A Budapesti Műszaki Egyetem Évkönyve 1982-1983, 1. kötet
Dr. Szabó Imre rektorhelyettes tanévnyitó beszéde
korlati feladatokra, az ipari problémákkal való szembenézésre, hanem mert hasonló szemléletre — jóllehet a jövedelmével elégedett gyáros alakja már eltűnt világunkból — vállalati gazdálkodásunk terén ma is fel kell készítenünk mérnökhallgatóinkat. Kedves Vendégeink! Mérnökképzésünk régmúltjáról szóltam, az ’’összmű-intézet” terveiről, a műegyetem szervezetének kialakulásáról. Gondolatmenetemben, az elmúlt évszázad nagy műegyetemi oktatóitól vett idézeteimben a mérnökképzés igényességének gondolatát igyekeztem hangsúlyozni. Ez az igényesség — talán eddigi szavaimból is kitűnt — mindenkor párhuzamosan kétirányú volt: a mérnökök képzésének tudományos szintje, valamint a magyar ipar mindenkori igényeinek való legteljesebb megfelelés volt a budapesti műegyetem oktatási-nevelési célja. Ez a kettős cél, a társadalmi élet és a gazdasági körülmények megfelelő vetületé- ben, számtalanszor megfogalmazódott elődeink megnyilatkozásaiban. Amikor Bánki Do- nát professzorunkat — aki nem is mellékesen világhíres feltaláló, a diadalútjára induló autóipar forradalmasítója volt! - a zürichi műszaki főiskola ugyancsak világhírű professzora, a magyarországi születésű Stodola Aurél meghívta a főiskola tanárának, e szavakkal hárította el a megtisztelő felkérést: ’’Hazafias kötelességemnek tartom, hogy a budapesti műegyetemen maradjak, és szolgáljam hazám kultúrális és gazdasági fejlődését.” S hogyan kívánta elsősorban szolgálni? Úgy, hogy jó mérnököket neveljen, mert véleménye szerint /s ezt a véleményét akkor hangoztatta, amikor a kormányzat ismét csökkenteni akarta a műegyetem egyébként sem magas költségvetését/: ”... egy rossz mérnök többet árthat az országnak, mint amennyit az oktatás útján meg lehetne rajta takarítani.” Jó mérnököt képezni pedig csak széleskörű kiválasztás alapján lehet. Ez a kiválasztás régi műegyetemünk történetében nem volt zavartalan. Mai ifjúságunk csak történelemkönyvekből ismeri, olykor talán már únja is az ismert tény hangoztatását: a felszabadulás előtt népünk széles rétegei előtt mindörökre zárva voltak az egyetemek, köztük a műegyetem kapui is. Természetesen elvileg nem: mindenki kédiette felvételét, aki mérnöki hajlamot, műszaki elhivatottságot érzett magában és — tehetős szülőket a háta mögött. Mert az egyetemi képzés nem volt olcsó mulatság, s az ellenforradalmi korszak faji megkülönböztetésre épülő, s mindenképpen reakciós "numerus claususa” előtt, már a múlt század végén és századunk első két évtizedében is valóság volt a soha meg nem fogalmazott, törvénybe nem foglalt, de annál kényszerítőbb anyagi numerus clausus. Rados Gusztáv professzor, sokáig központi könyvtárunknak is vezetője, 1911-ben így szólt erről rektori székfoglalójában: ’’Hajdan a rendi intézmény volt oka annak, hogy — nemzetünk mérhetetlen kárára — az erők és tehetségek szabad versenyében való mérkőzésből számosán ki voltak zárva-, ugyan ezt a káros jelenséget idézi elő most mai birtokrendünk, mely a társadalom alsóbb rétegeiben mutatkozó számos tehetségnek emelkedését szerfelett megnehezíti... Ma a pályaválasztás teljes szabadságát, az ifjúkorihyomorgás veszedelme nélkül, csak a vagyonosok élvezik, pedig a közérdek úgy kívánja, hogy ez felszabaduljon minden tehetségesnek számára.” 11
