Petőfi Népe, 1958. június (3. évfolyam, 128-152. szám)
1958-06-22 / 146. szám
Pointer Zoltánt AZ ALKOT ITT CSAK... Terád emlékesem, ha tengerárra nap fénye tér, terád emlékezem, ha hold sngára forráshoz ér. Látlak, midőn távoli utakon a por száll, kering, vándor nyomán, ha éjben mély vadonnak pallója ring. Hallak, ha messzi csobbanással tompán zúg a hullám. kihalt ligetben járva gyakran némán csend borul rám. Közel vagy ó, de élhetsz messzeválva: veled vagyok! Lehull a nap, ó jöjj, hisz nemsokára csillag ragyog! ^7-amáska bűbájos, négyesztendős LV fiúcska volt; egyetemista koromban a szüleinél laktam albérletben. Már az első nap összebarátkoztunk egymással és az estéket vidám hancúrozással töltöttük el. Ö játékból, én a tanulás és az ahhoz szükséges anyagi feltételek megteremtésének a fáradtságát eloszlató pihenésképpen. Egyszóval: — éltük gyermekvilágunkat, Tamáska az Igazit, én a másodvirágzásban lévőt. Hanem egyszer fogas kérdés megoldása elé állította a kisfiú a szüleit s engem is. Nem evett. Sem szép szóra, sem könyörgésre, a szülői parancsot is foganatlan engedte el a füle mellett. Édesanyja kétségbeesve vitte orvoshoz, az írt is valami étvágygerjesztőt, de hasztalan: Tamáska valóságos idió- szinkráziával viseltetett az étkezéssel szemben. Amúgy sem volt valami tömzsi emberke, de most szemmel láthatóan fogyott, ellentétben aggodalmunkkal, — amely nőttön-nőtt. Mit lehet itt tenni? Még az egyetem előadásai közben is oly’ erővel kerített hatalmába nem egyszer a nyugtalanító érzés, hogy képtelen voltam figyelni, csak befelé, önmagamba, ahonnan a gyerekféltés egyre azt sugallta: mentsd meg Tamáskát! De hogyan? Semmit nem értek a gyógyászat körébe tartozó dolgokhoz, a gyermekgyógyászatéba tartozókhoz még annyit sem, néminemű irodalmi ismereteimmel pedig nyilván semmire sem jutok a kisfiú étvágyának a félcsigázásában. Ám mégis. Az irodalom húzott ki helyzetem tehetetlenségének a kátyújából. Az egyik szünetben egy kolleginára lettem figyelmes, aki könyvvel a kezében tízóraizott. Látnivaló volt rajta, hogy elmerült olvasmányában, minden figyelmét, idegszálát a könyv kötöttele, s mégis oly mohón kebelezte be vaias ®amásSa,' a mese és a spenói kenyerét, mintha annak elfogyasztásán kívül semmi nem érdekelné a világon. Pedig csak automatikusan, szinte önfeledten tett eleget a létfenntartás elemi kötelezettségének. /7/eg kellene próbálni Tamáskával 'J'L is! — villant át agyamon, — le kell kötni a figyelmét, amíg étkezik — indult útnak eszmélésem a gyógymód megtalálása felé. — De hogyan? Tamáska még nem tud olvasni, s bár nagyon élénkeszű fiúcska, probléma, hogy értelmi képességét miképpen sikerül étkeztetése közben igénybe vennem úgy, hogy ne gondoljon az ételre. Megvan! — ujjongott bennem a felismerés. — Mesélni kell neki! Szokásomtól eltérően — mivel a menzán ebédeltem — délben hazavillamo- soztam, s elmondtam a kisfiú édesanyjának az ötletet, Vállalva a mesélő szerepét. Az eredmény, bár bíztam benne, — meglepett. Tamáska ott ült az asztalnál, előtte az étel, egy darabig érintetlenül, de ahogy belekezdtem a Hófehérke és a hét törpe sorsának színes ecsetelésébe, piciny barátom észre sem vette, hogy a mama eteti. Kacagott, evett, elcsodálkozott, evett, gyémántszemével versenyt nyílt tágra kicsi szája, míg mondtam, gesztikulálással élénkítve a mesét; néha közbekérdezett, de evett, evett és evett. öröm csillogott a szemünkben, de az enyémet befelhőzte a további mesélés gondja is. Mert azt mindjárt tudtam, hogy Tamáskának minden étkezéshez más és más mesét kell tálalnom. Ettől kezdve a könyvtárból egyre- másra szedtem ki a meséskönyveket, mert az én mesekészletem a kisfiúnak csupán ^ három-négy étkezéséhez volt elegendő. De szorgalommal olvastam, tanulmányoztam a meséket, ami nemcsak azzal a haszonnal járt, hogy Tamáska napról-napra hízott, hanem azzal is, hogy kollégáim között valóságos szaktekintéllyé kezdtem kinőni magam a mesét, mint irodalmi műfajt illetően. A harmadik héten az addig csak asz- szisztáló édesanya is megpróbálkozott a meséléssel, s mivel már az első alkalommal sikert ért el, átvette tőlem a szerepet, ami szükséges is volt, hiszen a vizsgákra való készüléshez amúgy sem bővelkedtem az idővel. És ment minden flottul. Én szállítottam a könyveket, az édesanya mesélt és Tamáska evett. Egy hónap múlva már úgy nekigöm- bölyödött, hogy vidéki rokonuk alig ismert rá. rp. eredmény láttán foglalkozni ÖTÉ kezdtem a gondolattal, hogy egy orvos barátommal közösen könyvet írok a mesének az étvágytalan gyermekek étkeztetésében betöltő fontos szerepéről, az egyik éjszaka pedig azt álmodtam, hogy Semmelweiss, a gyermekágyi láz kórokozójának a felfedezője, s ezzel a gyermekhalandóság meggátlása élharcosának a szobra mellett ott áll az enyém is, s dundi leánykák, fiúcskák, meg az édesanyák virágcsokrokat helyeznek el a kőbe faragott lábaimnál. Röviddel ezután azonban beütött a krach! Az orvos szigorúan meghagyta, hogy a kihízott Tamáskának sok spenótot kell ennie, máskülönben a csontjai visszamaradnak a fejlődésben. SDenót! Uramisten! Soha nem szeretÓsszeállífoJta a Petőfi Népe szerkesztősége és a megyei tanács művelődési osztálya Varga Mihályt LÁTOGATÁS ÍGY ÁLLAMI GAZDASÁGBAN Felhőt ne keress az égen, a nap kibérelte a teret, madár henyél a lomb ölén, örül a rög tornyán a bogár, repül a szél kavarta por, selyem-testén táncol a sugár. Kétezer holdas óceán kerék veretes csíkján mint csónak ring a gépkocsink, hullámok hátán szökdelünk, a gyümölcsös a domb mögött új ruhába öltözött. A tüdőt szélesre tárod, sejtjeid százszorosra nőnék, pórusaidból űzi a füstöt a fény; zöld a világ: zöld a pacsirta röpte, a gyöngy a homlokon, a mezítlábas lábnyom, zöld a guminyom mögöttünk, zöld a forgószél spirálos útja, zöld a kafórengeteg, (égnek meredő dárda-hegyek), zöld a kocsinkon az ablaküveg. Permetezők indulnak útnak, egy HTZ Univerzál munkára készen áll az útnál; a kombájn díszes testét irigykedve nézik a traktorok; víztároló épül, tátongó mélyén bronzhátü férfi lapától, hogy csövek vigyék a vizet a permétezőkhék, vigyék a szomjas toroknak, vigyék a szőlősoroknak. Gyerekek hancúroznak a fórrő homokban; maszatos testük lobog a sárga vásznon, tyúk kotkodál egy létra fokán, S az emberek? Ők a vállukon cipelik a kort, izmaikkal és higgadt agyukkal fonják a Holnap erős fonalát, ők nem érnek rá beszélni, (tetteik beszélnek) — sok volt az eső mostanában. Szép a madárdal, a szellő finom susogása, a távoli zeneszó, de szebb az egymás-biztatása: „Gyerünk, mert délutánra zivatart mondott a rádió!” (Sokáig vártak az örökségre, aggódnak érte.) ' Távozáskor csókot dobnak felénk a búzatáblák, integetnek a lengő ágak. A szívünkből hagyunk itt egy darabot s a szívünk lett százszor gazdagabb. zöld zöld Megérkezünk. A műhelyek tetején lángol a cserép, egy fa mellett ráfot húznak a kovácsok, amott fűrész rikolt s a holnapot gyalulja egy asztalos. IZS-motor pöfög mögöttünk, c az igazgató jön a határból, néhány szó s máris robog tovább, 450 matróza várja kétezer holdas óceánján: t— együtt eveznek a jövőbe. Goethe, kedves közelében Fordította:Goórimre Az alkot itt csak maradandót, Ki jövőbe néz szüntelen S felnő kora eszméjéhez. Munkál, küzd, teremt és végez S nem osztozik önérdeken. Oj májusok, új évek jönnek S hirdetik fáklyás századunk S tovább ragadják lobogva, Verőfényes holnapokra Friss céljaink s békés szavunk. Virágba bomlik majd e korszak Gazdagon és termékenyen S ott ragyog szívünkön újra Szent hitünk a tiszta munka És csillagunk az értelem. ★ Madarasa Lásalót SZÁLLODÁBAN Csinos, kellemes szálloda-szoba, Valódi béke, áldott nyugalom. Csend van és senki, senki nem keres.. • Idegenség — és mégis oltalom. Csak néhány óra s kezdődik megint a mindennapok hajszolt élete, ringass el addig szálloda-szoba, s felelőtlenség bágyadt éneke! Így fekszem most és szívembe hásít á szó siváran és kegyetlenül: Van-e jogunk a tétlen bevetésre? Lehet-e élni felelőtlenül? Oda a csend. Benéoesül szobám ~ J hazái gonddal. S én nem akarok megszabadulni tőlük. Furcsa ez: Itt fekszem még és — már otthon vagyok. tem, s nem ismerek gyermeket, aki szeretné. Az első spenótos ebédhez újból én vállaltam a mesélést, s a legválogatót- tabb történetkékkel készültem fel Tamáska csontjainak az érdekében. Hiába minden. Ott ülhetett volna az öreg Aesopus, Andersen és hetvenhét magyar mesemondó a kisfiú asztalánál, ők sem mentek volna semmire: Tamáska rá sem nézett a spenótra. A tizedik hasztalan mese után eszembe jutott Tabi Jóska és Árva Pali története, amit még a másodikos élemista könyvből olvastam annak idején, s ami akkoriban reám igen nagy hatást tett. Érzelgős hangon festettem hát le az apátlan-anyátlan Pali sorsát, s azt, hogy legjobb barátja, a Tabi Jóska mindig meghívta magukhoz ebédre. Tamáska majdnem pityergett már, mire a történet végére értem. — Bezzeg Árva Pali megette volna a spenótot! — igyekezett ráhatni az édesanyja. Ä fiúcska szemét elöntötte a könny. Babszemnyi gyöngy gördült végig arcocskáján, s amíg azt gondoltuk, no, győztünk, ő híippögve eltolta magától a spenótos tányért, -|— s már zokogva mondta: »Anyu, drága anyucikám .; ^ vidd el ezt a spenótot Árva Palinak... és ezentúl mindig vidd el neki.« (A történethez hozzátartozik, hogy a napokban találkoztam Pesten Tamáskával, illetve már: Tamással, aki nyurga fiatalemberré nőtt fel, s utolsóéves irodalomszakos egyetemi hallgató. Bevallotta, hogy egykori erőlködésem a fejlődését illetően nem volt hiábavaló, mert a mesét ma is nagyon szereti, s a meseirodalom történetéről, valamint időszakos pangásáról írt dolgozatáért dicséretet is kapott. De a spenótot?! — Brrr ..., ... nem tudná megenni a világért sem.) Tarján István Bozsó János: Tanya 45. szám
