Petőfi Népe, 1958. szeptember (3. évfolyam, 206-230. szám)
1958-09-21 / 223. szám
58. á 4.1 szám | Összeállította a Petőfi Népe szerkesztősége és a megyei tanács művelődési osztálya f. Tóth Pált ŐSZI VERS Az elmúlást csak énekelje más, én az életet köszöntőm — az őszi lombok rőt aranyával, mely zizegve száll, ha köd jön, de virít is, mint kacér szivárvány és magasztal — dús színekkel — mindent mi élő ezen a földön. Az elmúlást csak énekelje más, nekem az ősz tiszta otthon, derű, fény, érzések sodra, árja és vér — bennünk hadd buzogjon! termés, az élet, munkánk szüretje, lakodalom, dudák hangja... Nekem az ősz örök tanulság: hitünk soha ki ne fogyjon! Az elmúlást csak zengedezze más, fáradt szívemet kitárom, és belézúdul mindig új öröm, s győz a röpke perc-halálon. /arga Sándort tloláu emléktáblája elátt Hallgat az éj. Csak egy lámpa világít a túloldalon; — másutt minden sötét. Az álkonyi fény lebegő tűz-palástja már messzire jár, de a kis ház falára rátüzte a márványt: az emlékezést. A láb botladozva visz, csak előre. A Hold réz-tányérja, — az égi utas —> még által-meg-átüt a lomb rongy-ruháján, beragyogja a márványt, s egy csillag után sietve legördül, ha szól a kakas. Megállók; csalóka fényben, az éjben, keresve a múltat szemem kibetűz a táblán néhány szót (megérti az éj Is), hogy itt élt a Hős, s a tőke ellen mégis, mindig győztes volt; = s ma is árnyakat űz. Polner Zoltán i (Vilájjal öUliink ébren Ha szürke csend álomba ringat* Merengőn őrzi csókjainkat Az ébrenlét egyre szűkebb Fényénél az öntudat, S bennünk csillagok rezdülnek S hajnalba vivő utak. Egy világot ölelünk ébren* Vibrálunk tág időben, térben S hivatásunk rendje szerint Egymásért lobban agyunk, S jelzik ékes küzdelmeink Érlelő fények vagyunk. Nyirkos ködökbe távolodnak Ódon csillagrendszerek, holdak S avult érzések szívünkön Már lobogva égnek el, S a föld, hatalmas kék függöny Mögül, halkan énekel, Csatári János t Sziranle.i idill A nap-szikrák végre elpattogtak, és tág tüdővel lélegzik a föld — a rőt fátyol lassan kékké olvad, s harmat-gyönggyel sötétül a zöld. Mintha kürtszó zengene a pusztán, hasogató, éles hallali; elhallgat a kaszák suhogása, lazulnak az izmok rostjai. A sós pára az alkonyba fullad, hogy a légen füttyszó röppen át, s míg a gáton hallgatom a lányok hívogatón egyszerű dalát... => Fáradt testből már megújult lélek szépíti a nyers pillanatot, s az ég roppant süvegére tűzi hirtelen az első csillagot. Ántalfy Istvánt A BÉKÉT MONDD! Mondd a gyümölcsfák illatozó fátylát fel-fellibbentő, égi habcsodákat megkergető, ifjú tavaszi szélnek: \ róla daloljon! Mondd a hegyek sziklái közt lekanyargó, hűshabú, egek magasát tükröző, erdei gyors patakocska vizének* róla csobogjon! Mondd meg a puszták csendjébe, belezengő eget-földet megrázó, vad zivatarnak, ha az ég kárpitjai leszakadnak, róla üvöltsqn! Mondd meg az új útakat, aggódó, ujjongó szívvel kereső, csodákat látnivágyó, egekbe-törő, költőnek is, mondd: róla daloljon! Kunyhók kéményéből felkarikázó melegség alján házóriások aprócska szobái mélyén, Alaszka, Tűzíöld, Kelet és Nyugat földjein élő, tárnák vaksi sötétjén, gyárak padjai mellett, górcsövek fortyogó méreg-cseppjeivel, emberi test, agy, szív szövetével, tollal, vésővel, virágpalánták erdejével, világot formáló, történelmet író, dolgozó emberek millióinak, mondd el nekik, mondd: őt énekeljék! - ' Öt mondják, zengjék: a békét, a békét! A napsugaras nyári koszorúkat, anyáknak áldott méhében a magzat mozdulását, és a fecskecsicsergést, ért kalászok hullámzó nevetését, a pénzzel, vérrel megfizethetetlen rég álmodott, igazi, drága békét! Mert elég volt már vérből, és panaszból, mert, jaj, olyan fáradt lett már az ember, mert, jaj, kenyér kell, és nem agyvelőroncs, mert, jaj, ha fészket rakhat a gonosz! Jaj, százszor jaj, ha indulnak a poklok! Jaj, százszor jaj, ha emberszív vonaglik! mert, jaj, százszor jaj, ha a béke meghal! Mondd hát égnek, földnek, szívnek, virágnak, s az embereknek, és az embereknek! hogy őt mondják, őt dalolják, kiáltsák, és őt tegyék minden percben és órán, és minden szív egy ütemre dobogja: békét a földnek, békét a világnak! ★ Polner Zoltán t Találkozás Ha jössz, az utcák szétnyílnak előtted S szépülő holnapokba Húzódó homlokodra Habzó szél elsodorja Őszinte csókját igaz szeretőknek. Ha jössz, az utcák csapódnak utánad 3 ujjongó friss plakátok S karoló délutánok Szorító árnya átfog S a szíved vissza soha nem találhat. Mj’mberek sorsát, ország dol- " gát, világ folyását akarja Ismerni? Hallani szeretne az élet ezernyi víg-szomorú történéséről? Üljön vonatra! Tegyen le könyvet, újságot, ne émuljon a tűnő táj szépségein, csak figyeljen.... Semmi esetre se bámészkodva, a világért se feltűnően. Ügy nézgelődjön, mintha csupán merő unalomból j ártatná körül a szemét, és nem sorsokat kutatna, bogozna az arcvonásokból, az ellesett szófoszlányokból. Oékés, nyugodt vasárnap " este. Nehézkesen döcög a hosszú szerelvény. De a csigatempó most nem okoz izgalmat, bosszúságot. Egymás számára néhány órája még ismeretlen emberek osztják meg a kocsikban véletlensodorta társukkal örömüket-bánatukat. Segítőkész megértő mindenki. Még tréfafaragó is akad, s a jó vicc nemcsak örömre hangol, hanem enyhíti a hosszú út kellemetlenségeit; hátára veszi, úgy röpíti az időt. Szeretik is az ilyen »góbé« embereket. Most több is akad. Valósággal pezseg, felforr körülöttük a levegő a tomboló kacagástól. — Vannak emberek és vannak könyvügynökök — kezdi hamiskásan mosolyogva ott a sarokban az egykori könyvterjesztő és pillanatok alatt elhint annyi történetecskét, hogy egy jótollú ember akár regényt is kanyaríthatna belőle ... Hirte- len-támadt versenytársai sem hagyják magukat! S mivel a néhány paddal odébb folyó beszélgetést is figyeli mindenki, hol ^tt, hol ptt csattan, bugyborékol Uődtai Qlxmd&r: UTAZÁS KÖZBEN fel a nevetés. Valami különös, emberi, egymástbátorító melegséggel telítődik meg a fülke. Ki tudja: a vonat talán nem is kereken; .a jókedv hullámain halad célja felé. Egy gondolat vert sátort az agyamban: miért csak most ilyenek az emberek, kedvesek, figyelmesek, jók és megértők? Miért? Az ablakokon becsorgó őszi nap aranyecsete törölte le az arcokról, a lelkekről a hétköznapok rozsdáját? Vagy tán — titkon — valami csudálatos Jóság-kaláccsal étettek meg mindenkit? Annak illata terjeng a levegőben, jóíze bizsereg a húsban? A: egyik állomáson három ember, két és fél utas, kászálódik a szakaszba. Férfi, nő és egy kisgyermek. Merevek, hegyesek. Tekintetüktől egyszeriben lehűl a levegő. Köszönés nélkül, cinkos mosoly nélkül fogadják el a némán — odébb- húzódással — felkínált helyet. Egy árva szót sem szólnak egymáshoz. A gyerekhez sem. Unatkozik a négy-ötévesnek látszó, bájos kölyök. — Olyan büszkék, mintha ők nyalták volna hegyesre a piramist — hallom a halk megjegyzést, mert az idegenek belépése egyszeriben lelohasztotta a vígságot, — Ej, milyen jóképű legény vagy! Hogy hívnak, Öcsi? próbálkozik valaki az ősi módszerrel: a gyereken keresztül megenyhíteni a szülői szívet. Értelmesen válaszol. Már-már úgy látszik minden rendbe jön, visszatér az elillant jókedv. Az élményeit magafeledten mesél- gető kisfiú tengerkék szeme mind gyakrabban pihen meg egy-egy pillanatra az átellenben lévő pádon. Pontosabban a csomagját bontogató, jóságos nagymamát formáló öreg nénin. Találkozik a két szempár. — De jó volna egy, azokból a szép piros almákból — sóhajtja a fiúcska ártatlan kékje. — Adok én drága galambocskám hogyne adnék, úgy tetszel, akár az unokám. De a próbát ki kell állnod — válaszol a néni meleg barnája. Az üzenetváltást mások is észreveszik. — Énekelj egy nótát, szépen, s kapsz gyümölcsöt — bíztatja az egyik szomszéd a kis aranyost. Nem is kell noszogatni. Szívbizsergető szárnyalását el- bűvölten hallgatja mindenki: Itt hagylak már zöld bokor, s csillogó homok, röpke táncok, szép mesék és kacagó dalok. Napsütéses kis óvodám, én már elmegyek, jó mulatást kispajtások, kedves gyerekek... Még el sem halkultak az utolsó ütemek, s már a mamó kiegyenesített ujjai csúcsán ott pi- roslott diadallal a Jonathan, Az alma is, az utasok is, a gyermek is mosolygott, Sándorka — így mutatkozott be — megindult a derűs pillantások pergőtűzében, félszegen és megdicsőülten a . jutalom átvételére. A nagy igyekezetben egy másodpercre az apa lábára nehezedett a pehelykönnyű gyerektest. Húzta is vissza a lábát megszeppenve. Már későn! Vérfagyasztóan nagyot csattant a pofon. — Ezerszer megmondtam — mormolta, pattogta »nevelési elveit« magyarázatként — mindenféle Idegentől ne fogadj el semmit. S szórta a szitkot a jólöltözött. Az utasok egy pillanatra megdermedtek. — Nem érted?! Lódulj a sarokba! A nénike a vászonronggyal, amivel előbb az almát tisztogatta fényesre egy könnycseppet törölt ki szeme szögletéből. A gyermeki arcon elfonnyadt az örömvirág. Szégyenrózsák fájdalom-pirosa sajgóit fel helyükön. Most erre gondolok: lám, vannak buta, rossz és lelketlen emberek is. Minek ezeknek a »szülőknek« gyerek, ha nem szeretik. ha nem tudnak, vagy nem akarnak megfelelőképpen bánni vele*.. De jaj, messziről kiabál a felismerés: nem szeretik. Egymást se. Külön-külön járják már az élet útjait. Mostani kényszerű együttlétük idegessége csattant az elébb. De senki sem akarja elfogadni a szomorú tényt: egy elrontott élet fájdalma lódította ütésre az apa karjait. — Bizonyára megbánta hirtelenkedését — vélik, reményük többen. A vicces bácsi össze is teszi két kövér kezét, úgy tanácsolja: •— Kisfiú, kövesd meg apádat, — Papa, ne haragudj — csi- üngel is Sándorka. Most már mindenki biztos az anyai csókban. Az ilyen eset a legjobb ürügy az édesanyának a beavatkozásra* Bizakodóan néz szét a kiesi. •— Adj már neki egy bocsánatot — így az apa. S ekkor az édesanya (alig tudom kimondani ezt a szót), a tarkójára sújt felgyűrűzött ujjaival. A megvonagló gyerektest segítségért kiált Senki nem mozdul... Az apróság arcát elönti a fájdalom, mint a gátszakadáskor a víz, a pártatlanul áradó víz a végtelen földeket réteket, 4 történetnek vége. Lassan, gyáván elfordul mindenki. A vonat közönyösen tovább döcögött. A pályatest széléről bekandikáló oszlopok változási aüg vettek észre. Most is emberek ültek a kopott fapadokon, csak éppen az arcukon vált ke- menyebbé a szüniorúsás.
