A Budapesti Műszaki Egyetem Évkönyve 1972-1973
Nyugalomba vonultak
Dr. Hazay István egyetemi tanár, a Felsőgeodézia Tanszék vezetője 1901-ben, Budapesten született. Iskoláit is Budapesten végezte. Mérnöki oklevelet 1922-ben szerzett a budapesti Műegyetemen. 1923-ban az Állami Földmérés szolgálatába állt, ahol 1927-ben földmérőmérnöki, majd 1929-ben háromszögelőmémöki szakvizsgát tett. Kerek 30 évi gyakorlati szakmai tevékenysége során résztvett a földmérés valamennyi, egyszerűbb és magasabbrendű munkájában. Különös gyakorlatot szerzett a felső- és az alsórendű háromszögelés, a szabatos szintezés (magasságmérés), a csillagászati geodéziai munkálatok és a városmérések területén. Már fiatalon megnyilvánult kiemelkedő képességei folytán hamarosan irányítói, vezetői feladatokat kapott; így 1932-től Budapest Főváros háromszögelésében és részletes felmérésében, majd 1938-tól a Pénzügyminisztériumban az Állami Földmérés központi felügyeleti tevékenységében; 1942-től pedig az egész Állami Földmérés vezetésével bízták meg. Ebben a minőségében nem kis mértékben járult hozzá, a felszabadulás utáni földreform műszaki munkáinak ütemes lebonyolításához Gyakorlati szakmai tevékenysége mellett már fiatalon megkezdte tudományos és oktatói működését. Első tanulmányai 1930-ban jelentek meg. Az asztrogeodézia tárgykörében készített doktori értekezés alapján 1934-ben avatták műszaki doktorrá. 1929-től a háromszögelő-mérnöki tanfolyamon kiegyenlítéstant, majd később csillagászati geodéziát is tanított. 1938-ban jelent meg első „Kiegyenlítő számítás a geodéziai gyakorlatban” című könyve, melyet az akkori Magyar Mérnök- és Építészegylet nagy aranyérmével tüntetett ki. Ebben már számos olyan felismerést, megállapítást tett — sajnos, akkor csak magyar nyelven — amelyek csak az utóbbi években váltak a nemzetközi szakirodalom témájává és nyertek általános elismerést. További oktatói és tudományos munkássága alapján 1941-ben a Műegyetem magántanárrá habilitálta. Ettől kezdve gyakorlati működése mellett rendszeresen tartott egyetemi előadásokat Sopronban a Bánya- és Erdőmérnöki Karon, míg 1951-től kezdve egész munkaerejét a felsőoktatás és a tudományos kutatás szolgálatába állította. A soproni Föld mérő mérnöki Kar „Alkalmazott Geodézia Tanszékén” először meghívott előadóként, majd 1953-től tanszékvezető egyetemi tanárként kimagasló érdemeket szerzett a magyarországi földmérőmérnök-képzés megszervezésében és tartalmi irányításban. Rövid idő alatt öt, teljesen új tantárgy tananyagát dolgozta ki és jegyzetét írta meg. Tudományos eredményei elismeréseként 1952-ben külön eljárás nélkül a „műszaki tudományok doktora” fokozatot nyerte el. A földmérőmérnök-képzésnek 1959-ben Budapestre történt áthelyezése után a II. Geodézia — később Felsőgeodézia — Tanszék, és több éven keresztül e mellett a Topográfia és Fotogrammetria Tanszék vezetésével bízták meg. Kiváló oktatói és szervezői képességeit itt tudta megfelelően kibontakoztatni. Intenziven bekapcsolódott a Kar, majd az Egyetem vezetésébe: 1960-tól 1964-ig a Mérnöki (ma Építőmérnöki) Kar dékánjaként, majd ezt követően 1967-ig, a két egyetem egyesítéséig, az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem rektoraként. Közben rendkívüli szorgalommal folytatta tankönyvek, jegyzetek és szakcikkek írását. 10 könyve jelent meg (köztük 4 egyetemi tankönyv több kiadásban). „Kiegyenlítő számítások” című könyvét angol nyelven is kiadták. Emellett magyarul és különböző idegen nyelveken mintegy 80 tanulmányt publikált. Legjelentősebb tudományos ered31
