Petőfi Népe, 1960. december (15. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-25 / 304. szám
12. oldal 1960. december 25. vasárnap Weither Dániel: Szegények lakomája I ömör, gömbölyű felhők gyülekeztek a februári ég alján. Koszorút vontak a város peremén, óriáskoszorút — mintha valami nagy temetésre készülne a sápadtra fagyott természet. — Aztán egyre szorosabbra vonták ölelésüket, már alig látszott valami a dermedt kékségből. Szürkébb lett a levegő, nehezebben, súlyosabban omlott. A felhők tömpeorrú fodra már ott csüngött a háztetők gerincén és mintha minden erejével Kecskemét egének feszítené légvál- lát, úgy torlódott, gomolygott. Előfordul néha, hogy a természet éppen olyan szomorú, gyászba induló, fájdalmasnak tűnő, mint az, ami valóságban történik. Ritka, hogy így van, de megesik. A véletlen műve az egész, de abban a pillanatban úgy hiszi az ember, „lám, csak nem vagyunk egyedül”. A levelüktől kopasz fák, a kóbor, lomha szél velünk bólogatja bánatra a fejét.,. velünk érez. Ritka rossz sor, amikor az ember a természetben leli sorstársát, vigaszát. De 1920. február 9-e előtt hat hónap és utána huszonöt valami ehhez hasonló volt. Toprongyos, a gondoktól elemésztett embercsoportok sugárirányból vonulnak a Damjanich utcai Héjjas ház felé. Úgy hírlik, hogy valami kosztat mérnek ... meleget... azért mennek. Az egyiken színehagyott, agyonfoltozott kabát. gomb nélkül, spárgával derékon kötve. Sovány az ember — az arcán látszik, meg a gödörben ülő fénytelen szemein —, de a kabát alá gyömöszölt kacat egészen kitömte. A lábára autógumi darabot kötözött és az összevissza csavart drót úgy lepte el a lábfejét, még a bokát is beleértve, akár a pókháló a Szobasarkot. A nadrág csak azért volt nadrág, mert két szára volt. Tépett vége bele- gyűrődött a zsákdarabokat összetartó drótfonatba. Talán nem is ember, ha" nem valami életrekelt rongycsomó: emberszívvel, hússal. aggyal, izmokkal, megalá- zottsággal. Ronggyá tették, mert ember akart lenni, éhezővé, mert enni akart, szenvedővé, mert boldog akart lenni. A keze nem is látszik. De minek is most a kéz? Alamizsnáért tartani? Rothadna le, gondolja... ütni. sújtani kellene vele: igazságot és ha kell halált osztani. De most a zsebbe süpped, olyan tehetetlen, erőtlen, akárcsak béklyó kötné. A szeme homályos, kicsire nyíló, mosdatlan és csípás a sarka. Könnyes a hidegtől és szomorú a fájdalomtól. Mély zokogást takar. A szemöldöke belehullik a látóvonalba és ezen a furcsa szövetű bozonton úgy les ki, mintha ugyanezt börtönrácson tenné. Kezében egy lábas és a derekára kötött spárga mögé szúrva egy kanál. Ürrétről jött. Nem tudta pontosan, hogy mi lesz, csak azt, hogy valami meleget osztanak. Jöttében bekerült egészen a Rákóczi útra és ott látta meg a nagy eseményre hívó plakátot s azután annál már többet is. Horthy a fővezér jön, ordítják a nagy betűk. Ezer szegényt megvendégelnek Héjjas Mihály házánál. Ott kell gyülekezni, az adagolás is ott lesz. ..Horthy... ki az isten ez ... i fene se hallotta még a nevit — morfondírozik az úrréti. Űr íz biztos, mert hát fővezér, de mit keres itt, mit akar ilyen hideg télben? Ilyenkor csak akkor mozdul az ember hazulról, ha éhes, aztán csak messze van valami ennivaló. Ezen túl már csak a ragadozó szaglász. Utána — ahogyan az ilyesmikre gondolt — eszébe jutott a Héjjas név. Ezt már hallotta. Nem kell találgatnia, hogy kicsoda ... micsoda. Hogyan is mondták csak a tanyák között a múlt novemberben .? Ja, igen... a hóhér! Egy pillanatra előtűnik a pár hónappal előbbi napok rettegése és még keményebbre szikkad lelkében a gyűlölet. Megáll, káromkodik egyet. Volt abban isten is meg egy egész atyafiság. A keze ökölbe szorul, de csak gondolatnyi ideig, aztán szétnyílik erőtlenül... a fegyver a kezükben van. És éhes is ... valami odalopakodott ételillat terjeng az orrában. A szája száraz. Enni kell, mégha gyilkos is a vendéglátó. J ahogy fáradt, nehéz lábait szedegeti a csikorgó havon, éles kürtszót hall. A háborúban hallotta utoljára, mikor valami nagy kutya szemlére érkezett. Aztán már nem is volt ideje elgondolkodni. Egyszerre az állomás felől tüzes, fehér párát fújó paripák tűntek fel, egész bandériumnyi. Az élükön valami fura nevű, többszöri kérdezésre úgy értette, hogy: Dragollovich. Az ő találmánya volt ez a bandérium. Utána hintó hat lóval, benne egy nagyorrú tengerész ... 5 drága bojtok csüngtek a vállán. Ez a fővezér? És végig mérte saját ruházatát. Hm ... Horthy, Héjjas... a nevük jól megfér egymás mellett. S ahogyan így morfondíroz magában a prüszkölő rövidre fogott lovak elragadták előle. Már csak a sapkája kicsinyedő karimáját látta, pedig bele akart nézni egyenesen a szemébe. Mire odaért, sokan a ház előtt meg az udvarban tén- feregtek. Volt itt mindenféle szerzet: munkanélküliek, kubikusok, néhány állástalan diplomás, özvegyasszonyok, öregek, betegek, nagyobbacska gyerekek kis testvérükkel, csavargásra, koldulásra kénysze- rített rongyosok. Még tisztviselő féle is akadt közöttük, de azok külön álltak, pedig ugyanarra az úri morzsára vártak. Mintha csak a nyomor kiállítását szervezték volna meg. A fáradt, csöndes beszélgetésbe száraz, végnélküli köhögés vegyült bele. Néha egy egész kórus hallatta a tüdőbajnak ezt a szörnyű zenéjét. Szemük kidülledt, arcuk belesápadt, elvékonyodott ebben az erőlködésben. Ülni alig lehetett valahová, hacsak nem lépcsőre, a pincéhez tartozó korcsolyára és kőrakásra. De mindenkinek ez sem jutott. Azok aztán lekuporodtak pihenni, azt megunva a falnak dőltek. Mindez alig több mint két héttel később történt, mint ahogy Kecskemét polgárai megválasztották képviselőiket: Rubineket és Pekárt. Az ígéretek beteljesedésének volt egyik jele a Héjjas udvarban összehívott irgalomebéd. J-Jivata'os gyűjtést rendeztek előtte és hogy a tehetősök a fővezér előtt bizonyítsák nagylelkűségüket, hát összeadtak: disznóvágáskor félredobott, szappanba való zsiradékot, füstös csontokat, fagyos krumplit, molyos, korpás lisztet, disznónak szánt száraz kenyérdarabokat, lebbencset, babot. Ebből kotyvasztottak valamit az udvaron felállított kondérokban. Türelmetlenkedtek a hidegtől topogó emberek, mert a delet már elharangozták. Valamilyen szag már előrontott a nagy deszkafedők alól és ez csiklandozta az orrukat. Ettek volna. Egyesek kanalukkal a csajkájukon doboltak és ezzel jelezték, hogy fogy a türelmük. A kutya se hederített rájuk. Hogy valaki azt mondta volna, hogy „várjanak egy kicsit, nemsokára kezdjük...” — ezt nem kívánhatták a Héjjas ház udvarán. De mintha valami készülne. Olyan mindenféle ruhába öltözött rendőrök érkeztek, aztán idegen arcú mások szűrődtek be a kapun. „Mi lesz itt? Mit akarnak ezek? Már ezt a kis kegyelemebédet sem hagyják megenni? Már megint eszi a fene őket. Rohadnának el — gondolják szinte kivétel nélkül. Az a puskás legelőször — aki éppen háttal állt az úrrétinek — az volt kint a múlt héten a tanyák között és fenyegetőzött, hogy így Orgovány, meg úgy Orgovány ... Hogy pállna le a szája...! Az idő meg csak múlt. Semmi sem történik. Azt se tudni, hogy a puskások minek jöttek és az osztás sem kezdődött meg. Pedig már megfőtt minden, nem is raknak fát a kon- dérok alá. Még majd kihűl... Két óra is elmúlt már. A kis, agyonfagyott gyermekek sírásba kezdtek. Csitítgatták, rázták őket, volt amelyikre rá is ütöttek, hogy mit nyavalyog. De a korgó gyomor csak nem hagyta nyugodni őket, egy kis meg- szeppenés után újra és újra kegyetlenül sírtak. — Mit játsszák velünk a bolondot, miért nem osztják már .. . szólt valaki az udvar sarkából. A fél udvar odanézett, a másik fele meg morgott hozzá valami ugyanolyant. — Ne pofázzon, várjon a sorára. Ezé' nem fizet, mit akar. Ajándék marhának ne nézd a fogát. .. nahát... marha ember ... maga meg nézi. — mondja az egyik puskás, aztán elégedetten megfordult és köpött egyet. Qe a beszéd nem hagyott alább. — Megfagynak a gyerekek, meg mi is — szólt most egy állapotos asszony. Legalább rakhatnának néhány máglyát... hogy melegedjünk. — Ha hoztak fát, gallyat, akkor lehet. Az úrnak nincs erre... elég volt főzni neki. De hát ha melegedni akarnak, mé’ nem isznak pálinkát — mondja egy kihízott képű gúnyosan és nagyot röhögve. — Hallja-e, ne járassa a száját. meg ne tegyen csúffá bennünket. — kiabált valaki a pinceajtó felől. Nyissák ki a pincét, majd iszunk féldecit. Eleget összeloptak az őszön, jutna nekünk is belüle. — Csönd ...! A piszkos istenit maguknak. Vendégségbe hívják aztán így viselkednek? Ha még egy szót szól valaki... lövök. Azzal a válláról leemelte a puskáját. Valaki még kiabált, de hogy mit, nem lehetett érteni. A bizonyosra vehető átkot a hirtelen harsant kürtszó maga alá gyűrte. Mindenki a kapu felé nézett. Hát mi van itt. ebéd vagy szemle? — ezer ember ki nem mondott kérdése szinte sűrűvé tette a levegőt. Aztán csak látni lehetett, hogy elől jönnek a Héjjasok: Iván, Aurél, Tibor és Endre. Mögöttük a polgármester, Majtényi. Majd megint mögöttük a többi gyilkos: Francia Kiss, Raád, Jenei... Végül teljes tengerész pompában a délelőtt kocsin látott nagyorrú, a fővezér Horthy. A jobbján Révész, pápai prelátus. A házigazda. Héjjas Mihály fogadta őket. Horthy az orrát fintorgatva nézett körül. A köpenyén lévő színarany gombok megfakultak ennyi sápadtságtól. Valamit mondott egy mellette álló cilinderesnek, az továbbadta a szót, minekutána előlépett Révész prelátus teljes díszben és pontosan három órakor így szólt: — Oremus! J^jindenki tíermedten állt. Mi lesz itt, mise? Hát eszünk vagy imádkozunk? — kérdezte önmagától az úrréti. Mindennek megvan a maga ideje. Révész látta, hogy az emberek híján vannak a kellő éjtatosságnak. kenetteljesen körülnézett. aztán megint mondta, hogy: — Oremus! Néhány anya a karján ülő gyermekével a kondérok köré gyűlt, hogy a gőz fölé tartva melengessék őket. A prelátus szúrós szemmel odapislogott. — Szeretett testvéreim ... — MEQYÉNK EC/Y NAPJA Hét pici baba. A megyei kórház bölcsődéjében gondosan ügyelnek az újszülöttekre. Anyuka pihen, s amikor látni akarja, vagy szükség van rá, — mert bizony hangosan követeli az életet — a nővérke édesanyjához viszi csecsemőjét. Erre már mindenki topogott. Fázott a lábuk és valami egészen mély csömör fogott el mindenkit. Testvéreim... micsoda testvérség ez...? Ott a pompa, itt meg a rongy... ott a nagy has, itt meg a förtelmes éhség. És hát miért nem kap a testvér valamit... különösen ha szeretett testvér? _ $zegények mindig, mindig lesznek közöttetek. Ez isten rendelése, ezen változtatni a mi parányi emberségünk kevés. Bűn ezzel még megpróbálkozni is, mert az lázadás isten és az anya- szentegyház ellen. De vigasztaljátok magatokat az igével, amelyben meg vagyon írva, hogy boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa. Tűrjetek türelemmel, mert az istennek tetsző cselekedet. Az úrréti ember a mellette állónak csak annyit mondott halkan „hát nem unja még az isten ezt a sok neki tetsző cselekedetet? ... én azt hiszem már neki is ölege van ebből”. Amaz csak bólongatott, nem sokat értett belőle. De egy dolog világosan belevésődött, hogy nagyon éhes és az, hogy a megjelentek miatt nem tud enni. Az „ámen” után mindenki azt hitte, hogy most már lehet sorakozni a kondér körül. De nem. A beszéd alatt körbehe- lyezkedő puskások visszanyomták őket és kígyó módján sziszegve azt mondták: „Hova rohantok? Vissza csürhe! Vissza az anyátok istenit!” — és erőlködve vonták meg a kordont. Mikor lesz ebéd... vacsorára? — ordított egy elkeseredett hang. Utána még egy kórus „mikor” hangzott el. Héjjas Iván kinyújtotta a nyakát, arra nézett és kegyetlen szemével intett az emberhez legközelebb álló puskásnak. Az kabáton fogta és a tömeg morajlása közben maga előtt lökdösve elvitte. — Hát figyeljenek csak emberek — kiabált Majtényi, a polgármester — a nagyméltóságú fővezér úr kíván még szólani... Az előrelépett kettőt, a bojtok megremegtek a vállán és valami egészen idegen kiejtéssel azt mondotta: — Nem mondhatom el, hogy milyen szerencsés fordulatok kecsegtetnek. Mikor ma nem tudunk munkát adni. bajos ígéreteket tenni, de azért csak azt mondhatom, hogy bízzanak és adjanak hálát, hogy városuknak ilyen vezetőik vannak. Héj jasék erőltetett szerénységgel lesütötték a szemüket. Majtényi és Zsitvai is. Az úrréti ember már nem bírta tovább és mikor meghallotta a kecsegtető szerencsét, jó hangosan mondta: „Adnak enni, vagy nem adnak? Nem szerencse kell nekünk, hanem enni, meg ruha. Ez a mi szerencsénk!” — egy puskás hátulról odabökött a lábával: — Hallgasson az istenit magának ... nyissa ki a fülit még egy kicsit ... aztán zabálhat. — — ^Je rugdosson engem, hallja-e. Nem vagyok én magának a lába kapcája. — De addigra már sokan ott teremtek és a beesett arcok elszántan és végső erejüket megcsillantva figyeltek. Egy feszült pillanat. A beszéd már végétért. Farkasszemet néztek ezzel a rablásra éhes puskással, aztán megint csak az úrrétié volt a szó. — öt kilométerről jöttem. Egész nap az ég alatt voltam egy rongyos ebédért. Bebolon- dítottak ide, aztán étel helyett malasztot adnak, türelemre intenek, meg a szerencsével kecsegtetnek. Hát nekem nem kell a maguk szerencséje, de az ebédje se. A türelmem, de a többieké is, éppen fogytán van. Egyék meg maguk, amit főztek. Menjünk innen... és akinek egy kis bőr van a képin az jön velem. — És megindultak sokan utána. így sikerült a kegyelemebéd. A szerencsés fordulat pedig kereken huszonöt évig váratott magára. KARÁCSONY Karácsonynak csengetyűi Csilingelnek szívemen. Ember-ünnep gyöngybetűi Tündökölnek mindenen. Gyertya gyullad fenyőágon. Árasztván fényt, melegei. Ember-arcon békét vágyó i Mosolyog a szeretet. Aranytálon kínál mannát, Ki tegnap volt ellenem. Ember-jóság dús vigalmát Minden percen ízlelem. Bár, ha mind, a Földnek népe Értené e szent nevet, — Emberségen tiszta béke Ülne örök ünnepet. MAKAI ISTVÁN
