Bácskiskunmegyei Népújság, 1954. augusztus (9. évfolyam, 181-205. szám)

1954-08-15 / 193. szám

THEODOR FONTANE : EFFI BRIEST

ÍGY PERCRE

Fordította : VAS ISTVÁN

SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ, 1954.

Úszó klub a Kómán

ültem csak le közéjük, és az évek egy maroknyija, a régi törté-» netek dús csokra kopogtatott emlékezetemen. A fürdő zöld gyepén tizenhat apró emberke ült egymás mellett. Olyan egyenes vonalat képeztek, mintha kifeszített zsineg mellé települtek volna. Előttük apró kis tányér és a belékanalazó apró kis kezek éppen a levest szürcsölték. A Voelker-telepi napköziotthonos óvoda legénykéi, lánykái valamennyien. Az a kis dagadt, ott » oor közepén már a második adagot kéri. — »Hű, de jó ez a kumpri, meg a hosszú tészta« — és a gyorsan mozgó kanál szinte láthatatlanná válik a gyors lefetyelésben. Icu a sor széle felé már nem olyan falánk. Lassabban eszik és kevesebbet. Minden falat után elgondolkodik. Négyéves szeme belesugárzik a fürdő környékébe és azt gondolja »de jó itt.., ez még az evésnél is jobb«. Kis szöszi copfjában piros masni virít és ez olyan keretet ad fehér-puha arcocskájának, mint mosolygó-piros muskátli a falusi ház ablakának. De azért a tányér itt is üres, ha egy-két perccel később is. Lesz erő a pajkos fickándozáshoz.

A szélén az a kis tökmag még nem gyakorolta be az evés művészetét. A nagy kanál, ami az ő termetéhez viszonyítva talán Gullivernek is jó lett volna, nem fér rendesen a szájába, csak éppen a hegye. Ennélfogva a leves nagyrésze a tányérba visszahullik. Nem tetszik neki... nyöszörög. Mígnem az óvonéni legug- gul melléje és a kis éhes csőrbe öntögeti azt a nagyon finom »kumprit« és tésztát. Pityu helyzetet változtatott: hasrafeküdt, így a legkényelmesebb. A szája olyan közel került a tányérhoz, hogy egyszerűen csak lapátolni kellett. Palkó egy nagyon hosszú szál tésztára akadt. Először körülnézett, kapott-e más is olyan hosszút és miután látta, hogy ez a kitüntetés* csak őt érte, elégedetten szívta be a mintegy tizenöt centiméteres darabot.

És eszembe jutott az én, a velem egykorúak vagy idősebbek gyermekkora. Fürdő?.., ebéd?.,, kirántotthús?... labda?.., vidám, gondtalan játék?.., nem, ilyent nem ismertünk. Ennek megismeréséhez valakinek kellett lenni. Nem az üdítő fürdőt, hanem a betegítő utcát vettük birtokunkba. A por.., ez volt játékaink anyaga, színtere. A kemény, agyonspárgázott rongy- iabda jelentette a játékokról alkotott képzelődéseink csúcsát. — Anyám bejárónő volt és mi öcsémmel a Forrás-utca egyik árkában bevehetetlen várat építettünk és a Tercsi bácsitól lopott tökuborkát sóztuk tízóraira.

A kis Pityu apja a fűtőházban dolgozik, az anyja másutt. És ő tizenhatodmagával itt üdül, vízbeugrál, ha kedve tartja, vagy Icuval labdázik, ha már emezt megúnta. A mi figyelmes, gyermeket simogató hazánk éber szeme az óvónőben testesülve őrködik, vigyázza minden moccanásukat, óvja a hidegvíztől és az úszás első mozdulataira tanítja.. «

Hallgassátok meg apáitok gyermekkori meséit, becsüljétek, szeressétek saját, felhőtlen gyermekkorotokat. (—r-—I)

Bevezetik a rádiót a latók hegyi kolhozokba

THEODOR FONTANE, a nagy német realista regényíró élete arra a korra esik, amikor hosszú évszázadok szétdaraboltsága után a reakciós porosz militariz- mus megteremtette a német egységet. Maga porosz földre plántált francia családból származott, s a porosz junkerek életmódját s a Bismarck által irányított porosz politikát nem egyszer sokkal többre értékelte a kelleténél. Mégis ő jutott el először a német regényírók közül a porosz állam, a porosz társadalom lényegének helyes felismeréséig. Ö mutatta meg először, hogy a porosz katonatisztek és hivatalnokok sokat emlegetett becsületessége, feddhetetlen erkölcse életet és boldogságot megölő társadalmi kényszer csupán; s az egész társadalom, az egész állam erre az embertelen kényszerre épült.

Fontane nem tudatosan politikus író. Nincs meg benne a társadalom teljesebb, körképszerű ábrázolásának, a nagy társadalmi leleplezésnek szándéka sem. Egyszerű, kis, néhány alakot mozgató történeteiből minden különös szándékoltság nélkül tűnik ki a porosz uralkodóosztály társadalmi és erkölcsi rendszerének embertelen kíméletlensége.

Az Effi Briest — legkiválóbb regénye — tulajdonképpen egy házasságtörés, válás történetét mondja el. Milyen sablonos tárgy ez a XIX. század második felének irodalmában! De milyen másként fogja fel és dolgozza fel tárgyát Fontane, mint a többiek!

Effi Briestet szülei — vidéki birtokos nemesek — 17 éves

korában adják férjhez a nála 20 évvel idősebb Innstetten báróhoz, egy előkelő hivatalnokhoz. Innstetten szereti szép, fiatal feleségét, de kora s méginkább szigorú »alapelvei« miatt inkább nevelője, mint együttérző férje. Nászútjukon, Olaszországban, múzeumokkal, képtárakkal fárasztja, otthon esténként ezekről beszélget vele, jóerkölcse megóvása végett házi kísértettel ijesztgeti. Férje idegensége, a kisváros rideg unalma és fiatalos meggondolatlansága viszi Effit a könnyelmű udvarló, Crampas őrnagy karjába. De nem élvezi ezt a viszonyt, azonnal visszariad tőle, s megváltásként fogadja Berlinbe költözéseket: úgy érzi, hogy fátyol borul a múltra, új, szebb életet kezdhet,

INNSTETTEN hat év múlva találja meg az őrnagy egy levelét felesége varróládájában. Nem érez bosszúszomjat — az idő elmosta, »1 feleségét is szereti továbbra is. Legjobban szeretne napirendre térni a régi történet felett. »De az emberek együttélésében kialakult valami, ami itt van, akár tetszik nekünk, akár nem, mi pedig hozzászoktunk, hogy ennek a valaminek a paragrafusai szerint ítéljünk meg mindent, másokat is, magunkat is. És ez ellen cselekedni nem lehet...« így fogalmazza meg Innstetten barátjának az erkölcsöt helyettesítő társadalmi kényszer uralmát, s barátja — maga is magas állású hivatalnok — igazat ad neki. Innstetten párbajban lelövi Crampas őrnagyot, feleségét eltaszítja magától, lányát elveszi tőle, s nemcsak nélküle, hanem ellene is neveli. S a társadalmi kényszer olyan erős, hogy az Effit nagyon szerető szülők sem merik kivonni magukat uralma alól. Ezt írja Effinek az anyja: »... nem nyújthatunk neked ... menedéket a házunkban, mert ez azt jelentené, hogy ezt a házat elzárjuk az emberek elől, és erre határozottan nem vagyunk hajlandók. . ; színt akarunk vallani, és az egész világnak tudtára akarjuk adni, hogy elítéljük azt, amit tettél, amit a mi egyetlen és olyan nagyon szeretett gyermekünk tett...«

Innstetten »lovagias« tette emberek, családok boldogságát dúlta fel. De feldúlta a maaáét

is. Ha legalább bosszúból, szenvedélyből tette volna, amit tett! »A szenvedély, az végülis megjárná« — elmélkedik, — »de az ember nem szenvedélyből tesz ilyesmit.« A világ előtt való »becsülete« megóvása végett, »elképzelések kedvéért« gázolt át mások és a maga életén, boldogságán. »Az életem el van puskázva«, »agyon kéne lőni

magamat, ha ez nem volna olyan nevetséges« — summázza életét a regény utolsóelőtti fejezetében, még mindig a látszattól, a nevetségessé válástól félve.

EFFIT SZÜLEI végülis visszafogadták, otthon halt meg, fiatalon. Maradék életében sokat elmélkedett a történteken. Rájött, hogy nemcsak s talán nem is elsősorban ő a hibás, hanem a férje: »mert józan volt és számitó és végül még kegyetlen is.« Halálos ágyáról mégis megbocsátó üzenetet küld neki: »Mert sok mindenben jó természete volt, és olyan nemes volt, amilyen csak lehet valaki, akiben nincs igazi szeretet.«

Nem volt benne igazi szeretet, semmi igazi érzés. A társadalom automatizmussá vált szokásrend- szere irányította cselekedeteiben, egész törtető életében. Ezért tette szerencsétlenné magát is s a hozzá kapcsolódó embereket is.

Van Leninnek egy emlékezetes idevágó megállapítása. E szeA Káma-folyón minden nyáron közlekedik a fa- és papíripari szakszervezet úszó klubja. A hajón olvasóterem, kultúrterem, műszaki kabinet és könyvtár várja az erdei munkásokat. A távoli faúsztató helyeken, a folyóparti fakitermelő helyeken, a papírkombinátok lakótelepein nagy örömmel fogadják az úszó klub megérkezését.

A klub kultúrmunkásai a2 utóbbi hetekben például a nemzetközi helyzetről, a rakétatechnika újdonságairól, a szovjet hazafiságról, a népi demokraSZABO

Még tavaly ősszel történt.

A várható időjárás szinte naponta esőt, szelet jelzett, de ezen a napon mégegyszer megcsillant a nyár. Mint öregben a fiatalságra emlékeztető derű, úgy tért vissza a halvány színekben pompázó őszbe a lus- tító, simogató verőfény. A vénasszonyok nyara — mondanánk, ha hosszabb lélegzetű lenne, de erre semmi okunk, mert a zord esős-szeles őszbe csak erre a napra vigyorgott bele kajánul is, kacéran is az öreg nap.

Motorra ültem, hogy az évben mégegyszer átjárjon a felmelegedett levegő, hogy arcom élesen belevésődjön a sűrű, omlós napsugárba. Gyorsabban-lassab- ban hajtottam, hullámzó kedvem szerint. A sebességtől hol kerítésnek láttam az út szélébe ültetett fákat, hol mindegyiket külön-külön vettem szemügyre, hogy megcsodálhassam a természet alkotásait. Repedezett háncsuk a kérges, napszítta dolgos kézhez volt hasonló, az évgyűrű akkorát vastagított derekukon, mint a jólét a gömbölyödésre hajlamos menyecskén. Mint, a veszélyt kémlelő emberi szem — úgy szúrtak bele a magasságba a friss hajtások, a levelek olyan fájdalmasan szakadtak le helyükről, mint csillogó szemből a könny.

Minden olyan ünnepélyes. Talán a búcsvzásra öltözött ünneplőbe a természet. A nagy pihenő előtt még egy utolsó tánc, egy villanásnyi szemkápráztató gyónni akkor érik meg egy társadalom a változásra, a forradalomra, ha az alullévők már nem hajlandók tovább tűrni a nyomort, s a felüllévők sem képesek régi életüket élni. Fontane regénye a felüllévők, formák gúzsába kötött, sivárrá, tartalmatlanná vált életét ábrázolja, olyan életet, mely menthetetlenül tragédiába torkollik. Félreértés ne essék: nem a házasságtörő asszony » szabadságát« akarja igazolni, hanem az ellene indított hajsza erkölcsi alapját leplezi le: a valójában üres és erkölcstelen társadalmi formalizmust, a magukat túlélt társadalmi osztályok álszent és képmutató embertelenségét.

THOMAS MANN, a legnagyobb élő német író így nyilatkozott az Effi Briest-ről: »A legjobb regények gyűjteményéből, mégha a legszigorúbb szempontok szerint válogatnánk is össze, s ha egy tucat, sőt tíz vagy akárcsak hat kötetre korlátoznák is, — nem hiányozhatnék az Effi Briest.« Ebben az ítéletben talán van némi elfogultság. Az azonban bizonyos, hogy az Effi Briest nemcsak a fentebbiekben vázlatosan ismertetett tartalma, mondanivalója, hanem ragyogó formai megoldása: arányos szerkezete, finom pasztellszerű jellemábrázolása, a társalgási nyelv könnyedségét tükröző stílusa miatt is igen kiváló regény — és igen érdekes olvasmány. Vas István nagyszerű fordítását s a kötet szép kiállítását külön dicséret illeti.

OROSZ LASZLO.

tikus országok dolgozóinak életéről és eredményeiről tartottak előadásokat. Ezeket az előadásokat gyakran erdei tisztásokon, papírkombinátok műhelyeiben, valamelyik munkásszálláson vagy üzemi kultúrteremben rendezik.

Az úszó klub fedélzetén a ku- dimkarszki drámai színház művészei is fellépnek. Eddig 103 előadást tartottak, amelyeket több, mint 43.000 néző tapsolt végig. így gondoskodik a fa- és papíripari szakszervezet területi tanácsa az erdei munkások nyári szórakozásáról.

Esteledik. Sötétség burkolja a magas, hófedte csúcsokat. De hirtelen fények törik meg a sötétséget, felgyúltak a villanylámpák a varzobszki kerület -Komin lern«-kolhozában. Zene hangja árad szét a völgy felett, a kolhoz rádióközpontja Moszkva műsorát sugározza. A »Komintern« kolhoz minden lakóházába bevezették a rádiót.

A rádió ma már szorosan hozzátartozik a tadzsik kolhozpa- rasztok életéhez és még a legtávolabbi hegyi kolhozok többségében is van rádióközpont.

A napokban helyezték üzembe a gisszarszki kerület egyik nagy kolhoza, a Lenin-kolhoz rádióközpontját. Mintegy 1500 lakásba vezették itt be a vezetékes rádiót.

—

szodó, vékonyszemöldökű, közepes termetű, izmos, tekintete élénk, arca redős. Beszédes természetű lehet, de rövidre fogalmazza mondanivalóját. Negyvenkét éves, egyetlen fia építőipari technikumot végez. Vagyona; másfél hold szőlő és két hold szántó sok mindenfélével bevetve.

— Ritkán vetődik erre valaki, városi meg különösen... Azelőtt még csak jártak néhanapján azok a... hogyishívjákok...népnevelők, de mostanában emberfia alig verődik erre. így aztán tudunk is valamit a nagyvilágból, meg nem is. A községbe is hiába megy az ember, olyan egyhangú az, mint a.-nagydob. Igaz, hogy a szürettel volt elkeveredve mindenki, most meg azt lesik a hordó lyukán: hogyan forrnak a borok.

— Hát hogyan formák és mennyi? —- kapcsolódok a végszóhoz.

TVem felel mindjárt. Talán ' számol, talán fontolgatja, hogy megmondja-e az igazat.

— Volt már jobb esztendő is, A falu szélibe fekvő darabon, olyan ezerkétszáz szögölön negyven hektó, ezen itt a kút végibe húsz hektó szüretelődött.

— Az hatvan hektó — adom össze — ... szép termés. Ilyennel kevesen dicsekedhetnek.

— Ami azt illeti tényleg — kevés olyan kövidinka volt, mint az enyim. A permetölés, tudja... hétszer... az az orvossága. .. akkor nem fukar a tőke.

Úgy éreztem, hogy most hilISTVÁN

nyörűség. Amott szélesen hullámzik a csupa bársonynak tűnő erdő, bosszantgató szél cibálja, harapja a nyárfák, akácok naptól bíborló koronáit. Szürke, piros, mindenszínű levelek tépőd- nek le, ott keringenek a levegőben, majd belevesznek a fűtengerbe és a tovatűnt nyárról tarka mesét pötyögtetnek zöldjére.

C míg figyeltem a termé- ^ szét titkait, motorjával bíbelődő ember került elém. — Karját megállásra lendítette, nyilván nem birkózott a hibával.

— Nem megy? Mi baj?

— A franc essen bele... most vettem, aztán máris eszi a fene. Nem húzott, leállt. Most meg nem akar beugrani.

— Na nézzük csak — néhány szerszámot kapartam elő, levettem a deknit, lekeféltem a gyertyát. .. Egyből ugrott. .— Tessék — mondom —, lehet továbbmenni.

De alig értünk tovább, újból valami baj érte, mert hiába rúgta, tolta, szaladt vele, a kétkerekű jószág csak nem engedelmeskedett. Kérés nélkül leálltam és pillanatok alatt megállapítottam; nincs benzin a tankban. Az egyik tanyából kapott bögrével aztán átmértünk néhány kilométerre valót.

Köszönte a szívességemet és invitált, hogy nem olyan mesz- sze van a tanyája, ballagjunk talán és közben hadd fogyjon a szó.

—» Talán nem motorozott még, mert az üres tank az új motorosra vall?

— Most tanulnék... de mindig elfelejtek valamit. Hiába, mindennek megvan a mestersége, míg bele nem tanul az ember, addig csak a tandíjat fizetheti folyvást.

— Aztán hogy-hogy motorozásra szánta magát?

— Régen töröm én ezen a fejem. .. merthát messze van ez a Lakitelek mindentől. Alsóalpár meg, ahol a tanyám van, még odébb esik. Persze hiába törtem a fejem, ha pénzem nem volt. De most lőtt. Bevágott a diny- nye.. jócskán árultam... a fele adott egy motort. Tudja, úgy van az, ha jó az esztendő, meg minden egyéb, akkor tollasodik a paraszt — és a tulajdonos kicsit önző szemével nézte végig a kezdőnek engedetlen gépet.

m IVa itt a tanyám dűlője, " 1 ~ kerüljön beljebb egy pohár jóféle borra.

Nem kérettem magam. Az útról balra tértünk. Egy bozótos, csupafa dűlő nyelt el bennünket. Az akácok koronái, mint a szerelmesek ölelkeztek. Alattuk ott szunnyadt az árnyék és ebbe a tompa némaságba elbődült a gazda tehene öblös, lágy, jóságos hangján. Tanyája a dűlő elején húzódik meg szerényen. Betessékel... a gangon ülünk le egy nagy festett padra. Előkerül a kancsó bor, összecsengenek a poharak, azután közvetlenebbül, őszintébben folyik a beszélgetés.

Szabó István úgy fest, mint a legtöbb parasztember. Sima- hajú, homloka két oldalán kopa-