Budapest főváros törvényhatósági bizottsága közgyűlési jegyzőkönyvei 1916
10. 1916. október 11. rendes közgyűlés jegyzőkönyve - 988 - 989 - 990
942 1916. október 11-iki közgyűlés. 990. szám. márkamennyiséget kölcsön útján egyszerre szerezte be, amelynek igénybe nem vett márkarészlete teljes kimerüléséig 5°/o-kal kamatoz. Ámde a törlesztésre szükséges összegeket a budgetből fedezzük, nem pedig ebből a kölcsönből. A készletet felhasználásáig a többi kölcsönpénzzel együttesen gyümölcsöztetjük. Ezzel a márkakölcsönnel kapcsolatosan kitér az interpelláció a székesfőváros bohitására is. Azt mondja, hogy a főváros 5 : 74%>-os 13 millió márkás kölcsönének 91 n ,'o-os átvételi árával szemben Bécs száz milliós pénztárjegy-kölcsönt tudott kapni 572%-ra, 94—96%-os árfolyamon. Itt az interpelláló úgy látszik, nem vette számításba, hogy a mi kölcsönünk tíz év alatt, a bécsi pedig 52 év alatt fizetendő vissza. Ennélfogva a tőkeveszteség nálunk tíz évre, náluk 52 évre oszlik fel. Ha ezt pontosan kiszámítjuk, akkor a mi kölcsönünk kamatja 694, a bécsié 686. Eltekintve attól, hogy a két kölcsön ára között eszerint alig van különbség, a kölcsön árfolyamát elsősorban nem a felvevő város bonitása határozza meg, hanem az illető országban uralkodó általános kamatviszonyok. Például Franciaország kis városai mindenkor olcsóbb kölcsönökhöz jutottak, mint például Bécs városa, egyszerűen azért, mert Franciaországban a városi papírok kamatozása általában alacsonyabb, mint Ausztriában és mert Franciaország tőke-gazdagabb mint Ausztria. Ugyanez áll sok tekintetben Ausztria és Magyarország viszonyára. Ausztria tőkeerősebb lévén, az ottani állami és városi kölcsönök mindenkor valamivel kedvezőbbek, mint a mieink. Mindennek dacára nekünk, amint épen a konkrét példa mutatja, néha még ezen általános tapasztalati törvénnyel szemben Is, sikerült Budapest javára előnyöket elérnünk. Ez nem a bonitás kérdése. A f. év február havában az interpelláló egy képviselőházi felszólalásban figyelmeztette a postatakarékpénztárt, hogy rossz helyre teszi a pénzét, amikor a városnak adja kölcsön. Ez volt t. i. az a folyószámlakölcsön, amelyet a háborús élelmiszerakció forgótőkéje céljára biztosítottunk. Akkor, amikor ezzel a felszólalásával foglalkoztam, ezzel szemben megbotránkozásomnak adtam kifejezést, egyszersmind mellesleg megjegyeztem, hogy a postatakarékpénztár nem direkt adta a kölcsönt, hanem három nagy magyar pénzintézet közvetítette, miután törvényes tilalom áll fenn, hogy a postatakarékpénztár direkt adhasson a városoknak kölcsönt. Erre Polónyi azt mondja, hogy ilyent sem hallott, hogy egy polgármester azzal dicsekedjék, hogy őneki bankokra volt szüksége, hogy a postatakarékpénztártól pénzt kapjon, mert különben nem ad. Én világosan azt mondtam, hogy a törvény tiltja a postatakarékpénztárnak, hogy kölcsönt adjon a városnak. Ezekután nem lehet azon csodálkozni, hogy a kölcsön ára tekintetében is valótlan az az állítás, mely szerint az 1-4%-al volt drágább, mint a bankráta akkoriban. A bankráta t. i. 5°/o volt, a kölcsön ára pedig mindenestől 435° n. Ezután az interpelláló azt mondja, hogy ezzel elvégezvén a polgármesterrel való leszámolás kérdését, most már áttér arra, hogy az ő felfogásával a főváros vagyonkezelését illetőleg nincs izolálvajés pedig nagyon érdekes, hogy milyen társaságba kerül. Engedjék meg — folytatja — hogy közokiratok alapján szellőztessem csak pár idézettel ezt a dolgot, mert unalmas lenni nem szeretek és elmondja, mi is történt a főváros gazdálkodásával időközben, miért nem feleltek neki nyomban a miniszter urak és miért nem védelmezték meg a főváros polgármesterét. Ezekután hivatkozva a belügyminiszternek az 1916. évi költségvetésre vonatkozó leiratára, azt állítja, hogy a főváros költségvetésébe becsempésztünk egy
