Petőfi Népe, 1960. december (15. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-25 / 304. szám
1960. december 25, vasárnap 11. oldal Sokszor láttam csillogást a szemében. Mások úgy mondták, hogy: sír az anyám... Sokszor láttam, teknő tőié hajolva, megszédült néha ... Máskor, éjszakán fel-felriadva, őt ébren találtam ... Hetőnk közül mindig akadt beteg ... S ha ketten-hárman olykor összejöttek, — emlékszem — Ö volt a legcsendesebb.,. Most ritkán látom, — már két évtized telt úgy el, hogy már csak vendége vagyok, egy évben kétszer — vagy még annyiszor sem.., s olyankor ...! Ezek nagyon szép napok! Anyám most is hallgat, és hogyha szól is, engem kérdez, és kér: meséljek én ... Szemében fény csillan, a büszkeségnek, s örömnek fénye. Szivében remény... Mesélek róla, életünk miként foly... Hallgatja, s csak ritkán kérdez bele. Ügy figyel rám, mint tanítóra gyermek, de közben a kötésen jár keze. Készül a kesztyű — télre — bár még nyár van, ö már a télre gondol, s nem lehet, hogy mosolyogva meg ne kérdezné: még mindig írom-e a szép verseket...? Ó, szép versek! Anyám, ha szépet írok, az mind Neked szól, s Tőled származik... Ha szépet adhatok az embereknek, ha jót, s szépet mondok, s teszek nekik, a Te szívedből indult a világba a bennem élő vágy és gondolat...! De van-e oly hatalma verseimnek, hogy elriassza a Te gondodat? Nem látlak már teknő fölé hajolva, — és tipegve mész át a kis szobán, nem betegnél virrasztasz éjszakákon, de az ágyamnál, ily nap hajnalán ... Megszédülsz most Is... de most már gyakrabban szemedben könny, ha új útra kelünk, aztán csak vársz, megint vársz, szótlanul, és kötögeted a kesztyűket nekünk... ANTALFY ISTVÁN Szísttekre. bízom.... Megolvadnak a fegyverek a napban és a tömegsírok kiállnak hegycsúcsok hajnal peremére, M»-- Felkorbácsolják a feledést. Talán halljátok még a törtetés örvényét száraz gallyként ropogó csontok és titokká merevedő éjszakák zizegésében. Talán meghalljátok szavam is. Én, aki gyűlölöm a háborút és aki csodálom az életet, nem kiálthatok elégszer: szívetekre bízom őszintén magam. Ne feledjétek a ciklongáz szívű szörnyeket, mert völgyeinkben gyönyörűt, és megrázóan újat álmodik mostanában a Béke. POLNER ZOLTÁN szentképet csúsztatott oda a gyerek elé. A képen a kisjózus volt a jászolban, amint éppen körülállják, melengetik a pásztorok okos állatkái. Kálmi abbahagyta a szipogást és csendesen nézegette a képet. Talán arra gondolt, hogy milyen jó volna, ha néha az ő lábát is 'megmelengetnék azok a bárány- kák. — Hát te, fiam — vette most észre a káplán Torma Lacit, aki ügylátszik elkerülte a nénik figyelmét. — Mit kérnél, ha lehetne? — igazította a beszélgetést óvatosan a tanító. I aci olyan egyenesen ült a ■ “ padban, mintha egy kicsivel nőni szeretne abban a pillanatban. Átpislogott a középen ülőkhöz, Tibihez meg Klárihoz. Különösen az utóbbihoz, aki még mindég nagyon jókedvében volt, szép bogárszemel elevenen villogtak, hamvas, tiszta arcára pírt csalt az öröm és a vidámság. És néha ő is odalesett az ablak felőliekre, La- ciékra. — Ö az osztály egyik legjobb tanulója — hidalta át a nyomasztó csendet a tanító, s egy kicsit szégyenkezve pillantott a fiú irányába, hogy észrevette-e ezt az «-egyik« szót. Mert az igazság az, hogy nem az egyik, hanem valóban a legjobb tanuló Laci az osztályban, kitűnője lesz félévkor mindenből, csakúgy mint Tibinek, meg Kláriiimnuuiummnimuua nak és ő fog szavalni az iskolai ünnepélyen. De valahogy a sorrendben mégsem lehet előretenni, amazok elé, legalábbis nyilvánosan nem. Legfeljebb úgy belül, a szíve szerint... — Hát akkor! — veszítette el a türelmét most már a tisztelendő úr is és lépni akart tovább, mint aki a maga részéről be is fejezte ezt a kényelmetlen missziót. De Laci hirtelen összeszedte magát: — Én egy könyvet szeretnék! — mondta ki minden bátorságát beleadva a szóba, olyan hangosan, hogy még a hölgyek is odafordultak egy pillanatra. — Könyvet? — álmélkodott el az egyház fiatal képviselője. — Hallották hölgyeim, ez a fiú egy könyvet szeretne! — nevette el magát. — Könyvet, amikor úgy látom, hogy még ruhája, cipője sincs tisztességes. Maid vesz az apám — vá- ■ * laszolta Laci erősen kitartva szavai mellett és lesütötte a szemét, mintha attól félne, hogy valaki azon át betekint a homloka mögé. — Hát ha úgy, legyen úgy — mondta kissé sértődötten a pap, aki olyanformán érezhette magát, mint a teológián, amikor alulmaradt egy-egy szóviadalban — aztán miféle könyvet? — Olyan igazit, ami a kirakatokban van — felelte Laci tisz- tességtudóan, szerényen. t-* Majd kapsz, igen, kapsz tőlem egy... imakönyvet — vetette oda háborgó érzésein felülkerekedve a tisztelendő, majd respektüsa megőrzésére ügyelve, mintha nagyon sürgős dolga lenne, búcsúzkodni kezdett a hölgyektől. A tanítótól el sem köszönt, csak hangos dícsér- tesséket vetett az osztály felé és betette maga után az ajtót. Az asszonyságok is befejezték a nagy munkát. — Rövidesen eldöntjük, hogy kinek adjuk azt a keveset, ami van mondták jóságos keresztényi alázattal hangjukban és megkönnyebbült lélekkel távoztak erről a nyomasztó helyről. S az osztály szintén felszabadultan rebegte utánuk a köszöntést. '! I«#iA tanító csak állt még egy ideig a terem közepén, mintha nagy gondokkal tépelődne, majd újra a katedrára lépett, hogy folytassa a munkát, a kis kopo nyák szellemi csiszolását, ott ahol abbahagyta. Torma Laci megnyugodva * ült a helyén. Azon járt az esze, hogy ha igazi könyvet] nem is kaphat karácsonyra, de jó lesz az az imakönyv is, majd} az édesanyjának adja ajándék-' képpen, úgy sincs neki. S maga] sem tudta miért, de örült, mint-] ha nagy veszedelemtől szabadult volna meg. Talán igaz is' volt. Csakhogy akkor még nem] sejthette, hogy a megaláztatás] volt az, a gyönge és védtelen] kis lelkek mohó tigrise. Bozsó János vázlatkönyvéből. csókban fürdetett tűsarkúcipel- lős lába fázik. Ne gondolják, hogy felesleges kitérő ez beszámolónkban, inert máris megcáfoljuk: Juhászné múzsája ezen az értekezleten éppen a bal lába ujján észlelt jeges zsibbadás volt. Fel is állt rögtön, és elmondta a pillanat sugallatát: — KÉREM SZÉPEN', igazgató - elvtárs! Olyan sár van itt az iskola körül ezen a tartalékföldön, hogy ilyenkor alig lehet idejutni. Nem is beszélek most a gazról,.. ami elcsúfítja itt a környéket, Én azt javasolnám, hogy a gyerekek irtsák ki a gazt, ültessenek ide jófajta gyümölcsfáidat, kajszit meg őszibarackot, jonathánt. A közepére meg csinálhatnának egy utat is. A tégla, vagy a salak árát esetleg össze is adhatnánk... Csak ennyit akartam mondani — szólt végül és leült. Fölcsillantak a tekintetek, páran tapsoltak is, aztán megint csend lett. Ekkor általános érdeklődés közepette, a bácsfalvi helyi viszonylatban polihisztornak számító idősebb Aladárfy Aladár nyújtotta fel jobb kezének két ujját. — Szép dolog a gyümölcsfaültetés — hajolt meg gúnyosan Juhászné felé —, de kérdem én, hol van itt a politechnika? Hallottak önök a modern technika ezernyi csodájáról? — szegezte a kérdést most már az elnöklő tanári kar mellének. — Amint a tudományos lapokból , a Népszerű Technikából, a Technikából és más lapokból, folyóiratokból tudjuk — folytatta —, az önműködő gyárak, a teljesen automatizált gépsorok ma már nem ábrándok. Dolgoznak, kérem, az XJSA-ban, illetve a Szovjetunióban is. A jövő a tökéletesen gépesített világé és erre kell nekünk a mi fiainkat, unokáinkat nevelnünk. Legyenek mielőbb kiváló szakmunkások, a jobb tanulók pedig technikusok, mérnökök! Szerintem ez, kérem, a politechnika hivatása! EZ A FELSZÓLALÁS és a feltörő taps volt az a pillanat, amikor a Juhászné által szóba hozott sáros földtől elrugaszkodott a szülői értekezlet pegazusa. A gyorsan soron következő és egymást váltó, majd egymás szavába vágó felszólalók — amint ők ezt mondották — csak helyeselni tudták dupla Aladár (így ismerte mindenki a faluban) magasröptű útmutatását, és szerény javaslataikkal rögtön aprópénzre is igyekeztek váltani zseniális écáját. Ami az aprópénz kifejezést illeti, azt talán a túlzott szerénység mondatta velük, mert éppenséggel nem filléres dolgokat javasoltak. Egyikük például éles és jogos kritikával szólott az iskola folyosóján használatlanul álló szövőszékről, amely annyira bonyolult, hogy a _ faluban senki nem tudja működésbe hozni, nemhogy egy iskolás neki foghatna rajta a selyempuplin szövésének. Rögtön javasolta is: szerezzen be az iskola egy olyan automata szövőszéket, amelyik magától dolgozik. Azt aztán.nézhetik akár az első osztályosok is, hogy milyen szépen zakatol. A következő felszólaló meg sem várta jóformán, amíg végére érnek a szövőszék dolgának, máris közbeszólt, hogy bagatel. dolog, nem ez most a fontos hanem abban állapodjanak meg. mielőbb,, hogy hová is építik majd fel azt a nyölclantcrmes új iskolaműhelyt, vagy műhelyiskolát. ő az elnevezésen nem vitatkozik, abban bárki is dönthet. .. Szóval, hogy hol évüljön meg az új, emeletes épület, amelyben az automata gépsoro- l<at és — ahogy a dupla Aladár úr nagyon eredetien kifejezte magát —, az abszolút önműködő #/\ gépcsoportokat elhe-V* \ lyezik majd. A RAKÉTA felröppent és szállt, szállt büszke ívben, egyenesen az égbe törve. A harmadik felszólaló szerint az új, emeletes gyáriskolában — ő ezt a nevet adja a leendő új bácsfalvi létesítménynek, ha megengedik neki — egy rezgésmentes, légkondicionált termet is létesítsenek, okvetlenül, mert csak ott lehet megfelelően elhelyezni a gondolkodó gépet. Az ugyebár nem is vitás, hogy ilyenre is szüksége van a tökéletesen gépesített világ ifjúságának. Az ilyen gondolkodó gépekkel ugyanis az alsóbb osztályos általános iskolások is játszi köny- nycdséggel oldhatnak meg sok- ismeretlenes egyenleteket... A lelkesedés mind magasabbra hágott és sajna, nincs helyünk minden egyes javaslat ismertetésére. Csak még egyet talán a legérdekesebbek közül: ingyenek három Ikarus 55-ös autóbuszt, erre felfér az egész iskola, nevetőstől, pedellusostól, és az új világ modem héroszaihoz méltóan bejárhatnák a hetedhét országot. Jobb lenne persze egy TU lli-es, de a községfejlesztési alapot már három évre előre betervezték a vízvezeték építésére és különben is, . a községi legelőre még szükség van, nem alakíthatják át repülőtérré . k. A költségeket, persze, az állam fedezze. Majd elfeledtük ezt hozzátenni, pedig egyik felszólaló sem mulasztotta el hangsúlyozni javaslatában. A rakéta tehát — a politechnikai oktatás ultraszuper formájának terve — diadalmasan száguldott és a különféle javaslatok, ötletek sokasága kísérte, tolta előre, mint az igazi rakétát a tüzes lángszélvész. A bácsfalviak meg várják, egyre várják, hogy az ő szépen kitervelt rakétájuk megjárja a felsőbb régiókat és diadalmasan visszatérjen, új világot teremtve: egyik napról a másikra. ESTÉNKÉNT még most is szóba kerül és esőtlen napokon egyre felfelé lesnek: mikor jön már? Elfogadják-c az iskolagyár javaslatot, adnak-e pénzt a buszokra? Egyiknek-másiknak még a szája is tátva marad a felsőbb régiók megfeszített figyelésében. Nekem meg, gyarló földi embernek, egyre az a profán gondolat jár az eszemben, hogy ezek a jó lelkek vajon nem a sült- galambra várnak? Palkó László LÁTTAK MÁR fölröppenő rakétát, amint a sáros földről egyenesen az égbe tör? Csak moziban? Nem baj. Így is el tudják talán képzelni annak a nagy horderejű tanácskozásnak a szárnyalását, amely a minap zajlott le Bácsfalván és amely azóta is egyetlen témája szülők és nevelők beszélgetéseinek. Ez a tanácskozás kétségkívül megérdemli a sajtónyilvánosságot, hiszen színvonalára, meredeken emelkedő nívógörbéjéré csak a rakéták röppenését lehet példának felhozni: a sáros földről indult el és a fellegeket ostromolta végül! A sáros föld ebben az esetben nem képletes . hasonlat, hanem igenis valóság. Tessék csak egészen reálisan venni, amint azt Juhász Jánosné is vette, mikor a nevezetes ta- nácskozásra tartva, át- x'vágott az iskola melletti két hold tartalék- területen. A gyalogösvény gödreiben botladozva, a Csillogó tükrű pocsolyákat kerülgetve és a kultúrnövénynek egyáltalán nem nevezhető acatot, szerbtövist, marhabürköt átszökellve tipegett a II iB osztály tanterme felé. Az út közönséges világnapokon még esős időben sem jelentett volna ekkora próbatételt, mert akkor nem a tűsarkú cipellőjében indul el Juhászné, hanem a bakancsában. De hát ma nem mehet akárhogy a szülői értekezletre, hiszen a politechnikát tűzték a napirendre! IDŐBEN érkezett, már zsongott, morajlott az osztályterem, mintha nem is szülők, hanem valami fura válogatás eredményeként csupa mélyhangú kisdiák várta volna az órakezdést. A csend pillanat alatt bekövetkezett, az izgalom pedig a tetőfokára hágott, amikor az igazgató egyik-másik parlamenti képviselőnket magasan lepipáló szónoki pátosszal méltatta a mai összejövetel célját: a politechnikai oktatás bevezetésének a megtárgyalását. Szépen elsorolta az irányelveket, meg is tapsolták érte. — Ez igen, ez kell a mi gyermekeinknek! — sugárzott a szemekből az együttérzés és a helyeslés. Amikor azonban többször is hiába hangzott el a felszólítás: Tessék, kérem! Tegyenek javaslatokat! — a hangulat mintha esett volna. Juhász Jánosné is ebben a pillanatban vette észre, hogy lu■ uiiuniiiiiiinimuiuinim,
