Petőfi Népe, 1958. augusztus (3. évfolyam, 180-205. szám)
1958-08-31 / 205. szám
Marki Pált re del ixdr&s • • Összeállította a Petőfi Népe szerkesztősége és a megyei tanács művelődési osztálya F. Tóth Pált cd kazá „Börtönéből szabadult sas lelkem, Ha a rónák végtelenjét látom.'* Petőfi versét mormolom, számolgatom az éveket... Milyen korán, milyen fiatalon hullt le élete csillaga és mégis mennyit alkotott, nem halkul el szava, — fénye ma még tisztábban ragyog, becsültebben mint valaha. Szeretjük-e ml úgy a hont, mint ő szerette, oly nagyon, hogy érte vért is áldozott, vagy tudjuk-e, hogy mi a hon? Távolba nézek, — kis tanyák magános őrszemként lesik, vigyázzák az ébredő határt. — Mit féltetek? Hiszen ma már nem küldi hajdúit rátok a császár, a király, de béklyót vet a mezsgyeárok, s a jobb jövő útjába áll. Megy a vonat, a hajlaton traktor húz barázdát felé, úgy berreg a szép egytagon, mintha példáját zengené. Az őszi búza zöldelőn szemet szűkítő messze ér, távolban a pirosló tetőn napfény lobog fel, mint a tűz, reggel van, édes, jószagú, a vályú vize hűs, — a tej sajtárból kicsurranó, s az élet — álomteljesült. Tarkaruhás leánycsapat nyújtózva integet felénk, fürgén lehajló hátukat bámulja sokáig az ég. Itt már kinőtt a zsenge hajtás és kemény harcban lett erős. termését, ezernyi magját az idő gyorsan érleli: Termeiőcsoport — új élet hírnöke, emberi jövőjét, ki utadra lépett, a biztos célhoz vezeti. ...Valahol ott a fák mögött, négy-öt faluval odább, a Tisza szájára kötött népünk jó erős zabolát. Duzzadj folyó, hömpölyögj bátran, nem fél a környező világ! Kitörnél, utadba’ gát van, az ember tervébe befog: Zúdulj csak, erődre várnak fényes szép motorok, a vized rizsföldekre árad s nyeli a szomjazó homok. Kék eget hasító géppel repül a gondolat tovább, sötét felhő foszlik széjjel hű képed előtt Hortobágy. Szikes mezők, sovány gulyák, mit is láthattál délibáb? Szesénv nép ezernyi baját — a Költő mégis szeretett... Ma, mikor rubint zászlókat lengetsz a szabad föld felett és új, csoda-képeket forgatsz, ne látnánk meg szépségedet? Bármerre nézek, új tavasz életfakasztó ereje munkál — ütemre peng a vas, az élet úgy lüktet vele... Duna-Tisza tája, szép vidék, szeretett kisebbik hazám, gyermeked kitárult szivét ezernyi képed fogja már s a költővel, ki látta rég, sz»r''*,ném ma zengeni tovább: most lesz szép igazán a szép! \ vén nap megindul az ég urához, Harmatban fürdik az öreg platán, Üj rügyre lép az élet és a város. Elég volt nekik az éji magány. A falakról elszökdösnek az árnyak, Viszik magukkal a múló időt, Az utcákon már élőlények járnak, A járdán ritmust vernek a cipők. Az élet örök, édes ritmusára A tejeskocsi is vígabban jár* A távolban, mintha cigarettázna, Fehér füstgomolyt ereget a gyár. Egyik ablakból Napsugár tündérke Pajkos jókedvvel lemosolyog rám. Ez nap-nap után mindig így megy végbe, Már szinte hozzám tartozik e lány. Hát nem az élet a legszebbik álom? Mely senkit félre nem vezet soha, A lépteimet vígan szaporázom, Üj munka vár, repülök is oda! « * a UVINEi 'Tje. nép. haláizleájttjka... Te szép halászleányka, Evezz a partra már —■ Kezem fehér kezedre, £>’ a lelkem dalra vár. Fejed szívemre boltozd, \ . S ne reszkess oly nagyon, Hisz nap mint nap merészen Ringassz a csolnakon. Szívem is — mint a tenger «■> Játékos s néha vad, És mélyében nem csak egy, Több gyöngyszem is akad. Fordította: Csatári J. » # a Antalfy latrán t CJjíil kávíelégtcL A kávéíllat úgy lengett felém* mint gyermekkorom sápadt hajnalán, mint ifjúságom lázas estéién. Friss kávét főzött ma, mint rég, anyám. . De az illat ma új dalt s ízt hozott; többet mesélt, mint sok múlt délután emléke, melynek színe megkopott... Anyám haján ma már dér csillogott, miközben nékem asztalt terített; kávét, kolbászt és puha kenyeret m Néztem közben, fájósán mint topog... s hogy leültünk, újult a szép mese; kérdezte, mint rég: "-Elég édes-e? ...« Friss kávét főzött délután anyám. : l^emcsak a nagy utcákban építkez- *■ * nek, a kicsikben is hasítanak annak párját. Nemcsak a nagy utcában alakul, bontakozik a szépség, hanem a kicsikben is. Ezt onnan tudom, hogy látom. Közelebbről: a mi kis utcánkban volt egy régi ház, olyan vertvályogból készült, akkora egyszem ablakkal, mint a tenyerem, úgy mélyen beépítve a fül- bt. Szóval inkább belülről volt, mint kívülről, tehát sok világosság nem áradhatott be rajta. Aztán, hogy itt is, ott is új házak emelkedtek, meg a régieket csinosították, összeült az Ember és az Asszony, komoly családi beszélgetésre. Ebbe belevonták a nagyanyát és a leánytestvért is. A lényeget így szűrte le az Ember: — Helyes, akkor nekiindulunk. Nekünk is van némi kis pénzünk, a többit adja a bank és a munka nagyrészét majd mi csináljuk. Azt mondták rá. — Akár rögtön is kezdhetjük. Az Ember lett a főpallér. Az Asszony a segédje és így tovább, a legalsó fokig megtöttént a beosztás. A szőke, copfos Marika széttárta kis karját. —■ Én mi leszek? Az apja megnyugtatta: *— Te leszel a kisinas. Jó lesz? Marika tapsolt, körbetipegte a bontásra ítélt szobát és ujjongta: — Kisinas leszek, kisinas leszek, jó lesz, de jó lesz. Jósti, a nagyobb fiú durcás arcot vágott, mivel kifelejtették a rangsorolásból. Az apja észrevette kedvetlenségét és most már mint főpallér kijelentette: _ Téged pedig felfogadlak öreginasnak. Jó sti felemelte a fejét és elégedetten, büszkén állt az apja mellé. Ezt követően pár nap múlva máris hullott a vakolat, lekerült a nádtető, bomlott a mennyezet is, mivel a falat magasabbra szándékoztak emelni. Ekkor Fodor Jánosi ’}*LClrQb Ö5> ii Cí ‘úr fa /V az Ember a kémény mellett állt és rámkiáltott: — Mit szól hozzá, János bácsi? És körbemutatoit. e tessék haragudni, de újból beleszövöm történetembe a gyereket továbbra is. Mert annyi gyereket én hirtelenében nem láttam egyrakáson, amióta a nyári szünidő tart, mint most. Volt közöttük barna, stőke, vékony, vastag, hosszú, nyúlánk, kövét, kicsi, nagy és és valamennyiüknek csillogott a szeme és mozgott serényen a keze. Hordták a nádat, Cipelték a vályogot, vették le a kocsiról a téglát és hurcolták a meszet. Döhgicséltek, mint a méhek és szorgoskodtak, mint a hangyák. Es nem volnék méltányos, ha nem emlékeznék meg a két unokaöcsémről is, Bandiról és Gabiről. Élenjártak a munkálkodásban és ahogy ramnevettek, csak a villanó fehér fogukról ismertem rájuk, annyira porosak voltak. A hajukat a meleg és az agyag csomóba fogta, Az otthoni jelentkezésükre gondoltam és megértőén felsóhajtottam: — Szegény édesanyátok, ha meglát bennetek :t. De jaj nektek is, ha elérkezik az esti mosakodás ideje. Ámbátor a házbontás és az építés nem hóvirág lyílás, Azt nem ünneplőben és kesztyűs kézzel végzik, itt nem lehet a velejáróit kerülgetni. És nem baj, ha ezt a e gyerek idejében megismeri. De hogy visszatérjek az Emberre, mivel ó körbemutatott, én játékos kaján- sággal felfelé néztem, jókorákat fújtam, legyezgettem magam az ingem gallérjával és mondtam: — Jó volna egy kis eső. — Nem lesz abbéi még szemecské sem. Hát lett. Nem is szeinecske, de még csö- mcske sem, hanem áldásos zuhogis. Verte a lekopasztolt és meghagyásra szánt falakat, marta a maltert, áztatta á meszet. Az Ember és az Asszony szaladgált, a gyerekek nyüzsögtek a lábuk alatt. Én meg lelkiismeriSlfur daláét éréztem. Mondtam is másnap az Ember- bernek: — Ne haragudj, Józsikám, de én igazán nem tehetek róla. Elismerte ö is, hegy ebben valóban nem vagyok hibás. De amúgy is derűs volt, mert a fellegek eltakarodtak. Ezért délután, hogy arra jártam, csak rámjött a kötözködés, fejemet kicsit félretartva az Égre pillogtam. a z Ember kikacagott. ÉS éjjel megérkezett a reggelig tartó zuhogás. Így ment ez nap-nap után. Lassan már csak akkor mertem arra menni, likőr hátul az udvarban foglalatoskodtak. Hiszen soha nem lehet tudni, hogy mit gondolnak. Könnyen rámfoghatják, hogy vajákos vagyok. De aztán elérkezett a szünete az esőzésnek is. A felhők jól elhúzódtak, ragyogott, pompázott a Nap. Ezután már év láthattam hozzá a gondolkodáshoz. Az ébredéshez ugyanis nem kellett kakaskukorékolás, mert annak előtte a szomszédék felől már hangzott: — Mari, Marikám, hozzad a téglát! Messzehangzóan csengett, röppent a női hang• — Viszem, Józsikám, viszem! Megint máskor az Ember, de dörgés< szerűen: — Kész-e a malter, Marikám? A jól ismert csengés szállt a tetők felett. — Kész, Józsikám, kész! Érte mindjárt jött a dörgés is, — Hozzad, szívem, hadd- haladjunk? Azt tették szüntelenül s a buzgalmuk túl tett a gyerekekén is, szorgalmuk a méhékén, iparkodásuk a hangyákén. Bontakozott, emelkedett ft ház. CsínAL tak benhe kis szobát, nagy szobát, kamrái és fürdőszobát is. PefSzé köébéíi nekik is belepte az arcukat a pót, H mész és az éső a ruhájukat gyűrötté paskolia. Néha, amikor egymásra pillantották, azért jókat névéttek: — Szívem, ha tükörbe néznél, nem ismernél magadra! S most hogy frissen meszelik a háj zat és az eső is eshet kedvére, én is nyugodtabban sétálgathatok arra, nem mondják: — Jaj, jön az esőthozó bácsi! De tegnap is, vagy tegnapelőtt, pom tosan nem emlékszem, azt mondta aa asszony a kerítés mellett játszdoeó gyermeksokaság felé intve: — Ha teljesen rendbéjövUMc, egy szép, nagy tortát kapnak. Megérdemlik, olyan kedvesek és ügyesek voltak. A rról teljesen elfelejtkezett, hogy ők négyen mennyit iparkodtak, dolgoztak, hány késő ‘éjszakából léptek á korahajnalba. De az öröm feledtéti a fáradságot. S ez így van jól. Egyedül csak nekem hiányzik napkeltekor az én vidám vekkerem jókedvű ébresztője: — Hozzad a téglát, Marikám, hadd haladjunk! De komolyan: nagyon büszke vagyok arra, hogy utcánk ismét szebb lett eny takaros házzaL i
