Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Évkönyve 1955-1956
Turányi István: A közlekedési üzemmérnökképzés első öt éve
nyegileg szovjetunióbeli elvek alkalmazására törekedtek, de az induláskor elmaradt a járműszerkesztő és gyártó mérnököknek az egyetem területén való képzésének megindítása. A hajózás és a légiforgalom igényeit nem látszott gazdaságosnak speciális mérnökökkel kielégíteni, az útépítő mérnökök megmaradtak a régi budapesti műszaki egyetem keretében, a gépjármű-közlekedés üzemmérnökök iránti igényét pedig valamivel később jelentette be. így az új egyetemet Népköztársaságunk Elnöki Tanácsának 19/1951. Magyar Közlöny 1951. évi 96. sz. rendelete mint kétszakos (vasútépítés és vasúti üzemeltetés) műszaki egyetemet hívta létre a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium főfelügyelete alatt. Megemlítésre érdemes, hogy a budapesti műszaki egyetem általános mérnöki kara, amelyből az új intézmény témakörének megfelelően sar- jadzott, helytelenítette az önálló egyetem életrehívását, csupán egy új kar létesítését tartotta megfelelő megoldásnak, s ezen álláspontját minden tárgyalás alkalmával kifejtette, s mindenkor kitartott mellette. A fenti profilnak megfelelően történt meg az első beiskolázás 1951 őszén, de Bebrits Lajos közlekedésügyi miniszter az 1951. szeptember 8-án tartott megnyitó beszédében bejelentette, hogy a tárca az egész közlekedésügy mindenféle mérnöki igényének kielégítését az új intézmény megfelelő fejlesztésével tervezi megoldani. A közlekedési műszaki egyetem azonban első formájában kizárólag a vasúti közlekedés mérnök igényének egy részét volt hivatva kielégíteni, s így — az ismertetett célkitűzéseket tekintve — azt eleve bizonyos csonkaság jellemezte. A közlekedési mérnökök képzésének egy intézmény keretében való megoldására vonatkozó általános törekvés nem véletlen, s a közlekedési főiskolák megszületése a közlekedés történetében igen nagy jelentőségű esemény. A specializált közlekedési felső oktatási szervek létrehozása előtt a közlekedés gépész- és építőmérnök szükségletének kielégítése, a gépész- és építőmérnök-képzést általában végző ilyen intézményekben történt. Az ilyen igény, bár mennyiségileg nem volt jelentéktelen, de egyáltalán nem állt arányban az egyéb ipari területek által támasztott követelésekkel. Az így képzett mérnökök a vegyészet, gépészet, magas- és mélyépítés színvonalasan képzett specialistái voltak, akik közlekedési irányú szakosodásukat legnagyobbrészt gyakorlati munkájuk során, igen nagy mélységben és megalapozottsággal végezték el, azonban változatlanul elsősorban gépész-, építő- stb. mérnökök voltak. Ez távolról sem jelentett különösebb nehézséget, mert elenyésző csekély kivétellel ezek a mérnökök a közlekedés szervezetén belül olyan szolgálatnál helyezkedtek el, mely a közlekedés jellegénél fogva lazább-szorosabb kapcsolatban állott ugyan a szó szoros értelemben vett közlekedés lebonyolítással, mégis inkább csak annak feltételeit, technikai elemeit biztosította; így ezek a mérnökök a forgalom tényleges irányításában, technológiai folyamatában nem vettek kellő mértékben részt. A fuvarozás lebonyolítását — erősen gazdasági- (társadalmi-) tudományi jellegénél fogva — többé-kevésbé lenézték, nem érdeklődtek iránta. Egészen kivétel számba ment az a mérnök, aki a maga szűk prakszisán túlemelkedve, valóban közlekedési szakemberré képezte magát, s szűkebb szakmáján kívül vállalt munkakört. Pedig a közlekedésnek, főleg az üzemvitelnek mérnökökre, de másfajta mérnökökre volt és van különösen ma szüksége. Ennek a «harmadik típusú« mérnöknek jól 36
