Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Évkönyve 1955-1956

Károlyi Zsigmond: Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem és a magyar mérnök- és építészmérnökképzés története

adatnak tekintették, s így ezen a tagozaton a korszerű műszaki, főleg a szerkezeti ismeretek még mindig nem kaptak kellő teret.

Az építészképzés a Szovjetunióban az építés munkafolyamatainak megfelelően háromféle irányban történik: építőművészeket, szerkesztőmérnököket és építőmérnököket képeznek. Ehelyett nálunk helyénvalóbbnak látszott a régi tervezői és kivitelezői tagozat átszervezése építőművészi és építőmérnöki tagozattá, illetve szakká, de olyan formában, hogy a szakosítás csak egy közös általános alapképzés után, az egyetemi oktatás utolsó szakaszán történjék meg.

Hogy ez a Műegyetemen évtizedek során minden karon kialakult szakosítási rendszer alapelve mennyire helyes volt, az akkor derült ki igazán, amikor az építészoktatásban letértünk erről az útról (1948). Az építészoktatásnak az első évtől kezdődő szakosítása súlyosan megbosszúlta magát. Az építőművész-képzés — mint minden művészképzés — csak a meglevő adottságok, hajlamok nevelésében állhat, s ezeknek az adottságoknak a megléte egyszeri felvételi vizsga alapján nem állapítható meg, ehhez több évi egyéni foglalkozás szükséges. Az építőművészi tagozatra tehát csak erős kiválogatás után irányíthatók a hallgatók, és akkor is csak csekély számban, mert a művészi nevelés, a tapasztalatok átadása csak a mester és a tanítvány intenzív kapcsolatának kialakításával lehetséges. Csak ez ad lehetőséget arra, hogy a növendékek megérezzék, hogy foglalkozásuk több mint egzisztencia: hivatás, sőt életmód.

A tervezőmérnöki szak átszervezése építőművészi szakká, az építészet művészi méltóságának elismerésével, illetőleg aláhúzásával, az építészképzés — minden szempontból — művészképzéssé való emelésével, kétségtelenül a magyar építészoktatás és építészet fellendülésének előfeltételeit teremtette meg.

Az építészképzés szakosításának új formája azonban nemcsak az építészettel kapcsolatos elvi állásfoglalásunk világosabb megfogalmazását tükrözi, hanem az építőiparban megindult átalakulási folyamatot is.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy építőiparunkban, mely napjainkban válik kisiparból korszerű, gépesített nagyiparrá, a kivitelezést minden ellenvélemény ellenére sem irányíthatják többé középfokú képzettségű építőmesterek, hanem csak mérnökök. És ezeket a kivitelező mérnököket az oktatásban nem lehet többé mindvégig egy csoportba foglalni azokkal a mérnökökkel, akik az épületek terveit készítik és szerkezeteit számítják. Kétségtelen: az építészet mindig is a művészet és a technika egy sajátos szintézise volt, és az is marad, de a két tényező a technika újabb nagyarányú fejlődésével, a gépesítéssel, úgy látszik, bizonyos értelemben elhatárolódott egymástól. (Főleg az építéssel kapcsolatos technikai tapasztalatok, ismeretanyag mennyiségi, számszerű növekedésének a hatására.) A tervező mérnöknek — a művészi képességek mellett — feltétlenül szüksége van a szerkezeti ismeretekre is, hiszen az építészetben igazi formaalakítás csak a szerkezetből kiindulva lehetséges. A szerkezetnek formaalakító ereje van. Az építőipar fejlődésével kapcsolatos új — kivitelezési — szaktárgyak nagy részének az ismerete azonban, ha nem is nélkülözhető, de mindenesetre másodrendű, közvetett jelentőségű számára. Ez az egyre növekvő ismeretanyag — mely lassan talán már önmaga is szakosítható lenne — viszont a kivitelező mérnök munkájának az alapja, eszköze, az előbb em20