Budapest főváros törvényhatósági bizottsága közgyűlési jegyzőkönyvei 1923
3. 1923. március 15. rendkívüli díszközgyűlés jegyzőkönyve - 360 - 361
1 923. március 15-iki rendkívüli dís zközgyűlés. 361. szám. 129 tájat. S h?. néha farkasvonítás veri fel a néma csendet: a virrasztók görnyedt alakja acélosan egyenesedik fel, hogy készen legyenek a védekezésre, ha szükséges, életük feláldozására. A magyar nemzetnek is voltak ilyen virrasztói. Amikor a köznapi embert fásultság, letargikus álom nyomta el, ezek ébren figyelték a tájat, szemüket kerülte az álom, szent hevület: az imádott haza szeretete ébren tartotta őket. Ezek a virrasztók a költök, akik dacolva a fásult korral verték a riadót és élesztették a nemzeti érzést az eltompult szivekben. Az első magyar virágénekek kedves szavú vidám-bús költője, Balassa Bálint, a végvárak küzdő vitézeiben tartotta a lelket. Zrínyi Miklós, a Szigeti Veszedelem mély szívű alkotója, a vallásos magyar lovag eszményképét öntötte ércbe hatalmas eposzának főhősében, a szigetvári hősben, amikor megalkotta azt a csodás képet, hogy a feszület előtt imádkozó lovaghoz a Keresztre Feszített háromszor lehajolt. E kép mögött az a mély gondolat rejtőzik, hogy a nemzetéért életét adó hőst Krisztus magához öleli. A szerelem nemesszavú dalnoka, a kóbor debreceni poéta, aki először öntött költői formákba mélységes bölcseleti gondolatokat, Csokonai Vitéz Mihály akkor szórta nemzete elé lelke kincseit, amikor a bécsi gárdisták lángoló hazafias lelkesedéssel, élükön Bessenyeivel még csak élesztgették az új magyar tüzet. Ezek voltak, mélyen tisztelt közgyűlés, a Gondviseléstől nemzetünk számára küldött virrasztók, akik az őrálló katonák közös sorsa szerint mindannyian harcos, keserű életet éltek és szomorú halált haltak. Ahogy az utolsó száz év véres, dicső magyar múltjába nézek, látok lobogni még egy pásztortüzet, mely sokkal nagyobb a többinél, melynek fénynyalábjai büszkén és dacosan verődnek fel a bús magyar éjszakában. Egy lelkes ifjú szítja a tüzet. Petőfi Sándor ő, a mi legnagyobb, leghősibb virrasztónk, akinek szelleme immár egy évszázadon át őrzi a szent magyar határokat, melyek a szivekben, a Kárpátoktól a Dráváig, a szépséges erdélyi völgyektől Dévényig terjednek. Ő a mi legnagyobb virrasztónk, egyetlen költőnk, aki minden istenáldotta sorával lángoló magyarságáról tett tanúságot, aki ifjúsága virágában a dicső halálba rohant, aki költői Vízióit, melyeket látnoki erővel vetített ki lelke mélyéből, valósággá varázsolta halálával. Ő a mienk volt, a mienk maradt életében és halálában. Ő mindnyájunkká, minden magyaré. Mégis hozzánk, a fővároshoz még külön szorosabb kötelék fűzi. A mi városunkban élte életének egyik legboldogabb szakát, a mi városunknak már akkor is hevülni tudó ifjúságát az ő Talpra magyarja indította el végzetesen gyönyörű útjára, a mi városunk első szabadsajtójának terméke az ő gondolatait hirdette polgárságunknak. Tele van ez a város az ő láthatatlan emlékeivel s mi, e szomorú kornak késő utódai, lemondással keressük ezeket az elveszett nyomokat. Azok a régi, kedves, meghitt helyek, ahol a nagy időkre készítette elő a lelkeket, a Török Császár, Pilvax, Kis Pipa, Régi Zenélő Óra eltűntek. Mintha ezek a meghitt, kedves, öreg épületek maguk kívánkoztak volna el, mert nem bírták az új idők szellemét megszokni. De mégis fenmaradt egy roskadozó öreg sárga ház, melynek homlokzatát sokszor végigsimította meleg tekintetével a költő, mert hiszen ez a ház rejtette magába azt a kis költői tanyát, melynek kincse, oltára az ő szerelmes Júliája volt. A Dohány-utcai költő-tanya ez. A csendes, meghitt boldogság tündérvilága itt nyílott ki az ifjú Petőfi számára, habár rövid időre, de hiszen tudjuk, hogy a tiszta boldogság madara milyen gyorsan száll tova! Amidőn a mélyen tisztelt közgyűlés emelkedett, megértő szívvel egyhangúan határozta el, hogy nagy költőnk szálláshelyeinek emlékezetét reliefekkel örökíti meg, örvendező szívvel mutatok reá erre a mi fenmaradt kegyeletes helyünkre. , ~ , . - , , . Mélységes meghatottsággal gondolunk a nagy kólto küzdelmes éveire, melyeknek termékenyítő hatása váltotta ki lelkéből a lobogó tüzeket. Hiszen a költősors, mélyen tisztelt közgyűlés, mindig telve volt küzdelmekkel, ahogy ezt a világirodalom tanítja; de a mi költőnké egészen különös, tragikusan magyar sors volt. A magyarságért élő-haló, dacos, lobogó magyar lelke sokat szenvedett a meg nem értők és irigyek hántásaitól. És akadt magyar toll, mely szemére lobbantotta a már akkor országos nevű költőnek, hogy még mindig a fővárosban él, mikor a magyar ifjúság szine-viraga az ellenség ellen vonul A nagyon érzékeny lelkű költő ekkor kötött kardot és elindult a dicsőséges halál országútján. Elhagyott bennünket, hogy vissza ne térjen többé falaink közé. És árva lett ez a város, árva az ország, de ezt az árvaságot csak ma, háromnegyed század multán érezzük igazan 8 Csodálatosan gazdafélete pályáján 1848. március ^15-én volt iga zatn* mienk, a fővárosé, amikor a Heckenast-sajtó az első Talpra magyart dobta ki magából. Ezen a feledhetetlen napon nyílt ki Petőn szabadsagszeretete amit költő módjára pazar kézzel szórt szét a pesti ifjak és öregek között. Szinte magunk előtt látjuk az égőszemű, haloványarcú »fjut, ak, a zsarnokság
