Petőfi Népe, 1958. május (3. évfolyam, 102-127. szám)
1958-05-25 / 122. szám
Faaekaa La,Job • Beköszöntő Tizenhét évem minden ritmusával A fényre lépek szárnyas, büszke daccal, Mint hóvirágok, hó alól tavasszal, És semmit sem törődöm a halállal. Múltam tündöklő, csöppnyi harmatával^ Üres még lelkem, semmi sem marasztal. Ügy állok, mint egy fényes, síma asztal, Hogy rakjanak rám szépet garmadával. Ki simogatsz, szippants fel, napsugárka, Hogy égig nőjek én is, mint a pálma, Vagy harmatcsepp legyek egy zöld füvön Vagy építsenek énbelőlem házat, — Legyek malter egy építő kövön — Csak hasznot hajtsak embernek, hazának! Goór Imre: Májusi viharban Wagy Istók Istvánt FORMÁLD HÁT... Előbb csak surrogott a szél, majd port kavart a kertek alján, — Kemény idő lesz! — mondta Péter s a kőbányában letették a csákányt A Bodrog tükre összetört. — Mit szóltak az uszályok?-r- Biztonságosan horgonyoztak. S harangok közt szaladt a szél s a temetőn szaladt a szél s hegyen-völgyön szaladt a szél s kórus zendült s rendre kórusok zengenek... Villámtalpán a menny most zúg le a kék s lila hegyekből, hajh ó; elsőnek a 100 éves nyárfa adta be derekát sikoltó jajjanással... (márványló húsa de villog!) Ha van ágyad hol meghalhatsz és a gyárba buszon járhatsz, földed, hol a búzát veted, feleséged, két gyermeked, kezet foghatsz kivel-kivél: beéred csúpán ennyivel? Csupán, ha géped forgatod és várod a szép szombatot, mert pihenni is kell neked, tehedd-e ölbe két kezed? Szolgálod-e a közt — mivel: beéred csupán ennyivel. Ha munkásnak vallód magad s benned az öntudat dagad és itt is, ott is látsz hibát, mely kígyóként a húsba rág, mehetsz mellette szótlan el: beéred csupán ennyivel? Formáld hát szebbre a Jövőt, a fiaidnak eljövot, s amit nem kaptál meg magad, nekik, ha lehet mind meg add, és meg ne alkudj semmivel: ne érd be csupán ennyivel! Összeállította a Petőfi Népe szerkesztősége és a megyei tanács művelődési osztálya Bozsó János: TANYA (A Nemzeti Galéria tulajdona) — Sajnáljátok-e, fekete felhők?! A háztetőnk lehuppan s törnek sorban a fák: törnek, meg facsarodnak... — Mit szól a víz? — Lapul, csak a roncs híd lábait verdesi folyvást... íme, az ég most nyárfaderékvastag vízköteleket vet le a földre (s kúszik vissza a villám): vizek zuhognak a hegyekről, vizek hordják az utcát, vizek viszik a partot; sárga vizen merengnek az uszályok .. Fedelünk oda már; s nem csoda? — szólj hát: fölöttünk áll a kémény és kalapja a jólfonott kosár s benne, im, eihelődnek, talpra-totyognak, s vöröslenek az alkony! fényben piros, fekete, fehér, meg sárga madaraink: á gólyák! Fargo, Mihályi QLwi törő dönt Nem törődöm e nyugalmas, csendes estén se új, se régi kínnál, nem ér el hozzám a világ zaja, míg fiammal kocsira rakunk pokrócon sok apró csodát, gyermekké lettem, — feledve terhes évek harcit s mámorát. Fiam haján huncutul csillan a fény, s egyre-jobban azt ragyogja: nem ér fel semmi ezzel a csodás-nyugalmas perccel, rakhatják a kincseket halomra, ígérhetik a félvilágot, nem törődöm semmi mással, — csak fiam játékával. Egy elfelejtett kecskeméti költő HAJNAL JÓZSEF VERSEI ajándékát! Talán ez az dka, '<* hullámzó színáradat, hogy szinte öntudatlanul a művész mű- terme jelé veszem az utat. Valami érdekes-meghitt, szavakkal könnyen ki nem fejezhető érzés lett úrrá rajtam, amikor ezt a küszöböt átléptem. Az élet kiszakított darabjai, a lélek lobogó lángban fogant termései, az élet szereletét, szépségét, a természet végtelen gazdagságát hirdető képek néztek rám a műterem mindek részéből. Ilyen áhítatot érezhet a hivő, ha rálép a millió díszű székesegyház hideg márványkövére. A művész Vsak ül egy sarok- ban, nem akar megzavarni a gyönyörködésben. És én most kedvemre élvezhetem a szépet. Mennyire kell ez az embernek, ebben a rohanással teli életben! Bozsó János neve*régóta nem. ismeretlen már megyénkben, sőt, szakmai körökben országosan egyre többet emlegetik. Nem ok nélkül, bátram kijelentem, hogy nem ok nélkül! És ezt most látom igazán á száz és száz olajfestmény között, itt a műteremben. A délutáni fények odakünn lassan elgyöngülnek, lassan közeleg az alkony. A természet és a művészet kettős hatása következtében meghitt harmóniában hullámzik a lélek. A művész ül a sarokban, hallgat, egyre csak hallgat. Ki tudja, ilyenkor mi megy végbe benne, amikor azt látja, hogy legbensőbb indulatainak termései, a képek, tetszenek másnak? Mint a valóság élettel telített darabkái, úgy néznek rám a falakról a képek. Bozsó nem fest tündérvilágot, a meglévő valóság az, ami képzeletét izgatja. De ezt a valóságot az ő reális talajon mozgó, de romantikus elemekkel díszített egyéniségének hozzáadásával, úgy festi meg, hogy a képei láttán szinte felkiáltunk: thát ilyen szép az élet? Az est lomhaléptű előfutárai az alkony, már rég szétdobálta lepleit a tetők felett, de mi még tovább beszélgetünk. Mit számít ilyenkor, hof/y múlik az idő, ki törődik az órák rohanásával, ha igazi eledelére lel a lélek?! Hej, ha ezek a képek, túl a műterem falain, és túl a kiállítások termein, eljutnának a mi művészi téren is állandóan fejlődő dolgozóink lakásába, hogy ott sugároznák magúkból az érzékeny emberi lélek számára a művészet ezernyi szépségét! Akkor mondhatná el igazán a művész: űetn dolgoztam hiába, azokat gazdagítom, akiknek a felemelkedését minden művésznek szolgálnia kell. Bozsó János a hivatalos helyekről egyre több figyelmet, támogatást élvez, megérdemeltem de a nagyközönség részéről még mindig ninths meg a joggal elvárható érdeklődés. Amikor erről beszélünk, ő csak mosolyog: hisz a saját művészi erejében, tehát tudja, hogy előbb-utóbb ennek is eljön majd az ideje. Későre jár, búcsúzni kell a művésztől, a baráttól, az érdekes-kedves műteremtől, a szépséget sugárzó képektől. Egy olyanfajta érzéssel távozom, hogy ide még hamarosan visszatérek. Odakünn a csendes este játékos fuvallatai mesélnek a csá- ládja nyugalmas >-.őrébe tartó látogatónak. ■ arga Mihály Kitűnően érzékelteti a nemzetközi munkásosztály erejét, s verseiben megvillantja a prole- táriátus győzelmét. Politkiai és lírai költészetére egyaránt jellemző gazdag nyelvezete, a költői ké - pék és hasonlatok újszerűsége, a tartalom és forma harmóniája. Virradás, Apám, Közeleg a vihar, Munka I után című verseiben a család, a táj, a munka I szeretete összefonódik igazságos, az emberi lélek \ mélységét kereső proletár-humanizmusával. j Pünkösdi dalának záró versszaka így feje-; ződik be: - ; „Álnok imádsággal hazudik a Pünkösd, Nincs a lelkűnkben áldás, nyugalom: Milliók szívéből fölszakadt vérvirág Buggyanásáért lázit a dalom.” Sejti a forradalom közeledtét. Érzi, hogy az elnyomás nem szakadhat rá végső béklyóként a munkásosztály vállaira. Hisz, lankadatlan erővel bízik a szabadságot teremtő forradalomban. „Már vége van a csúf látomásnak, j Gyötrő álmom már rég messze jár. ; Üj hittel csügg lelkem a jövendőn, ; Mert megcsókolt a Piros Napsugár!” ! A kötetben olvashatunk szebbnél szebb lírai' verseket is. Édesanyjához és fiához írt versein kívül megismerjük a költő szerelmi világát iá. Tiszta, mély ez a költészet, olyán, mint Józsi bácsi küzdelmes élete. Idézhetnénk még szebbnél szebb verseiből, de; úgy érzem, hogy Hajnal József elvtárs ennél többet érdemel. Be rkell vonnunk őt is a megye irodalmi életébe. Nem szabad magára hagynunk,; megfeledkeznünk róla, mért aki évtizedekkel ezelőtt, a munkásmozgalom kezdetén ily hősies küzdelmet folytatott a munkásosztály győzelméért, nekünk, mai fiataloknak is lehet példa-; képünk és tanítómesterünk. Tanulhatunk tőle; élvhűséget, harcosságöt, s állásfoglalást. Köte-: lességünk öreg napjait bearanyozni, mert vörös! tintával írt versei, munkáshétköznapjainak tisz- I tasága, fáradhatatlan, küzdelmes élete ezt kö- veteli tőlünk. 1919-ben, amikor felragyogott a magyar szabadság napja,, ott látjuk őt a párt lapja, a Magyar Alföld szerkesztőségében,, mint főszerkesztőt. Heten voltunk című versében így buzdítja a munkásokat: „S az üldözések dúló viharában Nem veszett el kiáltó szavunk! ; Szent ügyünkért százszor halni készen — ; Győznünk kell, mert győzni akarunk!” ! Beteljesült Hajnal József jövőbelátása. Győ-; zott a proletárdiktatúra. Bieliczky Sándor J Régi verseskötetet lapozgatok. 45 évvel ezelőtt, 1913-ban látott napvilágot, az első világháború előestéjén. Borítólapján vaspörölyt markoló munkás látható, s a háttérben gyárkémények pipálnak. A kötet írója: Hajnal József. A kötet címe: Gőzkalapács. Józsi bácsi ma is itt él Kecskeméten. Több mint 70 esztendő roskadt vállaira, haját beezüstözte az élet vihara, messzeséget kém- | lelő tekintetében még ragyog a hite, lankadatlan ; szorgalma és eihberszeretete. Csendesszavú ember. Ha a régi időkről beszél, olyannak tűnik a hangja, mint a távolról hallatszó harangzúgás: mély, emlékeztető. S verseit olvasva egy daliás termetű, szikrázó tekintetű, markáns arcú férfit képzelek magam elé, akinek láng minden szava, ; perzsel, harcra buzdít. S mit mutat a valóság? ; Hajnál bácsi szerény, mosolygó arcú, akár a ta- ; vaszi kertek ibolyája. A költő első verse, a Gőzkalapács, a munkás ; örömét fejezi ki a technika fejlődése láttán. „Te két emeletnyi szörnyű alkotás, Acél karjaid megcsudálni jöttem. Arhióta élek thég ily istenség ; , fJém uralkodott e földön fölöttem.” Nagyszerű gondolattársítással szövi össze a gőzkalapács technikai jelentőségét a munkásosztály izmosodó erejével„Ütéseidtől megremeg a falu, Reng az anyaföld, a virágzó távol; S ki ma még kevéíyen a szenny polcán ül, Holnap lebukik a zsarnok trónjáról!” 1913-ban bátor, forradalmasító volt ez a jövőbelátás. Versein Végighúzódik a boldogabb holnapért küzdő költő féltő, aggódó, de végső ki- csendülésében optimista hitvallása. Tengerparton című versében arról ír, hogy egyszer ő is hallhatta a déli tenger mormolását. Beteg volt, gyógyulást keresett, de ekkor is lelkiszemei előtt látta a magyar munkásosztály szomorú sorsát: „Behálózom nótaszóval a gyárat, Erdőt, bányát, kaszárnyákat, várat; Agyba, szívbe, tüzescsóvát rejtek — A világot fölgyűjteni Én utánam jertek! S látom a sok kormos glóriások, A dal szárnyán mint az óriások Átölelik a világot szeretve: Hivalkodó büszke trónok összetörnek remegve.’* Szépséget sufráizá Uéptk käz-ätt — (Bő-zié- űdftő-i nwlmvitbuÉ — vasz színei, a játékos fény, a * csillogás, ez az, ami izgatja a képzeletet. Ilyen tavaszi délután ez a mostani, amikor zöldülö fák alatt sétálva fürdők a ragyogásban. Szín, szín, szín! Mennyire gazdagítja a lelket ez a sokféle szín, amit magunkba szívhatunk, mint a tavasz kedves Ilyenkort tavasszal, amikor az egész világ csupa ragyogás, csupa fény, jobban hajlamos az ember a gyönyörködésre. Ilyenkoi fordul elő, hogy megyünk a: utcán, aztán valahol hirtelet megállunk, fogva tart bennünket ’ valami, egyideig neki ereszt el ; nem tudnánk hirtelen megmon ; dánt, mi az, amit nézünk. A ta
