Bácskiskunmegyei Népújság, 1954. december (9. évfolyam, 284-309. szám)
1954-12-19 / 300. szám
AHOGY TÁVOLODTAK A HARCOK ELBESZÉLÉS — Irta: Pap Géza egyetemi hallgató ^iÄxNEMZETK-öZI SZEMLE A londoni és a párizsi egyezmények államainak fővárosaiban verseny futnak az idővel; lázas sietséggel igyekeznek elfogadtatni a parlamentekkel az egyezményeket, még mielőtt a gyorsan bontakozó népi ellenállás hullámai es a józanabb burzsoá körök növekvő aggályai ezt lehetetlenné tennék. Mint a dicstelenül kimúlt európai védelmi közösség esetében is, most is Franciaország az az ország, amelynek pulzusán rajta tartják kezüket a német felfegyverzés összes hívei, Dullestől, Adcn- auerig. Es ennek most éppúgy megvan a magyarázata, mint ahogyan akkor megvolt. A »Frankfurter Zeitung« című nyugatnémet lap néhány nappal ezelőtt aggodalmaskodva írta, hogy »A francia politika ismét visszasüllyedt a bizonytalanság, sőt majdnem a tanácstalanság állapotába. A miniszterelnök többsége minden egyes szavazásnál kisebb és kisebb.« Ilyesféle aggályokról Mendes- France helyzetével kapcsolatban két-három hónappal ezelőtt aligha lehetett beszélni. Hogy most lehet, annak számos oka van. Oka elsősorban az azóta nagyra növekedett népi ellenállás; a józanabb és felelősségtudattal rendelkező polgári körök sokasodó aggályai és Adenauerék mind leplezetlenebbé váló agresszivitása. A polgári aggályok teljesen indokoltak, hiszen Adenauer maga jelentette ki például a nyugatberlini választási hadjárat alatt, hogy »A párizsi megállapodások ratifikálása sokkal hatékonyabban előmozdítja majd a német területi követelések érvényre jutását...« és hogy ilyen területi követeléseket Adenauerék nemcsak kelet felé támasztanak, azt nagyon jól tudják Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában. Oka ezeknek az aggályoknak legfőképpen a moszkvai deklaráPárizson a világ szeme Mendes-France és támogatói azonban vaknak és süketnek tetetik magukat. Igyekeznek továbbra is a maguk útján járni, nem törődve azzal, hogy a Bidault, Pleven, Pinay és a többiek útján járó Mendes-France tekintélye, politikai súlya olyannyira csökkent, hogy Dulles amerikai külügyminiszter szükségesnek tartotta előbbrehozni párizsi látogatását Mendes- France helyzetének megerősítése végett. Franciaországban a moszkvai deklaráció és a francia tömegek nyomása következtében táróiról sem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan a jelenlegi kormánykörök és külföldi szövetségeseik óhajtanák. A nemzetgyűlés bizottságaiban a párizsi és londoni egyezmények körül folyó viták megmutatták, hogy az óhajtott szilárd többség nincs meg a ratifikációhoz. Loustanau- Lacau polgári képviselő, a hadügyi bizottságban azt javasolta, hogy halasszák el az egyezmények végrehajtását a négyhatalmi tárgyalások eredményeitől függően, majd amikor I^oust.i- nauLacau lemondott előadói tisztéről, az utána megválasztott Badie előadó a ratifikációs vita elhalasztását javasolta. Aumc- ran tábornok, független képviselő szintén a vita elhalasztását kérte. A december 16-i szovjet jegyzék, amely újabb figyelmeztetés volt Franciaországhoz és bejelentette. hogy a Szovjetunió korKüldöttségek százai keresik fel a francia nemzetgyűlési képviselőket: szavazzanak a ratifikálás ellen ció, az abban foglalt tárgyalási javaslat és komoly figyelmeztetés. E deklaráció hatása naprói- napra jobban megmutatkozik. Ha mindemellett tekintetbe veszik azt. ami a bonni parlamentben a napokban lejátszó doit, láthatjuk, hogy a helyre í távolról sem a Mendes-France kívánta irányban fejlődik. A bonni parlament csütörtökön első olvasásban elfogadta a párizsi és londoni egyezményeket. A vita korántsem zajlott le simán: a szociáldemokraták részéről ko moly szavak hangzottak cl, olyan szavak, amelyek arra figyelmeztettek, hogy ezeknek az egyezményeknek az elfogadása veszélyt hoz Európára és elzárja az utat Németország egységének helyreállítása előtt. Volt azonban ennek a vitának egy igen visszataszító vonása: megszólalt Hitler és Göbbels hangja, immár nem a katonaszövetségek gyűlésein, nem müncheni sörös- pincékben, hanem a bonni parlament tanácstermében uszítottak a bonni koalíció pártjainak képviselői a háborúra; a bonni parlament szószékéről hangoztatták a német imperializmus területi követeléseit, onnan citálták Hitler »Mein Kampf«- jának részleteit. Ez az arcátlanság még a nyugati sajtótudósi- tókat is felháborította. Kijelentették ezek az újságírók, hogy ilyen nyilt fasiszta fenyegetések még sohasem hangzottak el a nyugatnémet szövetségi gyűlésben. Pedig nem kellett volna ezen csodálkozniok, hiszen a szónokok nagyrésze a nácipárl tagjai közül és a Wehrmacht tisztjei és tábornokai közül került ki. Akiben van becsület és józan ész, annak — ha eddig nem látta —, most már igazán nem nehéz világosan látni, hová visz Dulles, Eden, Adenauer és Mendes-France útja. mánya érvénytelennek fogja tekinteni a francia—szovjet háborúutáni együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződést, ha a francia parlament ratifikálja a londoni és a párizsi egyezményeket, újból megerősítette meggyőződésükben az egyezmények ellenfeleit és újabb politikai köröket ejtett gondolkodóba. Nagyon sok francia burzsoá képviselő teljes igazai adott a szovjet álláspontnak. így például Aumeran tábornok lényegileg azt a gondolatot fejtegette, hogy nem lehet egyszerre két vonaton ülni, különösen, ha ez a két vonal bomlokegyenes ellenkező irányban halad. Tamis Vallon, volt gaullcista képviselő kijelentette, hogy' »a szovjet kor many tegújabb jegyzéke nekünk címzett figyelmeztetés, amelynek lehetőségével korábban sokan talán nem akartak komolyan számolni.« A burzsoá lapok zavarukban »látványos propagandának« ne vezik a jegyzéket cs »nyugalomra« intenek, de éppen ez teszi világossá a jegyzék óriási hatását. Azt is kénytelenek elismerni, hogy a Franciaországhoz intézett ismételt jóakaratú szovjet figyelmeztetéseknek — mint az »AFP« írja — logikusan erre az állásfoglalásra kellett vezetniük. Holnap kezdődik Párizsban a ratifikációs vita. A tények egész sora szól amellett, hogy a béke és a népek ellenségeinek nem lesz könnyű dolguk a francié nemzetgy űl ősben. anuár volt. A tél már évek során sárosán, ködösen telt el. így köszöntött be az 1945. esztendő tele is. A háború utolsó hónapjait éltük át. Alig néhány hete vonult keresztül a front a sáros dunántúli falun. Zaja még közel dübörgőit. A balatonmenli csaták hosszan elhúzódtak s mintha a frontvonal megállóit volna, nem akart távolodni a fegyverek félelmetes dörgése, és éjszakánként az eget elnyúló vörös villámlások hasították. , Néhány napra aztán csend lett a tájon. Majd újra kezdődött. így múltak napok, hetek. A faluba lassan kezdett visz- .v’.atérni az élet. Az ott állomásozó szovjet katonai parancsnokság lezárt üzletajtókon, hirdetőoszlopokon felhívást intézett a lakossághoz a rend mielőbbi visszaállítása céljából. — így hamarosan megszűntek az átvonulások idején tapasztalt zavargások is. Lassan kezdett visz- szatérni az emberek szilárdsága és bizalma, s egy új élet kezdte íajtani csíráit. Néhány napra mintha a tavasz is beszökött volna a téli tájra. Tizenegyesztendős létemre, mint a többi szabadszárnyakat kapott gyerek, órákon át ott csüngtem a ház kerítésén, bámulva az arrajáró katona népet, mert hát az mindennél érdekesebb volt akkor. A z egyik ilyen langyos, ködtelen délutánon zöld terepjáró kocsi állt meg a ház előtt. Ugyancsak elbámultam, amikor az autóból egy harminc év körüli, vállas, magasrangú tiszt szállt ki és benyitva a kapun, a ház gazdáját kereste. Biztosan kvártélyt akar! •— mondtam magamban, s máris a szokott izgalommal futottam be a házba. Kálmán bácsi — így hívták a házigazdát, aki az első világháború idején fogságba esett Oroszországban és valamennyire megtanult oroszul beszélni — most fontoskodón vakarta meg a fejét, aztán kilépett az udvarra, ahol már ketten vártak: a tiszt és a sofőr. Lassan, tán a kíváncsiságtól hajtva, mindenki előjött a házból. Még az asszonyok is odahagyták néhány pillanatra a konyhát és megálltak Hz ajtóban várakozón figyelve: mi történik az udvaron. Az öreg pedig egyre bátorkodóbban és jobbkedvűen beszélgetett a tiszttel. Soha ily nagy akarással nein hallottam még beszélni. »Látjátok! Az alezredes úr itt akar szállást.« — mondta kérdőn nézve felénk, mintha tőlünk akart volna választ kérni, s ahogy körülnéztem a ház népe beleegyezően pillantott vissza. A tiszt megjelenése megnyerő bizalmat kölcsönzött mindnyájunk számára. Az öreg feléje- fordulva folytatta a beszélgetést, amelyből végül annyit én is megértettem, hogy: »lehet, kérem« — s azzal meg is indultak a lakás bejárata felé. Néhány percig még álltam a folyosón és néztem utánuk, majd szép lassan, óvatosan kíváncsisággal ott tersmtem az elsőszobában. A lezredes...! Egy élő alezredes? No, ilyet se láttam még! Hát jól megnéztem. Hamarosan csalódnom kellett, mert végülis olyannak láttam őt is, mint a többi szovjet katonát. Talán az a fénye? vállpánt, az a nyugodt mosolyú arc és nyilt tekintete árult el valamit emberi nagyságából? Egyébként nem volt rajta semmi különös. Nekem gyereknek meg épp úgy tűnt, akár az egy héttel előbb ott élt morcostekintetű gyalogos kapitány, vagy a Szergej hadnagy, akitől annyi csokoládét kaptam, örültem, hogy az alezredes odajött lakni hozzánk, s már az első pillanatban megkedveltem őt -s. Ezt az iránta érzett szimpátiát ma azzal magyarázhatom, amit minden szovjet katona érkezésekor éreztem: hogy számomra annyira új emberek voltak és nem voltak vad idegenek. A tiszt bement az elsőszobába. Afféle parasztos, sárgára festett padlójú szoba volt, szentképekkel a falán, redőnyös ao- lakokikal. Itt nom tartózkodott senki. Télen meg be sem fűtötték. Egyébként világos, tágas helyiség volt s így hamar meg is egyeztek. A sofőr kiment az udvarra. Kinyitotta a kaput és begurítoüa rajt a kocsit. Nosza' most már én. is neki bátorodtam, hogy megtudtam: olt maradnak szálláson. Máris ott légy eskedtem az autó körül, ahol a sofőr nekilátott a munkának. Előbb behordta az alezredes magával hozott dolgait, majd a sáros autó tisztításához fogott. Szófián kíváncsisággal lestem minden mozdulatát, amint elővette a szerszámokat. Egy-egy elejtett csavarért fürgén odaugrottam s minden szó nélkül a markába nyomtam. Csak mosolygott. Válaszul én is csak mosolyogtam. így lassan meg is barátkoztunk. A z alezredest napközben ritkán . láthattuk. Rendszerint nem tartózkodott otthon, vagy egész nap írt a szobában. »Hogy lehet egyfolytában eny- nyit írni?« — kérdezték tőle az asszonyok Kálmán bácsi tolmácsolása útján. A tiszt csak any- nyit mondott: »Sok a munka, papa. Kell írni.« — és folytatta. Esténként gyakrabban találkoztunk vele. Ha tehette, néha közénk jött és barátságosan beszélgetett a ház népével. De legtöbhnyire csak néhány percig volt ott. Már körülbelül másfél hónapja lakott a házban. A háború mintha csendesedett volna körülöttünk. Néhány napja alig hallottunk ágyúdörgést, s azt is egyre messzebbről. Ebben az időben az alezredes többet tartózkodott otthon. Az egyik csendes estén újra bejött a konyhába és teát kért az asszonyoktól. Szeszt nem fogadott el a teába, hanem lekvárt hozott ki a szobájából és úgy itta. Igen elcsodálkoztunk ezen a furcsa szokáson. A beszélgetés lassan, nehezen indult. Mit is kérdezhettünk volna tőle? Katonaembertől? A háború folyásáról úgy sem mondana sokat — ezt tudtuk. E gyszer csak ő kezdett el beszélni. A hazájáról. Két nővérem, anyám, apám és a házigazdáék feléje fordult arccal néztük, hallgatva Kálmán bácsi ügyes-bajos fordítgatásait. Most is látom a képét, amint a lámpa ernyőjének árnyéka félhomályba burkolja a konyhát, s az asztal köré vetődő fényben ott ül mellettem az •alezredes, hallgatva. Hirtelen, hogy ezt az egyre mélyülő csendet valamivel kitöltsem, felrázzam, fölvettem a papírratett ceruzát és rárajzoltam egy másik ötágú csillagot, úgy egyvonálból, ahogy az egyik szovjet katonától láttam még az első napokban. Egy ház falára fekete szénnel írt valamit s alája egy csillagot. Az enyém is sikerült. — örültem neki. Az alezredes is mosolygott, aztán a térdére ültetve, kezével átfogta a jobbkezem és elkezdte vezetni a ceruzát a papíron. És sorra írtuk a cirill betűket. A, Be, Ve, Ge... így jöttek sorba. Jót nevettem rajta nemiég, mikor eszembejutott. Alikor azt gondoltam, hogy az alezredes tán nem tudja az ABC-t. De megmagyarázta, hogy náluk máskép van a betűk sorrendje. Nekem mégis csak furcsán hatott, hogy a C- betűt oly hátra küldte a sorban. No meg azok a furcsa, addig ismeretlen betűk! Most neki akadt mutatnivalója rajtunk, Amikor leírta az utolsó betűt a — t — nyomtatottan, olyan, mint a fordított magyar R betű, — kisebbik nővérem odarajzoit melléje egy nagy R-t kérdő pillantásokkal a szemében; vájjon az alezredes is azt akart volna írni? Aztán következeit az első szó. Moszkva... majd a második szvabóda. Ránéztünk és megértettük, mit jelent e szó. Le is írtuk a papírra magyarul: Szabadság. Az alezredes is megtanulta, egyre ismételgetve, szemével valahová messze tekintett. Arra, amerre a nap hajnalonként felbukkant a szőlőkertes dombok mögül. Az öregek már elálmcsodtak, csak mi fiatalok érdeklődtünk néhány ismert szó útján még és még, mert tetszett, bármit hallottunk ettől az embertől. Majd, hogy újra felvidítsuk, elkezdtünk »pirospecsenyét« játszani. Élénkülő, ki-kirobbanó hangos- kodással csapdostuk pirosra egymás kezét. Az alezredes mosolygott, majd odaintett magához, hogy játszam ővele is. Eleinte gyerek pajkossággal kisebbeket ütöttem íráshoz szokott kezeire, aztán, mikor ő is belejött a játékba — amekkorát bírtam. — Csak hagyta. Majd ő következett az ütésben. Mint, aki nagyot akar ütni, hirtelen ügyességgel elkapta a kezem s __alig ü tötte meg. Megsímogatta a hajam és intett, hogy megint csak én üssek... E gyszerre az éj csendjében váratlanul megzörgették künn a kaput. — No! — riadt fel a gazda hirtelen éberséggel. Megint zörgettek. Egyre erősebben és nyugtalanul. Az öreg felállt a székből, ránézett az alezredesre, majd biztonságot érezve kiment az udvarra. Hamarosan egy magas, szikárarcú katonát vezetett be, maga előtt engedte belépni a konyhába. Az alezredest kereste. Miután tisztelgett,' gyors szóváltás játszódott le kettőjük között. Csak tekintetükből értettem meg, hogy valami fontos dologról van szó. A katona futárszolgálatot teljesített. Bementek az elsőszobába, s alig néhány perc múltán mindketten felöltözve jöttek elő, Az alezredes a váratlantól nehezentalált, meleg szavakkal búcsúzott. Menni kell! Viszontlátásra! — mondta végül, majd az ajtó ablakán keresztül még- egyszer visszanézett. Aztán hallottuk, amint a gazda becsukta utánuk a kaput. Nem tudtuk, hová kellett mennie. Apám csak annyit mondott: — Látjátok! Ez a katonaélet. És ezután az emlékezetes este után úgy aludtam el, hogy végiggondoltam újra mindent, mindent. M últak a napok. Az alezredes nem jött vissza. Többé nem láttuk. Miska — a sofőr ott maradt még néhány napig, de ő sem tudott mondám fedőle semmit. Végre a negyedik napon ő is bejött a lakásba, ösz- szeszedte az alezredes ottlévő dolgait és mosolyogva, meleg kézszorításokkal búcsúzott a ház valamennyi tagjától. — Hová? — kérdeztem tőle meglepődve. Igazi jóbarátok leltünk, s váratlanul ért, nehezemre esett a hirtelen elválás. »Grisa! — mondta a szokott becézéssel. Berlin még messze van! Berlinbe! Viszontlátásra! — szólt a többiek felé intve, amint olajszagú köpenyéhez utoljára odaszorított. Az udvaron még odafordult s így szólt hozzám: »Sokat fogtok hallani arról az emberről, aki itt lakott nálatok. Tudod, ki volt ez az ember? — kérdezte az autóban ülve még egy pillanatra lecsendesítve a begyulladt motort, K onsztantyin Mihájlovics Szimonov, a szovjet író! — mondta, s aztán kiszáguldo:» gépével a nyitott kapun* PÁRIZS (MTI) Ahogy közeledik a párizsi egyezmények ratifikálási vitája, egyre nagyobb sürgés-forgás tapasztalható a Bourbon-palota (a nemzetgyűlés épülete) kornyékén. A Párizs környéki és vidéki küldöttségek szinte egymásnak adják a kilincset. A küldöttségei felkeresik a képviselőket, c közliR velük választóiknak az: a kívánságát, hogy szavazzanak a végzetes párizsi szerződések ratifikálása ellem
