Népújság, 1956. július (11. évfolyam, 154-179. szám)

1956-07-22 / 172. szám

Goór Imre:

Búzatáblák közt

Dombon állsz, fény remeg, szikrázik fönn a nap.

Tömör lapos kígyók, a sárga búzatáblák bullámzanak.

Ezer meg ezer fej

hajol szét, hajol össze, ha szél szalad beton síkjáról dfllőutakon a domb alatt.

Évezredek

lelke lebeg föl, sugaras mély ringat magával, mint viziárnyat tengeri kastély..,

Könnyet vet föl a búza, verejték sós szagát, holtak porbatört koponyáit és Iópaták nyomát, ökrök bronzsárga vizeletét, a felhők könnyeit

és ölelést:

halk sikolyát és bő vérrel betöltet;

arcot vet föl a búza, barnát és ráncosat, szelíd-ravaszt és megalázkodót, könnyet, kínt és mosolyt,

tengert ringat a búza félelmekkel

és kétkedő reménnyel,.s

ó, ringó búza! Tenger!

Kis nép hullámzó belső tengere!

S ti, tenger cseppjei,

kenyérigérő búzafejecskék (népdalaink gyémántosillagai)!

Járván a szélbeli táncot városi lábbelim előtt, alázatos szivem testvér üteme elől«

ringassátok a júliusi napban gyermekünket a jövőt, szakadatlan!

ÍROD

A

ranylő búzatenger közepén állok, melyet időnként felborzol a gyenge nyári fuvallat. Előttem alig néhány méterre húzódik a magyar— jugoszláv határ. Hófehér határkövei csillogva fürdenek a nyári napfényben. A túloldalon Béreg jugoszláv község úgy húzódik meg fehérfalu, pirostetős kis házaival a hatalmas lombsátor alatt, mint tyúkanyó szárnyai közt a kiscsibék.

Békés csend honol mindenütt.. Milyen más most a hangulat, mint pár évvel ezelőtt. Régebben is gyakran álltam e helyen, de akkor még a határőrség tiszti egyenruháját viseltem. Gondolataim most úgy szállnak vissza a múltba, miként a távírópóznák sietnek a kiindulási pont felé, ha elindul és egyre szaporábban zdkatol a vonat.

Május 1 volt, a nemzetközi munkás- osztály harcos ünnepe. Járőrszolgálatban voltam kint a határon. Ünnepeltünk mi, maHatármenti

gyarok, de ünnepeltek jugoszláv szomszédaink is, csak akkor még szögesdrót, aknamező és bizalmatlanság volt közöttünk. A jugoszláv határőrs a »karola« tetejére mégis hatalmas fehér betűkkel rá volt írva: »Zivea privi máj právnik trud heni- ká.« Magyarra fordítva: Éljen május 1, a dolgozók ünnepe.

A laktanya Magyar- ország felőli oldalán Lenin és Tito elvtársak nagyméretű képei voltak láthatók. A zászló- rúdon pedig a Jugoszláv Szövetségi Nép- köztársaság vöröscsillagos lobogója lengett ünnepélyesen. Sokat gondolkoztunk a látottakon, de ettől nem lettünk okosabbak. Még nagyobb lett azonban a csodálkozásunk, amikor a laktanya elé értünk, úgy átellenben, a szolgálatot teljesítő jugoszláv határőr vigyázzba kapta magát és feszesen tisztelgett. Tisztelgett, mintegy üdvözleemlékezés

tét küldve ezzel nekünk, magyar határőröknek.

N

em értettem és nem értettük akkor, hogy miért van ez így. Hiszen Jugoszlávia nem egy úton halad velünk .. ; Töprengő gondolataimat járőrtársam kérdő hangja zavarta meg:

— Hadnagy elvtárs, miért ünnepelnek ezek odaát? — én meg csak hallgattam, hiszen magamnak is ezt a kérdést tettem fel, anélkül, hogy válaszolni tudtam volna rá.

De most már tudok. Igen, kedves baj társam, most már tudok válaszolni. Jugoszláv barátaink is azt ünnepelték, amit a határ innenső oldalán mi, magyarok. Ünnepelték, hogy a jugoszláv nép a kommunisták vezetésével kiharcolta éppen úgy, mint a mi országunk, hogy nem rabszolga többé saját hazájában. Akkor még

nem értettük, hogy miért e felirat és miért van a jugoszláv határőr sapkáján is ötágú vörös csillag, éppen úgy, mint a miénken. De most már értjük. Értjük, mert a szögesdrót, az aknamező és a bizalmatlanság — ez már a múlté. Helyébe a kölcsönös megértés, egymás tisztelete és a bizalom lép egyre inkább.

Most, amikor a műszaki zár utolsó méterei is eltűnnek katonáink keze nyomán a közös határról, megnyugtatóan és egyre erőteljesebben rajzolódik ki előttünk a jövő együttműködésének lehetősége.

L

ement a nap, este van. De a megértés, a szeretet és a kölcsönös bizalom hajnala nap-nap után újult erővel virrad ránk, a magyar és a jugoszláv nép kölcsönös megbecsülésére és barátságára.

Bálám Miklós, Hercegszántó;

* » m » m - r%^r<nnru_u_u

Fonyó János:

IGAZSÁGTÉTEL

Törő* »sínben égett már a nap, s lassan lecsúszott az ég aljára, amikor hazafelé készülődtek a határból az emberek. Szekerek poroztak, munkában elfáradt emberek bandukoltak a dűlőuta- kon. A faluba igyekezett mindenki s amerre csak elvonultak, porfelhő lebegett utánuk a levegőben. A termelőszövetkezetiek egy csapatba verődtek, de csapatokba verődtek az egyéniek is. A szomszédok, ismerősöl: bevárták egymást, hogy kibeszélgethessék magukat egy kicsit. Most, hogy egyszerre nyakukba szakadt a munka, ritkán adódik alkalom az eszmecserére. Ezen a napon azonban úgy dolgoztak a határban, hogy még nwpnyugta előtt végezzenek. Falugyűlés lesz, s bizony, míg a határból beballagnak, le is száll az este hamarosan.

— Na, komáml Mikor kezditek az aratást? — kérdi szomszédjától Csóti András.

— Holnap már belé állunk — felel a szomszéd. így beszélgetnek a többiek is, de mondanivalójuk legjavát a gyűlésre tartogatják. Mert nagy dolgokról lesz majd szó ezen a gyűlésen. A falubelieknek, meg a környező tanyasiaknak kell eldönteni, hogy ki a kulák és ki nem ku- lák.

Máté István valami furcsa izgalommal, különös szorongással készült erre az estére. Ügy volt ezzel, mint az első szülés előtt álló fiatal anya, aki tudja, hogy nehéz dolgon kell átesnie. Vajon elfogadják-e őt az emberek becsületes gazdának? Hiszen neki is lehet haragosa, aki aztán azt mond, amit akar, de leginkább olyasmit, amivel árthat a másiknak, Mindazonáltal az ő lelkiismerete tiszta.

Jól aat estébe haladt már az idő, amikor megkezdték a falugyűlést. A vagy teremben szinte vágni lehetett a füstöt, verejtékeztek az emberek s úgy tűnt, mintha egyszerre beszélnének. A zsongás csak akkor szűnt meg, amikor Kálmán András, a tanácselnök és Balogh Sándor, a párttitkár elfoglalta a helyét. Ott ült az emelvényen Tompa András is, ó a népfrontot képviseli. Balogh Sándor papírlapokat zörgetett a kezeben, majd felállt s a torkát kószörülgetie.

— Tisztelt falugyűlés! — szólalt meg Balogh Sándor. — Azért jöttünk most itt össze, hogy igazságot tegyünk az olyan emberek ügyében, akiket az elmúlt évek során helytelenül kuláknak minősítettünk. Vizsgáljuk meg, hogy kire illik, kire nem illik ez a meghatározás. Vegyük elsőnek Körmöczi Sándort és döntsük el, hozzánk tartozik-e. vagy sem*

A teremben mozgás támadt, de nem szólt még senki. Csak néztek egymásra az emberek. Az egyik a fejét forgatta, oldalról, hátulról kereste a felszólalót, de hogy ő maga szólásra emelkedett volna, azt már nem. A másik a szomszédjára pislogott, hogy na komám, hát nem beszélsz?

— Ha nem beszél más, hát majd én elmondom a magamét — pattant fel a helyéről Bukros Péter, mert neki aztán megvan a véleménye Körmöczi Sándorról. Dolgozott már a földjén éppen eleget 3 nem mondhatná, hogy valami jól ment nála a sora.

— Halljuk Bukrost — hangzott a biztatás innen is, onnan is.

— Először is, Körmöczinek kétszáz hold földje volt és ő maga nem nagyon tett odébb egy szalmaszálat sem. Mindent mással végeztetett. Ez még nem lett volna baj, hanem ahogyan fizetett. Attól bizony felfordulhatott volna az ember. A vitézi címről meg már nem is beszélek — mondta szenvedélyesen Bukros. A többiek csak bólogattak, hogy úgy igaz, ahogyan Bukros mondja.

— Kinek van még mondanivalója? — kérdezte Balogh.

— Beszélhetne Körmöcziről az öreg Móri bácsi is — kiáltott közbe valaki.

— Ügy van! Beszéljen Móri bácsi is, hiszen évekig cselédeskedett nála — helyeseltek a többiek.

— Itt van, Móri bátyám? — kérdezte Balogh.

— Itt volnék — állt fel a helyéről szerénykedve az öreg. Nem számított arra, hogy ma neki is beszélnie kell, de ha már így áll a dolog, akkor ő is elmondja a véleményét.

— Hogy ment a sora, Hogyan élt Kör- möcziéknél, Móri bácsi? — szólt most Kálmán András, a tanácselnök.

— Minden volt az, csak éppen élet nem. Egyedül voltam, nem akadt senki, aki törődött volna velem, mert elhullt mellőlem az asszony, a gyerek meg kicsi korában halt meg. Oda kényszerültem Körmöczihez s csak azért maradtam, mert máshová nem mehettem. Istállóban háltam, az ételt meg éppen csak odalökték, de nem is volt az étel, hiszen a kutyáját jobban tartotta — beszélt csendesen az öreg.

— Az olyan embernek, mint Körmöczi, nincs helye köztünk — jegyezte meg Cseke István, aki egyébként szomszédja Körmöczinek, Zúgva helyeseltek

az emberek, mert bizony jól ismerik ezt a kulákot. Nagyhangú ember volt mindig és igen fcv.nhordta az orrát.

— Körmöczi Sándor tehát kulák. Hanem azt mondják meg emberek, hogy Máté Istvánt kuláknak tartják-e, vagy sem? — szólalt meg újra a párttitkár, amikor valamennyire elcsendesedett a zaj.

Máié István összerezzent, amikor a nevét hallotta, aztán csak nézett erre is, arra is, hogy vajon az ő dolgában hogyan döntenek hát. Ha most beszélnie kellett volna, aligha jött volna ki hang a torkán. Nagy dolog az, amikor az ember sorsának fordulása attól függ, hogyan határoznak a magafajta embertársai.

— Nem kulák, soha nem is volt az — kiáltott közbe Törzsök Ambrus.

— Ha valakinek, akkor Máté Istvánnak aztán igazán ott a helye a többi becsületes emberek között — jegyezte meg Bársony József.

— Becsületes embernek ismerjük Mátét.

— Az adóját mindig pontosan befizette és jó gazdaember — hangzottak a közbekiáltások, öten-hatan is beszéltek egyszerre, de ellene nem szólt senki. Nagyon jól estek ezek a szavak Máté Istvánnak s hosszú idő után most érezte először, hogy becsülete van a falu előtt, hám, ezek az emberek is hogy kiállnak az igazság mellett, s beszélnek, ha kérdezik őket. íme, ez a falu, ilyen emberek az 6 szomszédai.

A falugyűlésen úgy határoztak, hogy Máté István nem kulák, mint ahogyan nem kulák Kerekes Antal, Seres Bálint, Fekete Sándor és még vagy tíz ember. Késő este volt már, tán tizenegy óra is elmúlt, amikor vége lett a gyűlésnek, de a tanácsháza előtt még sokáig beszélgettek az emberek. Máté István Tumó Antalt meg Bársony Józsefet kereste, aztán melléjük szegődött.

Lassan szétszéledtek a gyülésezök, ki erre, ki arra indult. Máté István, Tumó Antal és Bársony József együtt mentek egy darabig. Gondolataikba merülve, szótlanul lépkedtek egymás mellett. A falu csendes volt, csak néha-nélia vakkantotta el magit valahol a mesz- szeségben egy-egy házőrző kutya. A felhőtlen égen csillagok sziporkáztak s a csendes fuvallatban halkan susoglak a fák levelei.

— Na, én itthon volnék — állt meg egy takaros ház előtt Máté István. Megálltak a többiek is.

— Jó időnk lesz holnap s kezdhetjük az aratást — jegyezte meg Bársony, de inkább csak azért, hogy mondjon valamit.

— Az — dünnyögte Tumó, aztán az

eget vizsgálgatták és hallgattak hozzá nagyokat.

— Hanem mondanék én valamit, te Antal — szólalt meg kis idő múlva Máté István.

— Mondjad, komám — biztatta a szóró Tumó Antal.

— Már régen gondoltam arra, hogy magam is belépnék a közösbe, de aki kor nekem nem lehetett. Most már le* hét. Hozzátok mennék, ha befogadtok —i mondta csendesen.

— Befogadunk komám, persze, hogy

befogadunk — kapott o szón szinte egy- szerre a másik kettő.

— Na, akkor megnyugodtam — mond-* ta Máté s közben megkönnyebbülten felsóhajtott. Több szó nem esett, kezet- fogtak egymással, a két ember eUndylt, Máté meg belépett a kapun. Odabenn, a belső szobában ébren virrasztva várta őt az asszony.

— Hogyan határoztak a falugyűlésen? — kérdezte az embertől.

— Most már rendben van mindem Igazságot tettek, mi pedig visszakaptuk a becsületünket — felette az ember.

— Hát ezt is megértük — könnyebbült meg az asszony.

— Meg. Hanem asszony, úgy gon- dolom, hogy betakarítás után beléphet•> nénk a Táncsicsba — beszélt csendesen az ember.

— Ha úgy látja jobbnak, akkor belép* hetünk — egyezett bele az asszony. Többet nem mondott, mert nem is tudott volna most szólni sem. 'Tán jobb lesz csakugyan, Ha ők is termelőszövetkezeti tagok lesznek, A fontos most már csak az, hogy nyugodtan mehetnek végig az utcán, nem fogja elkerülni ölcet senkU Máté István vetkőzni kezdett, az asz- szony meg lecsavarta a lámpát és sö* tétség borult a szobára.

Még *okúig, nagyon sokáig fe* küdtek egymás mellett szótlanul, nyitott szemekkel. Az ember csendesen, szelíden simogatta az asszony arcát s akkor érezte, hogy asszonya arcán könnycseppek peregtek a párnára. Megi csókolta a könnyes arcot, de nem szólt, csak nézett bele a sötétségbe és a kettejük jövőjét tervezgette.