablak melletti tartóra, a sarokban ülő feje föllé akasztja. Közben a lányokat lesi, mint aki meg van elégedve a véletlennel, ami pont ide vezérelte. — Pardon! — mondja bocsá- natkérőleg, de a hangja egyáltalán nem árul el sajnálkozást, sőt nyegle fölényt lehet kiérezni belőle. I íij , , .. la kovács kül1 0da.te!°°”ik..!sejú mellé. Most már ketten figyelik a lányokat. Az egyik álmos, lapos pillantásokkal, a másik kihívóan és szemtelenül. A bőrkabátosnak nagyobb gyakorlata lehet ebben, s egy kis szesz is fűtheti, mert árad róla a rumszag. Kedélyesen szól át a szembenülőknek: — Hova, hova, nyulacskák? A lányok nevetnek és egymásra néznek, mintha azon tanakodnának: „Mit is lehet erre mondani?” Végülis a kisebbik, a pirosképű szólal meg nyelves- kedve: — Láthatja, lakodalomba! — Nem temetésre? — ugratja őket a bőrkabátos. — Mert oda én is elmennék. — Temetésre? — csodálkozik a soványabbik, a kékszemű őszintén. — Hát persze, a munka temetésére! — röhög a bőrkabátos és csapkodja a térdét jókedvében. — Ez aztán meg is látszik magán — vágja fá a kisebbik — most is ott veit biztosan. — Ott én, nyulacskák, azúrt van ilyen virágos kedvem. Hanem ti azt se tudjátok, mi az, ugye? Szívesen megtanítanálak rá benneteket — Tanítsa as öregapját! •— duzzog a kicsi. — Mikor ittunk pertut? — ráncolja a homlokát a kékszemű. A bőrkabátos azonban nem hagyja magát most már belo- ízeledett a heccelődésbe, s látVly,utacskák szik, hogy nagyon élvezi a helyzetet — Pertut? Azon aztán kfinynyen lehet segíteni — kap az alkalmon és már nyúl is a belső zsebébe. Rumos üveget húz elő, ami félig van még itallal. Lecsavarja a kupakot ami pohárnak is szolgál, tölt és nyújtja a haragosabb kislánynak, s közben az üveget a másik kezével maga mellé helyezi az ülésre. — No, galambom, egy kis szíverősítőt! A kékszemű azonban nem nyúl a pohárért. Csak gubbaszt és zavartan, segélytkérően pislog jobbra, balra. — Begyulladtak, tán félnek tőlem? Ne féljenek, nekem egykét ilyen kis nyulacska a félfogamra is kevés, BaSkezévefI bizalmaskodása a lány térdére tenyerei, s Jobbjával a kupicát egyensúlyozza. | Ebhvn a pi liana tban\ szemű ellöki a puha, pámás kezet a térdéről. Az ülésre tett rumosüveg megbillen és tartalma végigfolyik a padlón, de a bőrkabátra is jut belőle. A har- csabajuszost düh önti el, vörös lesz a méregtől és felordít: — Az istenit! — és tőrül ge9 a kabátot, nézegeti az üveget, de abban alig maradt egy kortynyi ital. A padlóhoz csapja a bakelit kupakot s úgy néz a lányokra, mintha mindjárt fel akarná öklelni őket A lányok szepegve hallgatnak. Most mi lesz? A vonat köziben megáll a végállomáson s a kupé utasai már tülekednek is kifelé, senki sem figyel rájuk. Csak a sarokban ülő férfi nézi meredten a lejátszódott jelenetet. Aztán, mint aki fásult álomból ébred, megmozdul. Ropogtatja a csontjait nyújtózkodik és lustán feláll. Most látszik csak, hogy majd egy fejjel magasabb a bőrkabátosnál. Rövid télikabátja megfeszül a vállaknál, s lapátkezei úgy lógnak lefelé, mint a pihenő pörölyök. A lányokhoz fordul, mintha hozzájuk tartozna: — Mehetünk, Rozika? Azok meglepetten néznek rá* de esak néhány pillanatig, ssrrt azután elértik a cselt. — Mehetünk! — pattannak fel szinte egyszerre, s már sietnek is a többi utas után. Mögöttük a magas, vállas férfi ballag csendesen, köhéesetve, a közben oldalvást egy-egy aokat sejtető pillantást vet a dernaed- ten hallgató bőrkabátosra. A lányok frissen ugrálnak la a kocsiról, a megvárják, hogy alkalmi lovagjuk is lekászálódjon. — Köszönjük — m-wffr a kékszemű és huncutul, adut a cinkosok nevetnek mind a ketten. Kárörömmel figyelik, hogy a harcsa bajuszos egy kocstvaf előbbre húzódik, a ott szán 1% hogy ne kelljen mégegysacr találkoznia velük és aaégyenkea* nie a fetoüléata. I — De honnál tudta, hogy MB zinak hívnak? — eg ábrándos tekintetű. — Maguk mondták, barnád közben — nevet ásást már st lovag in. — Én meg Miska vagyok, azaz Mihály, Dóed Ma hály. — Hát akkor... — búcsú** kodnak a lányok. — Az estelivel jönnek? — AzzaL — Akkor találkozunk. — Ha megismer bennünket. — Hm Sni I — nev*rt Mlská !------- S* * ,1 kivillanó fogso rral, visszanéz és úgy dörmögi: — Ezer közül is, nyulacskák?
