A Budapesti Műszaki Egyetem Centenáriumi Évkönyve 1971-1972
A 100 éves Építészmérnöki Kar története
vónó építészeti tervezés, az építészettel kapcsolatos társművészeti tervezés, és iparművészeti tervezés) és ezek kiegészítésére szabadon választható előadásokkal (belső térművészet, modern építészeti problémák, külső térművészet, kertépítészet, a lakás és berendezése stb. témakörből). A javaslat e része vitatható, mert az első négy évet tulajdonképpen előkészítő tanulmánnyá degradálta. Jóval nagyobb jelentőségű azonban a reform második része, amely új tanszékek felállítására tett konkrét javaslatot. Ezt helyesen ismerte fel a Közoktatásügyi Népbiztosság is, mert már 1919. április 15-én hat új tanszék szervezését rendelte el és azok élére hat új nyilvános rendes tanárt neveztek ki, éspedig: a Városépítési és Tervezési Tanszékre: Lessner Manót, az Ipari- és Gazdasági Tanszékre: Málnai Bélát, az I, Tervezési Tanszékre: Pogány Móricot, a II. Tervezési Tanszékre: Hikisch Rezsőt, a Lakberendezési és Belső Dekorációs Tanszékre: Kozma Lajost, a Művészettörténeti Tanszékre: Éber Lászlót, azaz a modern építészet és művészet hazai úttörőit. A Tanácsköztársaság rövid időszaka csak a fejlesztés helyes tendenciáit indította el, teljes bevezetését már nem hozhatta meg és szomorú igazság az, hogy tulajdonképpen csaknem 30 év kellett annak kivívásához, amihez a Tanácsköztársaság idején pár hét is elégnek bizonyult. A 20-as években az építészoktatásban merev és konzervatív szemlélet uralkodik s ezen az új tanárok egy részének (Wälder Gyulának, Nagy Ká- rolynak, Sváb Gyulának és Warga Lászlónak) kinevezése sem sokat változtatott. Az 1928-ban nyilvános rendes tanárrá kinevezett Kotsis Iván profesz- szorsága azonban már valóban új tananyag és módszer bevezetését jelenti, vele hatol be az építészkarra — nem kis közegellenállásba ütközve — a modern építészet és a korszerű építészoktatás. Erről a korról már személyes élményeim vannak, hiszen 1928-32 között, mint hallgató, magam is ebben az építészképzésben részesültem. Emlékezésem szerint az oktatást ez időszakban egyrészt túlsók tradíció, a merev formák uralma, a rideg légkör, másrészt a rengeteg (heti 42—44 óra) munka, a nagyon sok avult ismeret és építészeti maradiság jellemezte. Ez volt lényegében a tanárok többségének meggyőződéséből kialakult hivatalos álláspont, folytatása a szecesszió elleni historizáló szemléletnek, csak azt Hauszmann képviselte, míg a modern építészet ellenit Hültl hirdette meg. Az építészképzés ez időszakában számottevő előrehaladást idézett elő az 1930-ban Budapesten megtartott és az oktatás kérdéseit megvitató nemzetközi építészkongresszus. Ennek eredményeként Hültl Dezső már 1931-ben bejelentette ,, . . . a műtörténeti tárgyak rovására nagyobb óraszámot juttatunk a tervezési gyakorlatnak . . Ez a lépés tényleg nagyon fontos volt, hiszen elvben és gyakorlatban is az eklektikus szemlélettel való szakítást jelentette. Sajnos ezután az oktatási anyag és módszer állandósul és csak a második világháború utáni felszabadulás és nagy társadalmi átalakulás formálja át, változtatja meg. 41
