Petőfi Népe, 1960. december (15. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-25 / 304. szám

10. oldal 1960. december 25, vasárnap KARÁCSONYI KÉPESLAP Hadd címezzem meg ezt a kis lapot ünnep előtt, ünnepre készületben azoknak, kiket mindig úgy szerettem, akiket tán mindenki elhagyott, akiknek már talán csak tegnapok időszépített-festett fátyla lebben, akik sírnak a fénylő ünnepekben, akiknek mást, ó, úgysem adhatok, hadd címezzem hát meg, kedves színekkel, ha elindul a nap, ha jön a reggel, kívánjak nekik kedves ünnepet! Ö, békés ünnep! Milyen tisztelettel ejtem e szókat... szívem megremegj szeretlek, béke! s békés öregek.,, ANTALFY ISTVÁN T izenkétévesek voltunk. Ab­ban a korban, ami­kor a mi gyereke­ink üvegházakban rózsatöveket nevel­nek, asztalosműhelyben sakkfigurákat esztergál­nak, satupadok mellett bonyolult mívű kulcs- tollakat tanulnak kireszelni az elméleti órák után. Tizenkétévesek voltunk és — leventék. Be­magoltuk a leventeszervezet szolgálati útját a század parancsnokától, vitéz Kánya Jánostól kezdve vitéz Béldi Alajos altábornagy úrig, s az elméleti óra után a gyakorlótérre vonultunk. Ott pedig — anélkül, hogy oszolj-t vezényel­tek volna — ..balra át”-ot csináltattak a század­dal és szemben találtuk magunkat a házi lő- térrel. 50 méteres lőtér volt ez, manapság minden MHS-telepen található ilyen. Azt a gyakorlati bemutatót azonban, amit ezen a szép május végi napon • kaptunk, nem hiszem, hogy ma is alkal­maznák tizenkétévesek oktatására. Az 50 méteres céltábla kicsi papírnégyszöge helyett tojásdad, játékléggömbszerű valamit len­getett a szél a célvonal felett. Jobban mondva, az egyiket lengette, a másik súlyosan csüngött alá. Vitéz Kánya János századparancsnok — aki ugyan keveset tehetett vitézségéről, mert örö­költe azt apjától, és századparancsnoki beosztá­sát is halk rezignáltsággal, bár nagy pontosság­gal töltötte be — a század elé állott, s fel-alá járva előttünk, beszélni kezdett: — A mai lőkiképzést bizonyos harcászati tud­nivalók ismertetésével kötjük össze — kezdte a filológus bonyolult mondataiba sűrítve a katonai zsargont, mivelhogy magyar tanár is volt. — Röviden: hogyan készüljön fel a harcos roham előtt... S orainkban kis mocorgás támadt. Sokan voltak közöttünk, akik kamaszromantika- vágyukat a Signal, meg a Tempo című fasiszta képeslapok vadrealista harcosképeinek nézegeté­sében és alapos megtárgyalásában élték ki, órá­kat vitáztak egy-egy ilyen című képen: „Roham- osztagosaink közelharcban...” Némelyek ezek közül kezüket dörzsölve, tréfás grimaszt vágva pillantottak egymásra, mintha mondanák: „Na, ez lesz ám a jó...!” A századparancsnok pedig szenvtelen, kötelességszerű hangon folytatta: —> Roham előtt igen fontos az étkezésről szőlő tudnivaló betartása. Nos, Horváth! Mit tennél, te roham előtt? Jól belaknál, ugye? Horváth, az osztály üdvöskéje, s egyben az Osztály leggömböcebb gyereke, összecsapta bo­káját, kihúzta magát, s állát feltartva, a tőle telhető legfeszesebb katonássággal válasz>lt: —- Igenis, századparancsnok úr! Jóllaknék, mert roham előtt fontos a jó erőnlét! — Hát azt nagyon rosszul tennéd! — vála­szolta a századpa­rancsnok, kezét hát- ratéve megállóit Horváth orra előtt. — A telt gyomor az ételtől különben is feszült állapotban van, s ha golyó éri — szét­pukkan! Horváth — aki előírásszerűén, kilépett a sor­ból, míg megadta a választ — elsápadt, mivel igen jámbor gyerek volt. Meredt szemekkel figyelt a parancsnok beszédére. — Míg, ha nem eszik az ember semmit, s így kap gyomorlövést, a golyó átüti a gyomrot. — ekkor vitéz Kánya János kicsit előregörbülve, mutatóujját gyomrához nyomva szemléltette a gyomorlövést — áthalad rajta, s ha nem éri há­tul a gerincet, még szerencséje is lehet, mert a gyomrot befoltozzák, és félév múlva kutyaba­ja. .. Értettük? — Igenis, századparancsnok úr! — mormol­tuk kórusban. — Akkor a jelzők menjenek ki, kezdődik a lövészet. Horváth! Fékpadra! A kis Horváth megkapta a leventepuskát, " két töltényt és savanyú képpel feküdt a gyeptéglákból rakott padra. Zárdugattyúját elő­írásszerűén kinyitva, puskáját lefelé, jobboldala mellé állította, majd parancsra töltött. — Cél a jobboldali üres disznóhólyag... Tűz! Elcsattant a lövés, a golyó meglebbentette az üres disznóhólyagot. Horváth ürített és pa­rancsra ismét töltött. — Cél a baloldali, disznóhólyag... Tűz! A vízzel telt hólyag szanaszét fröcskölve a vizet, ízeire tépődött. Horváth sápadtan enge­delmeskedett az „Üríts!”, „Fékpadról!”, meg a „Beállni!” parancsszavaknak. — Jelzők! — kiáltott ekkor a parancsnok. — Mindkét hólyagot behozni! Egy perc múlva már Horváth orra elé tar­totta az éppen csak átlyukadt, üres, meg a sza­naszét robbant hólyagot. •— látod? így jártál volna, ha telt gyomorral indulsz rohamra! Roham előtt nem enni kell, hanem rumot inni...! ...Már csak az utolsó pillanatban tudott a parancsnok úr Horváth teste után kapni. Mint a tégla, vágódott az el és két, mellette álló társa cipelte félre... A kerítés árnyékában kiadta ma­gából a reggelit. A parancsnok pedig ezzel a meglepő gondolat- társításról árulkodó, sommás megállapítással zárta le a gyakorlati oktatást: — Nemcsak a tanulásra igaz hát a „plenus venter — non studet libenter”. Telt hassal nem lehet tanulni, de nem szabad rohamozni sem!! Czázadunk mereven állott, sokan a Don- ** kanyarban harcoló apjukra gondoltak, s még a Signal olvasói is, sápadtan, görnyedten meredtek vitéz Kánya 'János levente század­parancsnok úrra... —ng Dis&néUáfy&g­NEM ISriDXX 3D» A. X, R 2V „ . . Nem indít dalra most a tél havas világa, néma csendje, a szürkeségek végtelenje, s a szóbeszéd, mely útrakél. Nem késztet dalra száraz ág halk roppanása, hó ha nyomja, szívemnek fájóbb, más a gondja. Keresi féltett igazát... Nem indít dalra. Hallgat ajkam, tegnapok gyásza ül ma rajtam, lidérces éjek vére, lángja;.. Ne jöjjön többé könnyek éje! Nekünk nem az kell! Béke, béke jöjjön el végre e világra! Antalfy István UHU ■mmiimumauumui m LJ-I ■yl-ár hetekkel az ünnep előtt * * * nagy volt a készülődés. Öreg hölgyek érkeztek az isko­lába és sorra nézegették a gyer­mekeket. Velük volt a fiatal káplán is, az iskola hitoktatója. — Hát bizony kellene majd mindegyiknek — dünnyögött csendesen az öreg tanító bácsi, aki ott toporgott idegesen a kül­döttség háta mögött. A nőegylet tiszteletreméltó, koros tagjai azonban nem za­vartatták magukat. Sorra kér­dezgették a megszeppent gyere­keket. •— Mi az apád? — Aztán miért nem dolgozik? — Elissza ugye? — Hányán vagytok testvérek? — Hát neked nincs több ru­hád? — Hova tetted a cipődet? És a riadt szemű kis bárány­kák az orruk alatt dünnyögték a választ: Napszámos; favágó; rako­dómunkás ... Mostanában sehova se hí­ják; beteg; nincs munkája... — Nem iszik az; nincs mit elinni; meginná ha vóna... — öten; hatan; kilencen... ■— Csak ez van; ez se az enyém; ez is rossz mán... — A tavalyi elkopott; levált a talpa; még nem felett rá.:. Csak liárman-négyen néze­gettek biztonságosan. Örajtuk tiszta, szép ruha feszült, meg aztán ismerték ezeket az asz- szonyságokat. Különösen Tibi, a postafőnökék fehér bőrű fiacs­kája, meg a fitos orrú, szép fe- hérmasnis Klára volt a legnyu­godtabb. Ezek ott ketten, a kö­zépső sor első padjában még játszadozni is merészeltek. Vi- háncoltak, kacarásztak és kö­zömbösen figyelték a nénikék buzgóságát. Méhes néni, a tanácsos űr 1 1 felesége, akit méltóságos asszonynak szólított a tanító, odament hozzájuk és megsímo- gatta az arcukat: — Szervusz Tibi! Szervusz Klárika! Hogy vagytok? — kér­dezte mézédesen, majd ismét el­vegyült a többiek között. A két gyerek pukkadozva ne­vetett a néni hátamögött. Ta­lán a nagy palacsinta formájú, fekete fátyollal megtűzdelt ka­lap késztette őket nevetésre. Láthatóan élvezték az alkalmi szünetet és vidáman beszélget­tek. Torma Laci az ablak melletti első pádból át-átlesett hozzájuk. Neki csöppet sem volt jókedve, inkább valami szorongás félét érzett. »Ugyan mit akarhatnak ezek a nénikék? És miért kell válaszolni a furcsa kérdéseikre az egész osztály előtt? Kire tar­tozik az, hogy mije van vala­kinek, mije nincs? Hagynának bennünket békén!« —■ gondolta és a reggeli beszélgetés jutott az eszébe. Azt hitték, hogy alszik, pedig jól hallott minden szót, a szülők közti csendes vitát. — Hát fordítsd ki. ha rossz — dörmögte az apja mérgelődve. — De kicsi is már. meg ígyis- úgyis agyonfódozott — mondta az anyja engesztelő szomorú­sággal a hangjában s Laci kita­lálta, hogy csakis az ő véko- nyacska télikabátjáról lehet szó. — Hát járjon, amibe tud, fel csak nem akaszthatom maga­mat! — így az apja és elég erő­sen tette be maga után az aj­tót. Anyja csak piszmogott a ” tűzgyújtással, majd az ágyhoz lépett és megsímogatta a fiú homlokát. Laci pisszenni sem mert, csak a szíve zakatolt, hogy majd kiugrott a helyéről. És most ezek a nénik ... Ugyan minek is kérdezősködnek any- nyit? Lassan haladt a kis csoport. Még csak az ajtó felőli padsor­nál jártak és hátra volt a kö­zépső, meg az ablak melletti sor. s mindegyikben legalább húsz gyerek. Figyeltek, füleltek és néha el-elkapták az asszony­ságok szavait: — Sajnos, csak két pár hasz­nált cipőnk van, néhány ing és egy öltöze!: használt ruha. A többiek majd egy kis cukrot kapnak. Hiába, nehéz a gazda­sági helyzet, senkinek sincs bő­ségesen ... — Bezzeg a zsidó iskolá­ban ... he.. he... he... — ne­vetett károgva egy varjú kiné­zésű, tollbóbitás, szikár hölgy — azok aztán bőkezűek, hama­rabb kinyílik a kereskedők, mint a magyar urak bukszája. — Meg összetartóbbak is, mint a mi fajtánk — köhintett jelentőségteljesen a tisztelendő úr — ez kérem a keresztény átok. Magának mi a véleménye, tanító úr? —- Sok volna még a tenniva­ló — mondta az öreg tanító szűkszavúan és igyekezett a gyakorlati dolgokra terelni a beszélgetést. — Mert itt van például ez a Pacséri fiú, hat van belőlük csak az iskolában, de otthon még másik három, kisebbek. Az apjuk favágó. A napszám húsz fillér mázsán­ként. Ha éjjel-nappal dolgozik se elég ennyi gyereknek. __ CJ o, látja, ez a baj — kapta fel a szót a káp­lán — ez a szaporaság. Minek ilyen helyre annyi gyerek? Jó­jó, az Isten adja, tudom én, de ■azért... — odahajolt a tanító­hoz és nevetve súgott valamit a fülébe. Az öreg kényszeredet­ten mosolygott, látszott, hogy nem akarja megsérteni az egy­ház, a kenyéradó képviselőjét. A hölgyek közben sorravették az első, majd a második pad­sort, az ismerős úrigyerekeken természetesen átsiklott a tekin­tetük. Közeledtek az ablak mel­letti padsorhoz. Most az ott ülők húzták össze magukat. Ne­hezen nyiladoztak a kis konok szájak és olykor-olykor a ven­dégek bosszankodva haladtak tovább. — No, te sem érdemied meg a jószívűségünket — nyilatkoz­tatták ki egy vöröshajú, szep­lősképű fiúval való alkudozás után, aki csak nézegette a gyé­kényből font lábbelijét, a sáros, latyakos nadrágja szárát, de nem szólt egy mukkot sem, hiába kérdezték:. — Ejnye, hát megkukultál? — csóválta a fejét a tanító és restelkedve topogott odább, hogy igazgassa a többieket a gyermeki lélek útvesztőiben. Torma Laci szomszédja, a véznacsontú Balog Kálmi elsír­ta magát. — Hát bizony ennek özvegy édesanyja van, nem telik annak cipőre, ruhára — próbált he­lyette is szólni az iskolások ősz- hajú, mindent tudó apja, a ta­nító, de a hölgyek, mintha már elfogyott volna a türelmük, ide­gesen lépdeltek el onnan. /""(.ak a tisztelendő állt meg az illendőség kedvéért, vagy mert fölrémlett neki vala­mi az oly távolbavesző gyer­mekkorából. — No-no, no-no — mondta krúkogva és vigasztalásul egy

Next

/
Oldalképek
Tartalom