Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Évkönyve 1955-1956

Károlyi Zsigmond: Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem és a magyar mérnök- és építészmérnökképzés története

lített szerkezeti ismeretekkel együtt. Ellenben a kivitelező mérnökre művészi feladatok már nem hárulnak, az ilyen irányú képességek, illetőleg képzettség tehát már csak mellékes jelentőségű lehet számára.

Az építőművész-képzés és az építőmérnök-képzés »profiljának« ilyen kialakítása — jelen megítélésünk szerint is — az Építőipari Műszaki Egyetem megszervezőinek egyik legnagyobb érdeme.

*

Amikor most megkíséreljük összefoglalni az Építőipari Műszaki Egyetem — illetőleg 1955 szeptembere óta Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem — eredményeit, az első, amit meg kell állapítanunk, hogy az új egyetem az oktatás korszerűsítésére, fejlesztésére irányuló munkájának eredményeit elsősorban nem új tanszékek felállításával vagy a személyzet számának növelésével, hanem a meglevő keretek ésszerű felhasználásával (pl. a II. sz. Épületszerkezeti Tanszék átszervezése Építéstechnológiai Tanszékké), a tantervek és programok tökéletesítésével, tervszerű egybehangolásával, az oktatás módszereinek továbbfejlesztésével érte el.

Ez az építészreform kétségtelenül minden eddiginél döntőbb fejlődést jelent a magyar építészképzésben, s így ma már elmondhatjuk, hogy az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem esetében a szervezeti változás, a »külső«, számszerűen kimutatható, lemérhető fejlődés, növekedés valóban egy belső, minőségi, tartalmi átalakulás külső megnyilvánulásának tekinthető.

Az új egyetem működését a meglevő tanterv és az egyes tárgyak programjának felülvizsgálásával kezdte. (Pl. még az első évben felülvizsgálták az Épületszerkezetek, Ipari Épületek Tervezése, Építésszervezés, Vasúti Felépítmény, Talajmechanika, Geodézia c. tantárgyak programját.) Az azóta elért eredmények: a stabil tantervek kialakítása, a programok állandó tökéletesítésével együtt — ami elsősorban a tantárgyak korszerűsítését, a tárgyak közötti kapcsolatok, összefüggések kiépítését, a tervgazdálkodás központi problémáját jelentő gazdaságossági kérdések egyre erőteljesebb előtérbeállítását jelenti — jelentős mozzanatai építészoktatásunk és mérnökképzésünk fejlődésének.

E munka folyamán került sor az egyes tanszékek »profiljának« helyesebb kialakítására. így a Közlekedés és Vasútüzemi Tanszékből Vasútépítési és Üzemi Tanszék, a Vasútépítés és Földművek Tanszékéből pedig Alagútépítés, Földművek és Talajmechanikai Tanszék lett (1954). Ugyanígy tervgazdálkodásunk általános hibáinak kiküszöbölése idején az Ipari Épületek Tervezése Tanszéket Ipari és Mezőgazdasági Épülettervezési Tanszékké fejlesztették (1953).

Legvégül került sor, mivel az építőipari gépek és az építésgépesítés önálló oktatása nem bizonyult indokoltnak, az e tárgyak előadására szervezett Építésgépesítési Tanszék összevonására a kivitelező szak kerettanszékével, az Építésszervezési Tanszékkel (1955).

A mérnökkari tagozatok, illetve szakok száma ez idő alatt négyre emelkedett. A meglevő híd- és szerkezetépítő, út-, vasút- és alagútépítő és a vízépítő szak mellett az Oktatásügyi Minisztérium 1953. évi április 16-i rendelete egy új város- és községgazdálkodási mérnöki szak felállítását ren21