Népújság, 1956. július (11. évfolyam, 154-179. szám)

1956-07-03 / 155. szám

IFJÚSÁGI OLDAL

Nem ezt várluk

„Ha a vége jó, minden jó“ de „inkább később, mint soha“

Az ősz folyamán 30 tagúra növekedett táncegyüttesünk. Egészen a megyei seregszemléig szorgalmasan tanultunk, dolgoztunk, időt és fáradtságot nem kímélve. Nem kis munka volt az, amíg addig érkeztünk, hogy sok tapsot kapjunk Kecskeméten. Nem egyszer éjfélbe nyúltak a próbáink. Sokszor akkora volt a sár, hogy a kisebbeket karjukon hozták a próbára szüleik. De azért csináltuk, mert tudtuk, hogy mind a járási, mind pedig a megyei seregszemlén részvevő csoportok a legjobbat és a legszebbet igyekeznek nyújtani abból a kincsből, ami a népművészetben rejlik.

Azonban már a járási seregszemle legjobbjainak ígért bronz-, ezüst- és aranyérmek is csak Ígéretek maradtak. Igaz ugyan, hogy szép ajándéktárgyakat kaptak a járási elsők, de ez is csak olyan öröm volt, amiben akadt üröm is. Megtudtuk ugyanis, hogy ezek a dijak csak »vándorjellegűek«. Nyílván azért, hogy az elkövetkezendő években ne legyen, gond a jutalmazás. Egyszerűen összeszedik azoktól, akik munkájukkal kiérdemelték és elnyerték, hogy azután kiosszák másnak.

Mindezt a megyei döntő mégcsak betetézte. Amilyen jó kedvvel készültünk és érkeztünk Kecskemétre — merem állítani, olyan lehangoltan, kedélyvesztetten, és csalódottan mentünk haza. Igaz, hogy felléptünk, sok tapsot is kaptunk, — nyilván megérdemelten, — ahogy azonban a szervező bizottság értékelte munkánkat, hát az kritikán aluli... Valaki — ma sem tudom kicsoda? — egy csomagot nyomott a kezembe, mondván: Ez a csoporté. Harminc- három darab emléklap volt benne.f?) ügy látszik akad belőle bőven, mert hárommal is többet adtak... Ezek után az esti »dísz- bemutatón« már csak azon versenyeztünk: ki lép fel előbb, az megy haza előbb ...

Szívtelen és szervezetlen volt az egész megyei döntő megrendezése, de azért várjuk és reméljük, ha egyáltalán jut még jutalmazásra a megyei »keretből«, úgy: közlik a megyei értékelést a Népújság útján.

(Tóth Imre, Szakmár, felsőereki igazgató-tanító leveléből.)

Szerkesztőségünk teljes mértékben igazat ad Tóth Imre elvtársnak abban, hogy 50—60 csoport egy évi munkáját nem lehet így jutalmazni. Közöljük egyben, hogy még az elmúlt héten ígéretet kaptunk: a. seregszemle értékelését közölhetjük ezen az ifjúsági oldalon. De nem tudjuk mi okból, a Megyei Tanács Népművelési Osztálya és a megyei DJSZ-bizottság még mindig nem fejezte be a megyei értékelést.

Men jenek a miniszteri um ba ?

Egyes gazdasági vezetőkben már-már akkora az »önállóság«, hegy megáll az ember esze. Nemrég még mi is azt gondoltuk — van határa a bürokráciának, most mégis arról akarnak meggyőzni bennünket, hogy nincs. Jelen cikkünket részben azért is írjuk, hogy ne nekik, — már mint az Állatforgalmi Vállalatnak, közelebbről Natán István eivtárs hízlalási osztályvezetőnek, — legyen igaza, ugyanis az ő nem követendő magatartásai ól lesz szó az alábbiakban.

Történt, hogy a mi derék DISZ-íiataljaink beleunván a sivár tanyai életbe, elhatározták, hogy saját erőből építenek egy amolyan szép, tágas tanyapalo- t át, egy sok mindenre használható DISZ-ifjúsági házat Balázs- pusztán 16 kilométerre Szabad- szállástól. Jellemző a tanyai ember kultúrszomjára, hogy az apák, a felnőttek 200 munkanap társadalmi segítséget ajánlottak fel a fiataloknak, csak hogy mielőbb vidám daltól, tánctól, muzsika- és nótaszótól legyen hangos munka után a Balázs pusztai tanya világ.

Az elhatározást követte a tett. Már kivetették a vályogtéglát, kiásták az alapot, egyszóval ment minden miként a karikacsapás, amíg csak a tetőhöz nem érkeztek. Itt megállt a munka. De hát nem azért ember az ember, hogy ne segítsen magán. Bementek Szabadszállásra és előadták kérelmüket Bartal Mihály párttitkárnak, no meg a tanácselnöknek, Bognár elvtársnak: 14 darab 8 méteres szálfára van szükségük, másként oda a sok munka — nem lesz ifjúsági ház.

Tudván, miről van szó, a vezetők nem sokat gondolkoztak,

Kijelöltek 14 sudár nyárfát, ki is vágták, talán már fent is volna a jövendő ifjúsági ház tetején, — ha éppen arra nem jár Natán elvtárs, az állatforgalmitól. De arra járt és kisütötte, hogy a fa az ő majorjukhoz tartozik és addig el nem viszik onnan, amíg helyette nem ad a tanács ugyanannyit. Hogy honnan és miből? Az már az ő dolguk. A község vezetői állták is az alkut, hiszen van erdejük, abból kifutja. Csakhogy akácfát nem lehet ám nyáron vágni! Kérték is Natán elvtársat: egyezzen bele, hogy télen adják vissza a kölcsönt és ne akadályozza az építést, akár szerződést is csinálhatnak róla.

Igen, igen. Csakhogy más dolog a letiltás és megint más a szerződés. A letiltáshoz joga van egy vezetőnek, hogy azonban szerződést kössön, hát az kérem, kényes dolog ... Tudniillik, felelősséggel jár. Mi tehát ilyenkor a nesze semmi, fogd meg jól válasz: ebben a vállalat már nem diszponál, menjenek fel a minisztériumba! Ha ott beleegyeznek, semmi akadálya a cserének, sőt ne mondhassák azt, hogy mi nem pártoljuk az ifjúságot, még külön ajánlópapírt is adunk. Természetesen, hivatalos pecséttel ellátva.

Nekünk azonban más a véleményünk. Nem ezt a segítséget várjuk Natán elvtárstól, sőt reméljük, olyan választ kapunk a vállalat vezetőjétől, hogy jövő heti ifjúsági oldalunkon közölhetjük: az Állatforgalmi Vállalat úgy segíti a Balázs-pusztai DISZ-fiatalokat, hogy a minisztérium megkérdezése nélkül is beleegyezik a 14 darab szálfacserébe, Várjuk a választ!

5. G.

Indiai kiállítás

nj ílik július 15-én a Katona Jó séf Múzeumban. A kiállítást na ;y érdeklődés előzi meg azért is, mert annak rendezője a neves indiológus, a könyveiből közismert Baktay Ervin, aki a 11 órakor kezdődő megnyitás alkalmával bevezető előadást tart az eiedetiben kiállított elefántcsont, kő, stb. szobrokról, képekről, szőnyegekről, festményekről, fegyverekről, népi viseleti ruhákról és tárgyakról.

14-én, a kiállítás megnyitását megelőző napon este 7 órakor a megyei tanács kultúrtermében Baktay Ervin, India történetéről tart vetítettképes előadást;

A SUÁR INDIÁNOK HAZÁJÁBAN

Irfa: Jiri Hanzelka és Miroslav Zikmund

ki emberi iejek zsugorítása

Kalandregények és közvetett forrásból eredő hatásvadászó riportok a suárokat Dél-Amerika legveszélyesebb cs legvérengzőbb indián törzseinek tüntették fel. A szenzációkból élő írók a suá- rok régi szokását, a fejzsugorítást domborítják ki, anélkül, hogy a valóságot magyaráznák, az okot keresnék. így történt, hogy a »fejvadászokról« hamis híresztelések terjedtek el az egész világon. A suárokat úgy tekintették, mint vérre szomjazó vadállatokat, kegyetlen gyilkosokat, akik mérgezett nyilakat, dárdákat, kelepcéket használnak, hogy minden közelükbe kerülő embert megöljenek. Az ellenség lefejezésének és a koponya ökölnagyságúra való sorvasztásának furcsa szokását pedig kegyetlen, állatias szenvedélynek kiáltották ki. Ugyanis a hadjárat után rendezendő tornak csak akkor vetnek véget, amikor a sátrakat már körüljárták az ellenség koponyáit hordozó cölöpökkel.

Több hetet töltöttünk ezeknél a »vadállatok«-nál. Saját szemünkkel győződhettünk meg arról, hogy a suárok szeretetreméltók s vendégszeretők, ugyanúgy, mint a többi primitív indián törzsek, melyekhez még nem jutott el az ál-civilizáció romboló hatása. Miután beleilleszkedtünk az indiának életébe, nemcsak mindennapi életüket sikerült megfigyelni, hanem vezetőnk, Manuel segítségével rejtélyes és titokzatos szertartásaik alapvető részleteit is tanulmányoztuk. Következésképpen meggyőződhettünk arról, hogy a suárok még a háziállataikat sem

tudják bántani, nem ütik meg még a kutyát sem.

Minden bajnok — tehát a kölcsönös öldöklésnek és a hadjáratoknak — a forrása a félelem, amelyet a tudatlanság és a babona táplál. A félelem viszi a suárokat arra, hogy áldozzanak szövevényes rítusuknak, amely az .ellenség fejének zsugorítását írja elő. Ugyanis, ha ezt a műveletet elvégzik, hódolnak vele az ellenség hatalmas szellemének. A »trófea« megszerzésével elkerülik a halált, mert az ellenség lelke meg tudja azt ölni. Ha a suár indiánnak egy lehetősége van elkerülni az ellenség kihívását, mindent elkövet, hogy ne találkozzék vele, inkább feláldozza kunyhóját, elköltözik egész családjával, áldozatkészen megművel inkább egy sarkot az őserdőből. Éhség kínozza bár, de épít magának új kunyhót, csak azért, hogy ne vonja magára az ellenség lelkének haragját és az ellenséges törzs többi halottainak bosszúját.

Ha mégis öl. azt azért teszi, hogy végrehajtsa a szellemek parancsát. És minden műveletet — amely a győzelem kivívására és a zan-za (fejzsugorítás) előkészületeire irányul, a félelem vezérli, hogy elveszítheti saját és egész családja életét.

Számos legenda van már a koponyazsugoritás folyamatáról. A század elején az indián boszorkányok mágikus hatalmának és csodálatos növényeik természetfeletti erejének tulajdonították és általában azt hitték, hogy a koponyazsugorítás titokzatos eljárással készül.

A zan-zával kapcsolatos első tudományos kutatás jelentős lépést jelentett a zsugorítás: eljárás megismeréséhez. Ugyanis

megállapították, hogy csak a bői. zsugorításáról van szó. Hogyan végzik ezt a műveletet? Sokáig senki sem talált választ erre á kérdésre. Mi is magyarázat nélkül maradtunk, sőt még a délamerikai La Plata Néprajzi Múzeuma sem tudott magyarázattal szolgálni. Van ugyan nekik zan- za gyűjteményük, valamint »tudományos« jelleggel felruházott magyarázat a főváros, La Paz, Tiahuanoco Múzeumában. De itt a rejtélyes erejű növények alkalmazásával magyarázzák a kikészítést. A csodanövényt forralásnak vetik alá, amely addig főzi a bőrt, amíg az magától összezsugorodik, aztán az utána alkalmazott szárítás még jobban összehúzza.

Suár területre érkezésünk után, azonnal le kellett mondani a reményről, hogy saját szemünkkel győződhessünk meg a szertartás gyakorlásiról. Hosszú hónapokat, sőt talán éveket kellett volna várni egy ilyen kedvező alkalomra.

Az anVbusa kunyhó tagjai megbíztak bennünk — Manuel segítsége következtében — ezért volt lehetséges, hogy a zan-za sok részletét megismerhettük. Ez is azt bizonyítja, hogy a kunyhó lakói nem egyszer vettek részt hasonló expedíciókban és hogy ők is hódolnak a zan-za a fejzsugoritó szertartás gyakorlásának.

A zan-za nem a mi értelmünkben vett háborúskodás szellemében történik. A zan-za lefolytatása nem célja a suár háborúk előidézésének, csupán technikai eszköz és szertartási gyakorlás, amelyet a suár élete vagy halála döntő elemének tekint

(Jövőheti ifjúsági oldalunkon folytatjuk,)

A MAMA SZOKNYÁJA MELLETT

Leányokról, akiket féltenek am élettől

Az egyik leánykát nem is ismertem. Nem tudtam, milyen igényei vannak, mit vár az élettől. Annyit megtudtam róla, hogy mezőgazdasági szakiskolát végzett s körülbelül húsz éves lehetett, amikor beosztását megkapta. Egy kicsit szerencsés is volt, Zilahra került.

A másikat nagyon jól ismerem. Gyenge fizikumú, szőke, komoly leányka. Kereskedelmi iskolát végzett, diplomát kapott és azonnali elhelyezést. Zsukra került, otthonához aránylag nagyon közel.

A harmadik talán, hogy úgy mondjuk, nem volt ilyen »szerencsés«. A tanítóképző elvégzése után Sárrnás rajon egy tényleg sáros falujába került.

Mindhármuk édesanyjával a tartományi néptanácsnál találkoztam. Ők nem ismerték egymást. Véletlenül találkoztak ösz- sze. Mindhárom »meggyőző munkával«, sírással arra kérte a nőfelelőst, intézze el az illetékes ügyosztály felelősével, hogy a leánya ne kerüljön falura. Az érvek különbözőek voltak.

Az egyiknek az édesanyja tanítónő volt, aki annak idején hálás volt azért, hogy elhelyezést kapott és pályája első tizenöt évét falun töltötte. Most azt kérte, hogy mást helyezzenek a leánya helyére, mert az ő családja eleget telt a falu iránti kötelességének. A fizetés is kétfelé forgácsolódnék. Ajánlotta, tegyék leányát Kolozsvárra, a magtisztító központhoz. Mivel kérése nem volt teljesíthető, leánya lemondott a magaválasztotta pályáról és most Kolozsváron tisztvisel ősk ödik.

A másik leányka elfoglalta az állását. A kemény tél alatt a sokszor fűtetlen szövetkezeti helyiségben meg is hűlt, (sokan voltunk influenzások az idén). Betegszabadsága után szülei nem

engedték vissza munkahelyére. Keresetére szüksége volna családjának, alig várták, hogy már egyik gyermekük saját lábára álljon. Mit dolgozik? Segít papírzacskót ragasztani idős nagyanyjának. Most ő is másfelé tájékozódik, otthagyta pályáját.

A kis tanítónő is megijedt a sártól. Sok mindennel próbálkozott. Ismét beadta kérvényét, az új tanévet, mint tanítónő kezdi meg.

Mindárom esetben már az elinduláskor hiba történt. Ügy látszik, sem a szülők, sem pedig a fiafalok előtt nem volt világos, hogy az agronómus munkahelye falun van, hogy az ifjú tanítónak és szövetkezeti dolgozónak falun kell kezdenie működését, ott, ahol ma leginkább szükség van képzett munkaerőre.

Sajnos, nem szórványos esetek ezek. Igen sok esetben iíjaink nem a kellő felelősségtudattal választanak pályát. Gyakran megtörténik, hogy sem a szülők, sem pedig az ifjú nem tájékozódik kellőképpen arról, hogy mire is képesíti a választott iskola, milyen feladatok, kötelességek várnak reá tanulmányai után. Igen gyakran kényelmi szempontok kerülnek előtérbe, a rátermettség, a hivatástudat háttérbe szorul. Ilyenkor az iskola sem tudja kellőképpen kifejleszteni az ifjúban a társadalom iránti felelősségtudat érzését, A szülők és ifjak sokszor egészen természetesnek találják azt, hogy népi demokratikus államunk nagy összegű ösztöndíjak juttatásával, egész társadalmunk munkájából épült iskolákkal,* otthonokkal minden lehetőséget megad a tanulásra, nagy mértékben mentesíti a szülőket a gyermeknevelés költségeitől. Azt viszont egyesek már nem tartják természetesnek, hogy mindez kötelezettséggel is jár;

Kötelezettséggel elsősorban « dolgozó nép iránt, amelynek a szocializmusért folytatott hősies küzdelme ezeket a lehetőségeket máris megteremtette. Társadalmunk tervszerű fejlesztése megköveteli a káderek irányított nevelését és elosztását. Az az ifjú, aki miután több évig élvezte a társadalom támogatását, megfutamodik az első »nehézség« elő! s az a szülő, aki ebben neki támogatást nyújt, a dolgozók társadalma iránti kötelezettségeit szegi meg. Az ilyen magatartás zavart okoz egyes munkaterületeken, de nem utolsó sorban visszahat magára az ifjúra is.

Az ilyen magatartás gyakran túlzó szülői féltésből, indokolatlan aggodalmaskodásból származik, különösen, ha leányokról van szó. Elfelejtik, hogy egész társadalmunk őrködik ifjaink felett, hogy a jól végzett munks öröme, munkatársaik megbecsülése, a dolgozó tömegekkel való állandó kapcsolat azok a tényezők. amelyek valóban nagykorúvá teszik az ifjút, állandóan erősítik önbizalmát és teszik őt új társadalmunk hasznos tagjává. Az aggodalmaskodó szülők és tapasztalatlanságukban sokszor félénk ifjak legyenek nagyobb bizalommal demokratikus intézményeink iránt, szükség esetén kérjék bátran támogatásukat. Nép- tanácsainknak állandó feladatuk a fiatal káderekről való különö? gondoskodás. Tömegszervezete« ínk a pártszervezetek vezetésével ugyancsak éberen őrködnek az életbe kilépő ifjú sorsa felett Nem kallódhatok el az ifjú, ak: becsületesen meg akarja állani helyét a munkában, aki tudását a közösség szolgálatába állítja hiszen egész dolgozó népünk vigyáz reá.

Takács Margit

(Megjelent az »Igazság« című

romániai magyar lapban.)