Bácskiskunmegyei Népújság, 1955. április (10. évfolyam, 77-101. szám)

1955-04-03 / 79. szám

SZABAD HAZ AB AIS BOLDOG, SZABAD ELET A párt szavára kiegyenesednek a munkás derekak. Most, különösen ezekben a napokban sokat emlékezem. Tíz esztendeje, hogy örökre meg­szabadultunk a bizonytalanság, a munkanélküliség' rémétől, hogy céltudatosan, biztosan épít­jük szebb holnapunkat. Mikor 1928-ban, mint öntödei munkás, bekerültem a Kecske­méti Gépgyár kapuján, az em­bervásáron, a piactéren száz meg száz társam maradt még kenyér nélkül. Hosszú éveken át nehéz, fáradságos munka kö­vetkezett, egészségtelen körül­mények között, de legalább dol­gozhattam. Fényes dátum ma­radt emlékezetemben: 1935. — Sztrájkot szerveztünk — az első sztrájkot Gog Gáspár igazságta­lan elbocsátása miatt. Teljes másfél órán át megállt az élet. Azután jött a háború és én újra csak 1948-ban foglaltam cl munkahelyemet. Nem ismertein régi üzememre. És azóta évröl- évre fejlődött, bővült, gazdago­dott. Területe kétszeresére nö­vekedett, a 200 munkás helyett pedig közel 900-an szorgoskod­nak műhelyeiben. Munkások ke­rültek a vállalat vezérkarába. Én is fejlődtem, tanultam, az öntödei laboratórium vezetője lettem. Emlékszem — és gondolatom újra, meg újra egy helyre ka­nyarodik. Kinek köszönhetjük mindezt: a biztos munkás hét­köznapokat, a mcgiíjodott gyá­rat, az új épületekké!, üzemek­kel bővült Kecskemétet? A párt­nak! Igen, a munkásosztály párt­jának, mely vezetett bennün­ket, megmutatta az utat, össze­fogta erőinket. Mert a párt sza­vára kiegyenesednek a munkás- derekak, ,. A párt tagjai voltak azok, akik a termelési harcban az első sorokban menetelnek cs mögéjük sorakoznak a többiek — és újra a párt szavára munkál­kodunk a márciusi határozatok végrehajtásán. Az üzem párttitkára vagyok. Minden tudásommal, minden akaratommal azon leszek, hogy megérdemeljem a munkások és szeretett pártom bizalmát. Mészáros Ferenc, a Kecskeméti Gépgyár párttitkára. Így lettem traktoros.,. EGYSZERŰ parasztgyerek voltam. A szüleim a munka, a föld szeretetére neveltek. Együtt dolgoztam velük akkor is, ami­kor beléptek a kiskunfélegyházi Bem József Termelőszövetke­zetbe. Már az őszbe hajlott a nyár, emlékszem rá, éppen learat­tuk a búzát és a traktor megkezdte a tarlók szántását. Az éj­szakák már hűvösek voltak, s a gépen nem volt segédvezető. Egyszer késő este egyedül dolgozott a traktoros, amint a napi munkámból hazafelé tartva, éppen arra mentem. Régen csodá- lója voltam a gépnek, különösen ennek a pöfögő, ziláló masiná­nak, amelyet az ember- legközelebbi segítőtársának hittem. So­káig néztem a gépet, mikor egyszer néhány lépésre tőlem leállí­totta a traktoros. Meg töröl te izzadt homlokát, tőlem meg kis suttyó legénytől — mert akkor még éppen, hogy túl voltam a 16 éven —, mintha csak a gondolataimban olvasna, megkérdezte: — Csak nem akarsz Te is traktorosnak menni? A MEGILLETÖDÖTT ember zavarával mondtam valami igenlő választ, mire ő nevetve invitált: — No, gyere, első lecke­adónak én vállalkozom. Néhány perc múlva már a gépen ültem, mellettem a biztoskezű, szememben naggyá nőtt traktorossal. ÉS 1952 ŐSZÉN jelentkeztem is a gépállomáson. Azóta traktoros vagyok, s nem bántam meg, hogy ezt az életpályát választottám. Ügy szeretem a gépem, mint parasztember a föld­jét. Hisz azok fáradságos munkáját teszem könnyebbé, akik kö­zül jöttem: a csoporttagokét, a parasztemberekét. EZEK A GONDOLATAIM, most felszabadulásunk tizedik születésnapján, s toliam talán sokezer traktoros háláját fejezi ki, amikor leírja: a felszabadult munka örömmel és egyben hálával telt el. örömmel, mert mi traktorosok segítjük letörölni az em­ber arcáról a fáradságos munka verítékét, hálával, mert az egész nép és szovjet barátaink segítettek, hogy azzá legyünk, amik vagyunk: a mezőgazdasági termelés élharcosaivá. Mészáros László, a Kiskunfélegyházi Gépállomás traktorosa. Az alkukon a hála szava cseng A H Alá ÉS ÖRÖM \ adja ke sembe a tollat, legnagyobb ün­nepünk előestéjén. XJgy érzem, nem bírom a. szótldnságot, ct hallgatást. Kiáltani szerelnék, hogy minden boldog lakója c földnek meghallja szavam. Negyven éves vagyok és 19 esztendeje szülésznő. A tízez­redik kispalántát segítem az életre, immár a szebb, boldo­gabb jövőre. Pályámat a sze­gedi klinika fehér falai között kezdtem és 1949 május 8 óta itt, szülőfalumban, Jánoshalmán segítem a jövő megszületését. Soha-solia annyi könnytől csillo­gó, boldog szerető mosolyt nem láttam, mint az utolsó tíz esz­tendőben. HA VÉGIGNÉZEK | ezen a szépen berendezett, korszerű, tizágyus falusi szülőotthonon: a nagyablakos három betegszobán, a tavaly berendezett babaszobán, az, ártatlan, meghaló gyermek- arcokon — olyasvalamit érzek, amit nehéz szavakban kifejezni. Ilyenkor érzem, hogy érdemes volt küszködve tanulni, — hi­szen özvegy édesanyám kettőn­ket nevelt, kétkeze fáradságos munkájával, érzem, érdemes volt bizakodni a múlt rövid éjszakáin, cisrt hisz, imp, itt van előttem az élet. Mert a közel háromezer kis emberígéret, aki e falak kö­zött látott már napvilágot, az életre született. Az életre és a biztos, szép jövőre. TAVASZ VAN | — nemsokára virágba borulnak a fák. Es ak­kor újra, mint eddig minden esztendőben, megindulnak fe­lénk a kocsikaravánok. Boldog édesanyák jönnek megmutatni szépen fejlődő apróságaikat, p ott cseng ajkukon a hála szava. A hála, mely a gondoskodásnak szól, a törődésnek. Nekünk mon­danak köszönetét, de ez a köszö­net a mi rendszerünknek szól, azoknak, akiknek segítségével ilyenné lett a jelen. A FELBUGGYANÓ | érzések íitat törtek, nem túdtam elfoj­tani őket. Befejezésül még hadd mondjak én is köszönetét pár­tunknak, ki fényes fáklyaként világít mindig a helyes, egyenes útra; a kormánynak ezért a boldog büszkeségért. Negyven­éves vagyok, de munkakedvem, hivatásimádatom megfiatalít. Még sok évig ezen a helyen sze­retném segíteni szabad, hazám virágzását. Szántó Mária, a jánoshalmi szülőotthon ve­zetőjes ,1 Igaza volt a párt nah ég visszaemlékeznem is rossz arra az időre, mi­kor 2 holdnyi kis nadrágszíj parcellámon gazdálkodtam a ré­gi úri világban. Látástól, vaku- lásig dolgoztam feleségemmel. Én a két hold mellett még er- dőírtásra is jártam, az asszony pedig a nehéz földmunka után éjszakákon át varrt, hogy csa­ládunkat felnevelhessük. felszabadulás a mi éle­tünkbe is gyarapodást, bizakodást hozott. 1945-től már 13 hold földön gazdálkodtam. Egyik lányomat és fiamat kihá­zasítottam, egyszóval jobban ment a sorom. Azért valahogy még műidig nem volt rendjén minden, sohasem tudtam olyan termést elérni, mint amilyent szerettem volna. Pedig higy- jék cl, családommal együtt bi­zony mi megfogtuk a mun­ka vegét. Szinte irigykedve lát­tam a szomszédos Béke TSZCS búzatábláit, s mikor én, egyéni gazda koromban jó termés ide­jén csak 8—10 mázsát tudtam holdanként betakarítani, a Béke TSZCS 15 mázsa holdankénti búzaterméssel büszkélkedett, így hát elhatároztam, hogy én is belépek a Béke TSZCS-be, mivel a közös erővel végzett munka könnyebb is, meg az­után van is látszatja. f'T^elépésem óta már jó- JD néhány év telt el, s nyu­godtan mondhatom, egy per­cig sem bántam meg lépésemet. Igaza volt a pártnak. Ez a bol­dogulás útja. Cukorban, zsírban, lisztben nincs hiány. Sőt a Béke TSZCS tagjai között nincs olyan, akinek ne lenne 2—3 tehene és egyéb háziállata. Ilona lányomat pedig nemré­gen adtam férjhez és most már bútort is tudtunk neki adni. Egy mondatban tudnánk kife­jezni fejlődésünket, gyarapodá­sunkat: Végre emberhez méltó életet élünk. Szetlik Márton, hartai Béke TSZCS. Nekünk is va» hazánk A felszabadulás 10 éves év­fordulóján az ember önkéntele­nül a múltra gondol. Hogyan is volt régen? Csak így tudja fel­mérni az elmúlt tíz év eredmé­nyeit. nekünk, délszláv anya- nyelvüeknck is megváltozott életét. A múltban lenéztek ben­nünket, — hiszen a sovinizmus erre bujtogatott, — anyanyel­vűnkön alig mertünk beszelni. Kilenc éves koromban már a legnehezebb paraszti munkát kellett végeznem Barna lnne kutaknál. Gycrmekcsszel akkor úgy gondoltam, talán jobb lesz a sorom, ha szakmát tanulok. Hair.ar rá kellett jönnöm, itt is a megaláztatás és szenvedés az osztályrészein. Már azt hittem, az élet nem rejteget számomra örömet, — amikor a dicső Szovjetunió hős harcosai meghozták a szabadsá­got. Tíz évvel ezelőtt az én éle­temben is sorsfordulat történt. Földhöz jutottam és megtalál­tam értelmét a munkának. A felszabadulás első napjától kezd­ve nem kellett többé szégyen­keznem, hogy délszláv vagyok. Egyenrangú állampolgára lettem a hazának. Ma már mi délszláv anyanyel­vű dolgozók büszkén látjuk, hogy az elért eredményekben ott van a mi munkánk is, A nép állama megbecsül bennün­ket. Mertem vo!na-c a múltban arra gondolni, hogy egykor já­rási tanácstag lehessek? Az elmúlt tíz év határkő. Az elkövetkezendő időszak legyen a szocializmus építésének további gazdag és eredményes évtizede. .Madics István, Bácggzeatgyörgy, A tanács az állam és a nép összeforrottságá nak erősítője Ki ne emlékeznék megyénk­ben is a múltra, amikor a dol­gozók szemében a. régi köz- igazgatás szervei jelentették a legnagyobb ellenséget. Város és falu népe 'rettegve ejtette ki a községháza, a szolgabíró nevét. Jogos volt ez a félelem és gyűlö­let. Hiszen az akkori államgé­pezet a nagybirtokosok, nép- elnyomó urak, kulákok félelme­tes eszköze volt, amellyel az egyszerű emberek millióit fosz­tották meg legelemibb emberi és állampolgári joguktól, A történelmi jelentőségű vál­tozás 1950-ben következett be. A nép a hatalom birtokosa lett s győztesen vonult be az új ál­lamszervezetbe. Munkások, dol­gozó parasztok, becsületes ér­telmiségiek százezrei foglalták el méltó helyüket az országépítő munka irányításában. • A. helyi tanácsok és a. dolgozó nép alkató összefogásának ten­gernyi ténye hirdeti megyénk­ben is, hogy a dolgozó nép egy­re inkább látja: a tanács az övé, az ő képviseletében, őérte dol­gozik, s ennek a tanácsnak munkáját támogatni joga, érdeke minden dolgozónak. Tízéves közigazgatási műkö­désemre, államigazgatásunk fejlődésére visszapillantva egy vaskúti dolgozó paraszt szavait idézem, aki azt mondta: — A mi tanácsunk munkájának legna­gyobb büszkesége az, hogy öt év óta egyetlen büntetés, bírósági eljárás nélkül teljesítettük az állam iránti kötelezettségünket, nemcsak a megye, de az ország élenjáró községei közé tartozunk s elmondhatjuk, hogy községünk népének anyagi és kulturális helyzete felemelkedett a. város mellé... Ezek a szavak útmutatást jelentenek számomra: tovább is, S mi, akik a nép bizalmából a tanácsok élén állunk, csak egyetlen módon felelhetünk meg ezrek bizalmának. Úgy, ha a tömegek meggyőzésével, javas­lataik, kezdeményezéseik felka­rolásával kezdünk minden -fel­adat megoldásához. Reile Géza VB-elnök. Kiskunhalas. Fiatalember vagyok még, I Fiatalember | nagyon gazdag. Az elmúlt tíz év folyamán vált ilyenné. Hogy miért, a válasz egyszerű. A megbecsülés, a tisztelet, s az irántam való feltétlen bizalom, — mely minden becsületes dol­gozót megillet — vetette meg az alapját ennek. |Me9becsOlés,r\Sg­gyakran hatalmába kerít és gon­dolataim visszapergetik a tör­ténelem lapjait. Hogy is szólt a megbecsülés nekem a múltban? Nyolc éhes száj követelte ott­hon a kenyeret. Én 1933-ban kovácstanuló lettem. De keser­ves élet volt! Reggel 4-től este kilencig húztam az igát. »Meg­becsülés«, egy biztató pofon, s kései lefekvés. Egyik reggel, hajnali háromkor aztán fogtam cókmókomat, s hazajöttem szü­léimhez. Akkor már öten dolgoz­tak a családból, de bizony éppen hogy csak ettünk, meg ruhával fedtük testünket. de életem Igen gazdag... I A -ián I a felszabadulás. I Aztán jorr |1949 előtt két he_ lyen dolgoztam. 49-ben kértem felvételemet a Kecskeméti Gép­gyárba. Az emberi megbecsü­lést igazán csak itt kaptam meg: Itt győződtem meg, hogy dicsé­ret és tisztelet övezi a becsüle­tes, hazáját szerető dolgozót; Sohase felejtem el, 1953 ápri­lis 4-et, amikor az első sztaha­novista oklevelet megkaptam: Megfogadtam, hogy még jobb munkát végzek. Elnyertem a »gépipar kiváló dolgozója« jel­vényt IS: A megbecsüléssé mutatkozik. Gazdagodtam: 1949- ben egy kis négykerékű kocsi­val vittük a lakásba a bútort: Ma négy kocsi is kevés lenne: Havonta 8—900 forintot költünk ruhára. Az ünnepi fogadóestre is meghívtak, mint élenjáró dol­gozót. Csak egy-két esemény az életemből, de úgy gondolom, igen sokat mond. Earanyi László, kádformázó, Kecskeméti Gépgyár. AZ ORVOS EREJE... ARRA SZERETNÉK választ adni ebben a levélben, hogyan látják az egészségügy dolgozói a felszabadulás óta eltelt tíz év alatt az egészségügy fejlődését, TÁLÁN LEGHELYESEBB ellátogatni az Orvos-Egészség­ügyi Szakszervezet által rendezett, napokban megnyílt kiállí­tásra. A régi kecskeméti kórház bejárata tekint a látogatóra az egyik fényképéül. A rozzant bejáratot ábrázoló kép mellett mind­járt ott áll a Jelenleg 380 ággyal működő új, modern megyei kórház. AMIKOR EN IDE KERÜLTEM főorvosként a kórházba '■— ez 1949-ben volt — inár az új épületben dolgoztunk, felszerelé­sünk azonban annyira hiányos volt, hogy a legegyszerűbb vizs­gálatokat is csak nagynehezen tudtuk elvegezni. Az orvos ősrégi hagyományos vizsgálati módszereivel, látásával, hallásával és ta­pintásával igyekezett a bajt felismerni. A röntgen-gép akkor állott szerelés alatt. A laboratórium üvegholmijait, vegyszereit lassanként szereztük be. Egy év múlva azonban, 1950-ben a kór­isme megállapítása már sokkal könnyebb volt. A munka nagy lépésekkel haladt előre. A modem diagnosztika követelményei­nek megfelelő készülékek sora került használatra. Korszerűsítet­ték a műtéti osztályokat, megindult a vérrel való gyógyítás és használatba került a Röntgen-therápi-ás készülék is. MINDEN ORVOS SZAMARA a legnagyobb öröm, ha sike­res munkája nyomán betegének gyógyulást tud hozni. De ha kudarc éri tevékenysége közben, az mély nyomot hagy becsvá­gyán. Az orvos ereje, önmagában véve — még ha képzettsége jó is, —nem elegendő az eredményes munka kifejtéséhez. Eh­hez az állam, a társadalom támogatására is szükség van, eszköz­zel, anyaggal és nem utolsó sorban felvilágosító szóval. Ügy érezzük, hogy nagy pártunktól, kormányzatunktól ezt megkap­juk. Nemcsak betegeink hálája, hanem a. párt és a kormány el­ismerése is bizonyítja egyre fejlődő egészségügyünk eredményes­ségét. Dr. Benedict János, / érdemes orvos, a megyei kórház főorvosa;

Next

/
Oldalképek
Tartalom