Pártatlan igazságszolgáltatás vagy megtorlás. Népbíróság-történeti tanulmányok (Kecskemét, 2011)

Zinner Tibor: A magyarországi népbíráskodásról - a XXI. századból visszatekintve

és dr. Solt Pálnak, a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága elnökének együttműködése hozta létre az ún. Tanácsadó Munkabizottságot, tagjainak jelentései végül megalapozták az 1992. évi XL, a harmadik semmisségi törvényt, amelyik így utóbb a 3059/1990. minisztertanácsi határozat második felének is eleget tett. Mi lett azonban az egykori kormányhatározatba foglalt feladatok másik felével, amely a háborús és népellenes ügyek feltárására vonatkozott?

A volt történész tényfeltáró albizottság elnöke, dr. Zinner Tibor levéllel fordult az igazságügyi tárca egyik főosztályvezetőjéhez, dr. Kahler Frigyeshez

1991. június 24-én. Ebben jelezte, hogy nem volna célszerű - amennyiben a tárca felvállalná a még el nem végzett munka elvégzését -, hogy a vizsgált időszak az 1945-49. évekre korlátozódjon. Egyfelől, mert az anomáliák a kezdetektől, 1945. februártól tetten érhetők, és a négy minisztertanácsi rendeletet törvényerőre emelő 1945. évi VII. törvénycikket csupán szeptemberben fogadták el a honatyák. Másfelől nem csupán a kezdetekkel, hanem a záró időponttal is gondok vannak. Ugyanis e törvény alapján ezreket ítéltek még el a későbbiekben is (1953 nyara után a törvénytelenül internáltak meghatározó hányadát e felsőszintű jogszabály alapján marasztalták el). így az a tény, hogy a magyarországi népbíráskodás első periódusa lezárult az első- és másodfokú népbíróság esetében 1950. április 1-jén, ez semmit sem jelent, mert a jogutódok hasonlóképp ítélkeztek (ha nem törvénytelenebbül), mint elődeik a későbbiekben.

Felvetette továbbá dr. Zinner, hogy a kerettörvény jellegből fakadt a szabad mérlegelés lehetősége - a közismert pártpolitikai csatározásokból fakadó anomáliák mellett. Ez egyrészt abban jelentkezett, hogy az „utca” által is befolyásolt népbírósági tanácsok elnökei az elsőfokú eljárások záróakkordjaként a valóságosnál sokkal súlyosabb mértékű ítéleteket hirdettek ki. Másrészt abban is, hogy számos alkalommal a népügyészségek, a törvényt szabatosan értelmezve, a terheltek esetében a súlyosabb joghátránnyal járó paragrafusok alapján vádolták meg az eléjük állított, beismerő vallomások megtételére kényszerűiteket, jobbára ártatlanokat. Utalt itt azon esetekre, amikor izgatást - a Szovjetunió s az idő tájt közismert legfőbb állami- és pártvezetőinek a becsmérlését - a népek háború utáni együttműködésének akadályozása címén az 1945. évi VII. te. alapján minősítették. Nem hallgatta el a levélíró azt sem, hogy miközben az 1944 decemberében létrejött politikai berendezkedés különbíróságainak jogsértéseit jórészt orvosolta mind a

137