Petőfi Népe, 1958. június (3. évfolyam, 128-152. szám)
1958-06-15 / 140. szám
Összeállította a Petőfi Népe szerkesztősége és a megyei tanács művelődési osztálya Bieliexky Sándor i Cseresznyéskertben Mint lelkek számadója járom a határt... az ember álmát kötöm csokrétába. A szemek mélyen rezdülő tavának az arcokon vörösük rózsája. A cseresznyefa terebélyes lombja üde sátor a fejünk felett, szavaink egymásba fodrozódnak s jövőnk a béke szárnyain nevet. Verejték csordul a pipacsos nyárban, kézfej törli a munka gyöngyszemét. Sűrűsödnek a tiszta gondolatok, melyeknek szívemben érzem erejét. Őszinte most a lélek vallomása, s gyümölcsérlelő mint e kora nyár. A szavak helyett tetteink beszélnek és tetteinkben a párt agitál. Fonott kosárban piros cseresznyék — villanó fogunk a húsába vág. Aggódva hangzik a baráti körben: elvtárs! — Mikor nyugszik meg a világ?! Döbbenetes kérdés, az élet hangja morajlik benne s nekem felelnem kell — ha megbukom a történelmi vizsgán meghaltam előttük a verseimmel. De nem, hisz én előttük járok, a kommunista gyáva nem lehet. Szerelmetes, bátor verssorokkal buzdítom most a lelkeket. Szép a virág, a lengedező szirmok, suttogó erdőben a rigó éneke. De a szépen túl gondérlelte kétség a munkás szívének egyik mérlege. Ezt látni kell s munkálkodni azért, hogy tudja, lássa mit ér ma az ember. Ezt elvvel kell megvívni napjainkban nemcsak szóvirágos értelemmel. Mint lelkek számadója járom a határt... az ember álmát kötöm csokrétába s hitemmel érlelt gondolat-kenyeret teszek a munkások fehér asztalára. Csatári Jáno»’ mtiíkbt Hol születtem, törpe házak vannak, és virágok az ablakok alatt, ahoi gyűrött munkásnapok árán jutott apámnak s nékem egy falat.i» ott gyüremlett nyomorrá a gondunk,1 s a szörnyű hajszán vérből lett kenyér — földet habzsolt a gróf Bolzák ága, mert tivornyára kellett a fenyér; ott nincsenek égbenyűió szirtek* egy kerek asztal pusztán a határ, abf/1 szende kifli-perec árus, vágyakozó rableány volt «myám; én még gyerek, kit Pistának hívtak — mint szerves rész a rongyosok között — és alvezér, mikor kölyókbandánk a „tarzanok”-kál összeütközött; bicskát loptam, mikor állt a vásár, s forgópisztolyt, hogy jó „cowboy** legyek i i az utcákon meghúztam a csengőt —' megzavartam a poshadt életet, Lázadoztam, de nem tudtam akkor, hogy ösztönöm a felnőttel rokon ..» nevettem, ha dühös volt a gazda — csak kacagtam a durva szitkokon... Ahol nyáron, mézes mámorával sebet ejtett a szűz, fehér akác, ' 8 zsíros földön a szegények hulltak,) s a községházán vasból volt a rács.j Ahol születtem, kedves házak vannak, 'j kis kert virít az ablakok alatt, és ma. szorgos, vidám napok árán jövőt remél a régi szolgahad! ] Kommunista meggyőződéssel )valljuk, hogy a tizenhárom éves új életünk, társadalmunk szocialista átalakulása nem múlt el felettünk nyomtalanul. Az a fel- , mérhetetlen változás, amely az elmúlt években hazánk gazdasági, ‘politikai és kulturális életében végbement, az az örvendetes fejló- )dés, ami a dolgozó emberek tudatában, erkölcsi életében bekö- ) vetkezett, olyan mély és maradandó nyomot hágyott lelkűnkben, (amelyből nagy erőt tudunk meríteni további alkotó munkánk f folyamán. Szemünk előtt változik meg a szeretett tájaink arculata, előttünk zajlik le népünk életének gazdagodása, tanúi leheltünk annak a hősi erőfeszítésnek, melyet dolgozóink folytatnak )az új élet megvalósításáért, szocialista hazánk építéséért. Hatszázezer lakosú megyénk városaiban, falvaiban nap, mint [nap változik, szépül az élet. Az itt élő emberek naponta meg- küzdenek a nehézségekkel, hogy munkájuk nyomán egyre jobban ) kivirágozzon az élet. Állami gazdaságok, gépállomások, termelő- szövetkezetek, üzemek, vállalatok, intézmények szaporodnak és \ erősödnek körülöttünk, egy megváltozott, szabad élet szimbolu- ^ maiként. Belátjuk, hogy eddig szinte becsukott szemmel mentünk él /gazdagodó életünk e sokrétű bizonyítéka mellett. Nem lehet kö- ) közömbös számunkra, mi történik körülöttünk, hogyan él és végzi j alkotó-építő munkáját szeretett népünk, milyen problémákkal küzdenek azok, akik munkájuk során a mi alkotó munkánktól is 'segítséget várnak. Áthat bennünket a népünk élete, munkája iránti szeretet. Azt (akarjuk, hogy további írói munkánk során a szocialista realizmus I segítségével olyan művek szülessenek, amelyek népünk megelé- gedését váltják ki és harcos hétköznapjaikban segítséget, meghitt ' ünnep jeikben pedig jóleső pihenést jelentsenek. Hisszük, hogy alkotó munkánk során hozzájárulunk majd (nagy ügyünk, a szocializmus építéséhez. Bieliczky Sándor, Csáky Lajos, Fodor János, Madarász László, Monori Dezső, Nagy Istók István, Tarján István, Varga Mihály, Weither Dániel Lászht Erzsébeti Jtlinilia pirns pipaesők... Mintha piros pipacsok nyárt réten szöcskéért szaladnának, örömmel fogócskáznak így most gyermekek a tavaszi fényben* Libbennek a színes ruhák és hangjuk a játéknak hevében harsán, s elszáll a széllel: S amikor csillogó szemmel felémfut kis törpe-óriásaimnak hada, én is szaladok velük, s kiperdülve előlük futok, míg győznek s én állok (megfogva* Makai István t JfidpLLi üjyataj Kortyol már a föld az ég borából, Víg növényzet áldomásra int; Éltető vér lesz a meleg zápor, Hogy a rögben elfolyva kering. Ágyú dübörög a felhők felett, Most vonul tán az égi üteg; Nyomában a mennybolt megmegreped És cikázva szór villámtüzet. Részegül a Nap, — inogva posztján Küldöz még pár bíborsugarat, Majd ráúszik egy rőt felhőfoszlány, S tovább hull a kincs az ég alatt. Lásakl Erzsébeti Sjdrj qtutdját mát a (üld... Édes gondját már a föld, a kis magot megkapta. Őzétomlik a barna rög. az ősz kincsét ringatva. S míg hintánülve pihenünk pihegve, s a legkisebb óvodás ott ül a térdemen már, elémtűnik az édesanyám képe, amikor mesélte a gyermekkorát; hogy hokedlin állva gyúrt, hogy tisztította az úr cipőjét, s betüzelték a játékát* S míg lombosodnak a fák és készül madárfészek, a rét aranyesőt vár. s éltető verejtéket. — Mintha piros pipacsok nyári réten szöcskéért szaladnának* örömmel fogócskáznak így most gyermekeink tavaszi fényben* A pályaudvaron tolonganak azem- berek. Az utasok már jóelőre megrohanják a kocsikat, hogy biztosítsák maguknak az ülőhelyet. Mert bizony senki nem szeret állni a vonaton, különösen, ha hosszabb útra megy. A fülkében, ahol a vak fiú ül, mindenki messzire utazik, a végállomásig. Látszólag minden csendes a fülkében, mintha a vak fiú jelenléte megzavarná az utasokat abban, hogy olyanok legyenek, mint máskor szoktak. De, csak látszólag csendes. Ez a látszat sokféle indulatot, elégedetlenséget, mérget, irigységet takar. * Ott van az a kövér asszonyság, aki egyre azt susogja az erősen kopaszodó és izzadó homlokát törölgető férjének, hogy »mondtam, ugye, nem megmondtam, hogy párnásat váltsunk!« A férje ilyenkor, minden egyes szemrehányásra válaszolva, ilyeneket mond: »Na jó, jó, szívem«, »de kérlek Amália«, »na, de szivecském Ír* Mellettük egy valamivel fiatalabb házaspár a velük utazó gyerekkel van elfoglalva, aki erővel az ablakhoz akar ülni, ahol egy fiatal férfi ül, tudomást sem Véve arról, ami körülötte történik. Az asszony, bízva abban, hogy az a hangtalan, egyforma nézésű fiatalember csak észreveszi magát egyszer és átadja az ablak melletti helyét, egyre ilyeneket mond, suttogva ugyan, de nyomatékkai: »Ejnye, kislányom, látod, hogy a bácsi ül az ablaknál, nem érted, hogy nem mehetsz oda!« Ilyenkor az apa kényelmetlenül feszeng a helyén, nem helyesli a felesége állandó célzásait. Elvégre — gondolja, mert a világért sem mondaná ezt ki a felesége előtt —. ha egyszer ő ült oda A mk (iú sakkozik előbb, akkor az övé a hely. A vak gyerek meg csak ül a helyén, szótlanul. Ül még a fülkében egy élte- sebb úriember, aki időnként szigorú arccal körül-körülnéz, s rosszalólag rázza a fejét: nem tetszik neki a gyerek sipítós hangja és állandó ide-oda mozgása. A vak gyerek csak ül és hallgat. Ki tudná, miféle gondolatok járhatnak a fejében? Talán lelki szemeivel próbálja elképzelni magának, milyenek lehetnek ezek az emberek itt körülötte. Ki tudja? Csak ül lelógó karokkal, és hallgat. Az utasok, ahogy az ilyenkor lenni szokott, először bizalmatlanul végignézik egymást, még idegenek egymásnak, most egyelőre még csak: utasok. Ahogy az egyes állomásokat maguk mögött hagyják, ahogy a megtett út nő és a végállomás közeledik, ügy válnak egyre inkább, egyre jobban utasból — emberekké egymás előtt. Ez most is, mint rendszerint azzal kezdődött, hogy a jelenlevő gyérek hozza közelebb egymáshoz a felnőtteket. Mert a gyereknek senki nem idegen. Rámosolyog a szomszéd nénire, az ablaknál ülő fiatal férfinek a térdére ül, a szigorú arcú úriembernek meghúzza a nyakkendőjét. Mindez elég ok arra, hogy meginduljon a beszélgetés. Ettől kezdve egyre csak folyik a beszéd. ömlik a szó; kiderül, hogy as egyik ember asztalos, ktsz-ben dolgozik és szereti a komoly zenét, a másik ember tanító és a legnagyobb szenvedélye a pecázás; az úriember kinézésű férfi egy nyugdíjas tisztviselő és elítéli a mai fiatalságot; az egyik asszony gépírónő, a másik háztartásbeli és szabad idejében állandóan olvas. Csak a vak fiúról nem tud még senki semmit. Néha ugyan rá-ránéznek, mintha kérdezni akarnának valamit, de aztán látszik, hogy zavarja őket az, hogy: vak. Mert mit is mondjon az ember egy vaknak. Az csak ül, szótlanul, nagyon komoly arccal, szép fekete haja meg-megcsil- lan a villanyfényben. Már jó messze járnak, amikor a vak fiú egyszercsak határozott, különös csengésű hangján megszólal: __fjTud itt sakkozni valaki az utasok *■ közül? Mintha bomba csapott volna be a fülkébe, a többiek meglepetten, zavartan állnak. Nem szól senki, mintha képtelenek lennének felfogni a szavak értelmét. Az egyik asszony félhangosan nyögött valami ilyesmit: — Sakkozni... de hisz. * * — Biztosan azt akarta mondani, hogy egy vak ember, az nem tudhat sakkozni, vagy valami ehhez hasonlót. A vak fiú mégegyszer megkérdezte: — Tud valaki sakkozni az utasok közül? — Az ablakpál ülő, fiatal férfi szólt végre, hogy igen, ő tud* — Vegye le akkor azt a faládát fentről, ott a sakktábla — szólt a vak fiú mosolyogva. A többieknek a hátuk borsódzott, amint mosolyogni látták ezt a fiút* Mert valahogy önkéntelenül úgy voltak vele, hogy egy vak, az ne mosolyogjon. Megkezdődött a játszma. A fekete babák fejébe szög volt verve, tapoga- tással így tudott különbséget tenni a fiú. A fehér kockák pedig laposabbra vannak csinálva, s ezen is tapogatás- sal tájékozódik. Az utasok feszülten figyelik a játékot. A vak fiú, Ha ő következik, kinyújtott, hosszú ujjaival tapogatja végig a táblát, a babákat, komolyan, megfontoltan játszik. Amint a játszmát megnyeri, elismerő csodálattal csapják össze a tenyerüket az útitársakj Nahát! — s nagyon elcsodálkoznak. Ez megtörte a jeget, a győzelem a fiúnak tekintélyt biztosított, s ettől kezdve az út végéig a vak fiú lett a központja a beszélgetésnek. Kiderült, hogy fiatál kora ellenére rendkívül tájékozott a művészet, a tudományok és a polltik^ terén. Beszéd közben szinte óriásira nőtt az utasok szemében, s mire megérkeztek, már szinte fel sem tűnt nekik, hogy a vak fiú — vak. \ [Mert megérezték, hogy ez a világ- tálán fiú bem is világtalan, — hiszen világokat hordoz magában. Varga Mihály
