Petőfi Népe, 1957. október (2. évfolyam, 229-255. szám)

1957-10-08 / 235. szám

A PARTTAG FONTOS KÖTELEZETTSEGE A TAGDÍJFIZETÉS Az országos pártértekezlet ál­tal módosított szervezeti szabály­zatunk kimondja, hogy a párt tagja az lehet, aki rendszeresen fizeti a tagsági díjat. »Az a párt­tag, vagy tagjelölt, aki három hónapig indokolatlanul nem fi­zet tagsági díjat, s ezután felszó­lítás ellenére sem teljesíti ezt a kötelességét, többé nem tekint­hető a párt tagjának, illetve tag- jelöljének.« Pártunk szervezeti szabályzata mindenegyes kommunista fel­adatává teszi, hogy eleget tegyen a pártba történt belépése alkal­mával önként vállalt pártfegye­lemnek, s ezen belül a tágdíj­fizetési kötelezettségének. Párt- bizottságainknak és pártszerve­zeteinknek igen fontos feladata párttagjainkat arra nevelni, hogy ennek a kötelezettségüknek rendszeresen eleget tegyenek. A párttagok tagdíjfizetési készsége az utóbbi időben javulást mu­tat. Számokban ez úgy jut kife­jezésre, hogy április hónapban párttagságunk 83,6 százaléka, májusban 87,5, júniusban 93,3, júliusban 95,1 és augusztusban 96,5 százaléka fizetett tagdíjat. A tagdíjfizetés alakulásából bizonyos fokig a párttá ?ok akti­vitására és a pártalapszervezet munkájára is lehet következ­tetni. A tagdíjfizetés megjavulása ugyanis rendszerint az egész pártmunka fellendülésének eredménye és tükröződése. Tapasztalat szerint azok a párt­tagok, akik rendszeresen eljár­nak a párt rendezvényeire és pártmunkát végeznek, általában a tagdíjat is kifizetik. Elmara­dás pedig leginkább azoknál mu­tatkozik, akik a pártszervezetet is ritkán látogatják. Örvendetesnek tart juk, hogy a tagdíjfizetés jelentőségét egyre több pártszervezet és pártbizott­ság ismeri fel. Ezt mutat ja az is, hogy a közelmúltban több járás­ban végrehajtó bizottsági ülésen foglalkoztak a tagdíjfizetéssel. Számos párialapszervezetünk taggyűlésen is megtárgyalta a tagdíjfizetés helyzetét és olyan határozatot hoztak, hogy szemé­lyesen keresik fel azokat a párt­tagokat, akik nem rendezték tag­díjukat. Bár a tagdíjfizetést illetően most is több hiányosság mutat­kozik, szükségesnek tartom meg­említeni, hogy a tagdíjfizetés helyzete a párttagok között a rendszeresen lizetők száma és az egy főre cső átlag jobb, mint az MDP idején bármikor volt. Most kedvezően hat a tagdíjfizetésre a párttagok jobb összetétele és a módosított szervezeti szabály­zat megjelenése, amely véget- vetett néhány elvtársunknál megnyilvánult várakozásnak. Ezeket a lehetőségeket azonban pártbizottságainknak és párt- szervezeteinknek csak egy része használja ki megfelelően. Több járásban még mindig kevés gdn- dot fordítanak a szervezeti sza­bályzat ismertetésére, a kecske­méti járásban pedig, ahol a já­rások közül hónapok óta legrosz- szabb a tagdíjfizetési arány, csak október elején tűzték végrehajtó bizottsági ülésre ennek a kér­désnek a megtárgyalását. Számos pártszervezetünkben hibaként mutatkozik, hogy a tagdíjfizetéssel való foglal­kozást nem az egész párttag­ság, hanem csak a gazdasági felelősök feladatának tekin­tik. Ahhoz, hogy ezen a téren válto­zást érjünk el, egyik eszköz a pártcsoportok megfelelő kialakí­tása és működtetése. Tapasztala­taink szerint a pártcsoportbizal- miak többsége megfelelő, azon­ban hiba, hogy az alapszerveze­tek ritkán hívják őket össze ta­nácskozásra, és feladataikat nem mindenütt tisztázták. Mindez természetesen kihat a tagdíjfize­tési munkára is, gyakran az el­maradások egyik okozója. Több helyen olyan hibákat ta­pasztaltunk, hogy egyes pártta­gok nem fizetik meg a szervezeti szabályzatban meghatározott tagdíjat. Soltvadkerten például minden vasutas egységesen csak 2 forint iagdíjat fizetett. Különösen sú­lyos mulasztásnak tartjuk, hogy egyes vezető beosztásban dolgozó és magas fizetéssel rendelkező elvtársak sem fizetik meg a fi­zetésük arányában előírt tagdíj- összeget. Ilyet tapasztaltunk egyes tanácsfunkcionáriusoknál, vállalati igazgatóknál, állami gazdasági és gépállomási veze­tőknél. Mindezt azért is súlyos­nak tartjuk, mert az egyszerű, kisebb fizetéssel rendelkező párt­tagok többsége becsületesen megfizeti tagdíját. Néhány Helyen probléma van a dolgozó parasztok tag- díjfizetésével is. Módosított szervezeti szabályza­tunk kimondja, hogy a dolgozó parasztok tagsági dija havi 5 forint. Ha figyelembe vesszük, hogy a párt helyes politikája kö­vetkeztében a kötelező begyűj­tési rendszer megszüntetése, a felvásárlási árak rendezésé éá egyéb, a dolgozó parasztságot se­gítő intézkedések következtében megnőtt a dolgozó parasztság jö­vedelme, akkor feltétlenül reá­lisnak tartjuk a részükre meg­határozott ötforintos tagdíj-ösz- szeget. Meggyőző munkával azt is el kell érni, hogy azok az egyénileg dolgozó parasztok, kik­nek jövedelme az átlagos pa­raszti jövedelem felett van, azok a jövedelmük arányában 5 fo­rintnál nagyobb összegű tagdíjat fizessenek. A tagdíjfizetéseknél arra is ügyelni kell, hogy az átigazolt volt MDP-tagok visszamenőleg is rendezzék tagdíjukat a szer­vezeti szabályzatban előírtaknak megfelelően. Minden egyes pártszervezetünk tartsa fontos feladatának, hogy párttagjaink a szervezeti sza­bályzatban meghatározott összegben cs időben fizessék a tagdíjat. Ha valamennyi párttagunk rend­szeresen fizeti diját, az kedvező hatással iesz egész pártélettinkré és pártmunkánkra, nymodon gyorsabban haladhatunk a párt által kitűzött célok megvalósí­tása felé. Hajlik Gábor MB osztályvezető Keddi megjegyzésünk Gondolatok a habrolúd körül Nem vagyok »édes szájú«, a cukrászdák küszöbét csak meg­szokott napi feketém rabjaként szoktam taposni. (Természet, gusztus dolga, de azt hiszem, an­nak is része van benne, hogy gyerekkoromban nem nagyon szokhattam hozzá az édességhez. Apám akkori X pengős napszá­mából nem nagyon futotta ilyen luxusra s ma is pirulva emléke­zem rá, hogy amikor az első szelet csokoládét kaptam, vala­mi igen nagy-nagy ünnepen, pa- pirosostól haraptam bele: nem tudtam, hogy mirevaló.) Ennélfogva nem is nagyon is­merem a süteményfélék cifra neveit S ha néha ajándékkép­pen vásárolok, csak az ujjam­mal mutogatva jelzem, hogy a habos, krémes, sokszínű csodák közül melyiket kérem. Ezért is ámultam el a minap, amikor az ismerős csemegebolt­ban egy csizmás-pipás fiatal gazda és kendős-kötényes fele­sége csak odaálltak az üvegpult elé s mintha a külsőballószögi iskolában (odavalók, mert azt a vonatot emlegették) fő tantárgy ............................. le tt volna a cukrászati készít« mények neve: sorolták egyszusz- ra: »Két krémest tányérra, két indiánért, négy habroládot és lúdlábat, két puncstortát és négy dobostortát becsomagolva ké­rünk...« — Nézd, zselé is van —< örvendezett az asszony — abból is tessék mérni 20 dekát, a leg­kisebb fiam azt nagyon szere­ti! .. . Nem akarom én általánosítani a jelenetet, még kevésbé vala­miféle erőszakolt következtetést levonni a látvány és a paraszti életszínvonalat illetően. De a kutyafáját! — mégiscsak van egy kis különbség az én gyerek­korom és a jelen közt! Akkor a kelesztett édesmáié volt az ün­nepi csemege a hasonszőrű csa­ládok asztalán (én akkor is in­kább a disznóknak ítéltem a ku­koricalisztet), most meg habra* ládöt visz a kecskeméti piacról hazavonatozó szülő a tanya apró népének! Fogyasszátok egész­séggel, drága kicsi emberkék! Ti már korábban megtanuljá­tok, hogy nlilyen is a jó!..; G. K. — Rövidesen bíróság elé kerül Francia Kiss Mihály pereputtya, amely hosszú ideig elősegítette a tömeggyilkos bujkálását. Fe­lesége, gyermekei és vejel ok­mányhamisítást követtek el, amelyért hamarosan a törvény; előtt felelnek. 1 Micrt fontos cukorrépát termeszteni ? A cukor nélkülözhetetlen nép­élelmezési cikk. Mindennapi éle­tünk szinte elképzelhetetlen cu­kor nélkül, Ha figyelemmel kísérjük a fogyasztást a felszabadulás előtti és az azt követő időkbeh, látjuk, hogy az igény és a fogyasztás megduplázódott, vagyis az egy főre eső cükormennyiség már fel­éri az évi 30—32 kilogrammot. Mivel a cukorfogyasztás állan­dóan növekszik, az igényfek ál­landóan emelkednek, növelnünk kell ä termelést is, hogy a cu­korellátás zavartalan legyen. Magyarország a múltban ex­portáló állam volt, kivitelünk meghaladta a több ezer vagoht, ami valuta szempontjából ko­moly forrást jelentett. Az utóbbi évekbfen a kivitel állandóah csökken. A folyó gazdasági év­ben már mi, exportáló állam, behozatalra szorültunk. Ez azt jelenti, hogy a hazai cukorárak két-háromszorosáért megvásá­rolt cukrot fogyasztjuk. A jövő cukorellátása nem kielégítő, ezért azzal a kéréssel fordu­lunk a megye dolgozó paraszt­jaihoz, termelőszövetkezeteihez, állami gazdaságaihoz, hogy ter­meljenek minél több cukorrépád A cukorrépatermelés nemcsák a népgazdaság érdeke, hanem nagymértékben növeli a jöve­delmet is. A kormányzat cukor­répa mázsánkénti átvételi árát a tavalyihoz képest egy kilo­gramm cukorral emelte, vagyis a termelő minden mázsa répa után 3 kiló cukrot kap termé­szetben, 10 forintot készpénz­ben, ezenfelül 3 kg 6záraz répa­szeletet és íéi kg melaszt, telje­sen díjtalanul. Ha a fentiek alapján nézzük a cukorrépatermelés jövedelme­zőségét: minden mázsa átadott cukorrépa után 50 forint jövede­lemhez jut a termelő. Ha ezt holdakra vetítjük, csak közepes termés esetén is — amikor 100 —120 mázsát számolunk — egy hold után 5—6000 forint a jöve­delem. De nem ritka a 150—180 mázsás tfermés sem s ekkor a bevétel már a 8—9000 forintot is eléri. Nádas János MÉSZÖV mezőgazd, 06zt. V; OKTÓBERI EMLÉKEZÉS | yakran felbukkan emlé- ^ kezetemben Kovács Jó­zsi bácsi, de ilyentályt, októ­berben, különösképpen meg­elevenedik előttem alakja és tragédiája. Tízesztendős koromban, 1930- ban ismertem meg abban a du­nántúli faluban, ahová szo­rultunk, miután gépész édes­apámat elbocsátotta a pusztáról az uraság. A falu legszélső utcájában éltünk kétségbeesetten, kilátás- lalahul. Aműgyis zárkózott ter­mészetű édesapámnak a szavát is alig lehetett hallani. Ez ne­kem tlagyon fájt, mért azelőtt minden nap kikérdezte tőlem a leckét, s mesélt a nagyvilágról, amelyet ifjú korában széltében- hosszában bebarangolt. Egyik este azonban az ak­kori élénkségéhez hasonlóan toppant a konyhába, ahogy még kenyérkereső korában szokta. Csillogott a szemé, szája szögle­tét beszédes mosoly pedzette, megnézte a házi feladatomat is, — a régi volt ismét. Hamarosan megtudtuk, hogy miért. Nem sok szóval, de ve­lősen elmondta, hogy összeba­rátkozott harmadik szomszé­dunkkal, Kovács Józseffel, s hogy ritkán beszélt még olyan művelt parasztemberrel, mint v. Gyerekfővel már én is tud­tam, hogy akivel édesapám ba­rátkozik. az rendkívüli ember lehet. S mert egyszeri látogatás után mindennapos vendég vol­tam Kovács Józsi bácsiéknál, tapasztalhattam: — csakugyan másfajta fából faragták, mint a környék parasztjainak jóhéhá- njrad részét, akik között a sze­génységünket kicsúfölók, az emberségünket semmibevevők szép számmal akadtak. (Rop- pantferejú két bátyám, a kazán­kovács Jóska és a lakatos Sa­nyi nem egy pofont ki is osz­tott ezért a kajánkodó legények között.) IVlondom, Kovács Józsi bá­1 esi nem volt gőgös, fel- fuvalkodott, mint a tizenöt— húszholdasok általában, pedig 17 hold jó földön gazdálkodott ö is. Hatalmas udvar terült el a háza előtt, a végében öt je­genyefával; a Galagonyáson jó­fajta csemegék teremtek a sző­lőskertjében. öcsémmel itt lak­hattunk jól az olyan ínyencsé­gekből, amelyeket különben csak sóvárogva nézhettünk a piaci kofák standjain, vagy a fűszeres boltok kirakataiban. De ha nem volt időnk kimenni Józsi bácsi szőlejébe, ő maga hozott mindig a tarisznyájában számunkra gyümölcsöt, így ment ez három esztendőn át, a gazdasági válság tombo- lása közben, amikor a közeli or­szágúton állásnélküli munkások vánszorogtak seregestül, amikor tragikus módon clhúnyt legidő­sebb bátyám, s amikor már re­mélni sem mertünk, hogy csalá­dunk mégegyszer lábra tud állni. Kovács Józsi bácsi volt az egyetlen menedékünk. Gyermek­éveim legkedvesebb estéit töl­töttem nála; folyton mesélt, ta­nított, s gmikor a polgári iskola igazgatójának a segítségével (halála után tudtuk meg, hogy kommunista volt) az elemi után tandíjmentes középiskolás le­hettem én is, a tankönyveimet is elolvasta mind. Valóságos kis önképzőköri es­téket rendeztünk a riagy asztal melletti lócán ülve, amelyen apám és Józsi bácsi vitáiba én is egyre több sikerrel szóltam bele iskolai tanulmányaim alap­ján. rrizenhároméves fővel írt 4 verslkéimet ők bírálták meg először, az iskolában hal­lott tanári magyarázatot ők egészítették ki, s ha valami, gyerektől szokatlan felnőttes ki­jelentést tettem, tőlük könyvel­tem el az első dicséretet. (Az emlékezés mélységes pillanatai­ban, amikor a negyedszázada megtörtént dolgok a jelen ere­jével hatnak, ma is érzem néha azt a kérges paraszti tenyeret, a Józsi báesiét, ahogy simogatja a fejem, miközben apámra néz­ve bólintgat, mintha mondaná: ebből a gyerekből lesz valami. Megvallom, ez és az effajta em­lékek az egyik serkentőm, hogy úgy légyen.) Csakhogy 1934, őszére vége­szakadt mindennek, ami feled­tette velünk elesettségünket, ami tartalmat adott sivár életünk­nek. Már korábban hallottam édes­apámtól, hogy Józsi bácsi sú­lyos gondokkal küzd. Sok az adó, a terménynek nincs ára, csakugyan: mind gyakrabban kaptam rajta én is öreg bará­tomat, hogy töpreng, vívódik magával. A többi, egy-két évvel előbb még hetykén szekerező, vagy a gyalogjárón pöffeszked- ve lépdelő parasztemberen is látszott: valami baj van a há­zuk tája körül. A bizonytalan­ság fekete tüze égett szembehű- zott kalapjuk alatt a tekinte­tükben, a gőgöt elfojtott ma­kacs düh váltotta fel náluk, nem szóltak, nem köszöntek, nem viszonozták a köszönést sem. r L's nyáron, Józsi bácsiéknál megperdült a dob: öt hold földjét kellfett eladnia, így tudóit mfetifekülhi adósságainak súlya alól. Ettől kezdve mintha gátat emeltek volna beszédes kedvé­nek. Esténként kinn ült a tor­nácon, fel-felnézett a csillagok­ra, szeméből nem egyszer le­gördült egy-egy könnycsepp. Tehernek éreztük magunkat számára, ezért ritkítottuk a lá­togatásainkat. Am egyszer sírva jött a felesége hozzánk, s kérte édesapámat, menjen ki a szőlő­be, mert Józsi bácsi már napok óta étlen-szomján fekszik a pln- csház dikóján, nem akar látni senkit, ha szólnak hozzá, azt is válaszolatlan hagyja. C* desapám elkomorulva in* dúlt el testi-lelki jóba­rátjáért. Hazahozta a faluba, de azt mondta nekem, ne men­jek el Hozzá, mert beteg, •— meghasonlbtt. Szót fogadtam, de lopva meglestem néhányszor Józsi bácsit, ahogy az udvar Barkában ácsorog, s néha meg­rándul okos feje. Október egyik vasárnapi dél­utánján aztán Kovács néni han­gos sikoltozására dermedtünk meg. Kinéztünk az utcára, ak­kor már tódultak be házuk ka­puján a szomszédok. Odarohan­tunk mi is. És Józsi bácsi ott feküdt halva a földön, ó, borzalom: aki any- nyira szerette a gépeket, a fizi­kát, édesapámmal, a gépésszel is legszívesebben a gépekről be­szélt, most — míg a felesége li­tánián volt — nyaktilolót szer­kesztett; aláfeküdt a pengeéles kaSza alá, s érre madzagrántás­sal rágörgette két rézsűt feltá­masztott gerendán a hengeres boronát, így nyakazta le magát. C arkai fenyegetőn mfered- ^ tek az égnék, s.:; —, ha a múltra gondolok, amelyben az igaz emberek hullottak, mint a kéve, az a két sarok úgy ágál most is emlékezetemben, mint vádló és figyelmeztető felkiáltó­jelek! Taríán István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom