Budapest főváros törvényhatósági bizottsága közgyűlési jegyzőkönyvei 1923
3. 1923. március 15. rendkívüli díszközgyűlés jegyzőkönyve - 360 - 361
130 1923. március 15-iki rendkívüli díszköz gyűlés. 361. szám. fölötti győzelem első diadalmas mámorában futja át lánglelke gyönyörű alkotását. Pest városa hazafiúi érzésének volt fölébresztője ő ekkor, ő volt az a szikra, amely mindent felgyújtott maga körül a szívekben. Ma, a 75-ik március idusán mutassa be mélységes hódolatát a mélyen tisztelt közgyűlés ennek a lánglelkü magyarnak, aki vérünkből való vér volt, aki városunk falai között történeti szerepet töltött be és világhírre emelkedett. A nagy költő alakja tisztán áll az utókor előtt. Nem lehet célja tehát, mélyen tisztelt közgyűlés, hogy ünnepi beszédemben ellenfeleivel vitázzak. De mégis lelkem legmélyén megrezdül egy hang, mit szavakba kell öntenem. Az én magyar lelkem úgy érzi, hogy nemcsak életében, de halálában is sok igazságtalanság történt a költővel. Az a toll, mely 1849-ben kétségbe vonta ennek a legmagyarabb embernek nemes őszinteségét, törhetetlen hazaszeretetét, még ma sem pihen. Vannak, akik az igazi népuralom és szabadság dalnokának egyes sorait még ma is félremagyarázni iparkodnak s ezzel meghamisítani nagy költőnk lelki portréját. Vájjon akad-e magyar ember, — ha Petőfi minden költeményét ismeri, — aki az Apostol örök emberi mélységeket visszatükröző alakjában, mely a költőnek lelkéből lelkedzett hőse, a hazátlan világpolgár megtestesítőjét látja? Vájjon akad-e magyar ember, aki a zsarnokság ellen lázadozó költő verseiből ne érezné ki mindenkor és feltétlenül a lángoló magyart? Azt hiszem, mélyen tisztelt közgyűlés, ilyen müveit ember nincs, vagy ha van, az nem magyar. A tudomány régen megállapította, hogy a legveszedelmesebb szellemi fegyver egy munka egyes részeinek irányzatos egybekapcsolása. így van ez a költők müveinél is. De különösen így van ez a mi Petőfinknél, akit a maga egészében, lírai és epikus költeményeinek ezerszínű prizmáján át szabad csak élveznünk. Ez az ő hatalmas lelkéhez a megértő kulcs. Nála a népuralom nem egyoldalú osztály harcot jelentett. Az ő világszabadsága a nemzetek igazán szabad fejlődése volt. A 40-es évek Petőfije a magyarságot lenyűgöző osztrák zsarnokság ostorozó korbácsa volt. Ezért őt csak a maga korának társadalmi fejlődésében szabad és kell néznünk. Gonosz játékot űznek tehát a költő színmagyar lelkével azok, akik irányzatosan kiemelve egyes verseinek hangulatát a maguk korából, azokat a XX. század szemszögéből nézik. Már akkor is maroknyi magyarság voltunk, mélyen tisztelt közgyűlés, mikor régi szent határaink közt éltünk: ma, a csonka magyarság — számban egyelőre megfogyatkozva — kell, hogy ugyanannyi benső erőt gyűjtsön magának lelkiekben, mint amennyi elég volna Nagymagyarország számára. Ez a nagy átfogó gondolat váltja ki lelkemből ma, a Petőfi-centennárium szent ünnepén azt az intelmet, hogy ne akadjon ezentúl igaz magyar ember, aki az ízig-vérig magyar Petőfi szellemkincseihez profán kezekkel nyúljon! Ne akadjon magyar ember, aki Petőfi egy-két versének gondolatreflexeiből a költő torz tükörképét vetítse ki. Ahogy életében mindenki számára írt, születése századik évfordulóján iparkodjék mindenki megérteni, a földmíves, a munkás, a tanult ember egyaránt. Az ő költői forrásából minden igaz magyarnak teli kupával kell merítenie, mert a maga egészében, minden gondolatsorát, melyek e gy _e gy remek költeményében mint alápergő gyöngyszemek hullanak lelkünkbe, belemagyarázás nélkül kell magunkba fogadni. Tanúságot akarok tenni e hitem mellett, — amely minden igaz magyarnak kell, hogy hite legyen, — amidőn e helyről szent fogadást teszek a mélyen tisztelt közgyűlésnek: minden erővel rajta leszek, hogy az az ifjúság, amely a mi városunk falai között, a mi iskoláinkban kapja meg tudásának alapjait, ezt az igazi, hamisítatlan Petőfi-szellemet ismerje meg. Hogy majdan az új nemzedék a tiszta megismerés fegyverzetében hirdesse tovább Petőfi örök magyar szellemét. Úgy érzem, mélyen tisztelt közgyűlés, hogy ha nemzeti költőinket, a mi szent virrasztóinkat, ilyen szent kegyelettől átízzó lélekkel iparkodunk megérteni, megszeretni, a szívünkbe fogadni s gyermekeink szívébe vésni: azok a bús pásztortüzek nem lobogtak hiába. S a magyar éjszaka komor horizontját az új magyar virradat fényes csóvái fogják áthasítani, hogy aztán jöjjön a második magyar ezerév ragyogó világa. Mert hasztalan zúgnak körülöttünk a mindennapi kicsinyes harcok hullámai, hogy elborítsák eszmények után sóvárgó jobb énünket; kell, hogy maradjon egy zug az emberi lélek mélyén, ahol a megjobbulás, a felfelé szárnyaló vágyak tiszta mécse ég. Ez a parányi fényforrás szelid ragyogással árassza el gyermekvilágunk tisztaságából ötvöződött kincsünket, az éltető reményt Régi történeti igazság, mélyen tisztelt közgyűlés, hogy amely nemzet lélekben elfordult nagyjaitól s csak külső ünnepségek közt emlékezik meg azokról, az a nemzet önmaga ásta sírja felé halad. Keserű megpróbáltatásunk most folyó napjaiban ünnepeljünk mi is lélek szerint. Nem elég, hogy a nemzet közművelődésének hivatott irányítói, a tudományos és irodalmi társulatok rendeznek belső meghatottságtól telített ünnepségeket, — amint azt
