Ingenia et studia - Tanulmányok a 80 esztendős Iványosi-Szabó Tibor tiszteletére (Kecskemét, 2013)
Ö. Kovács József: MINDENNAPOK TÖRTÉNETE ÉS EGY MAGYAR-NÉMET JELENKORTÖRTÉNETI ÖSSZEHASONLÍTÁS KÉRDÉSEI
elvándorlás különösképpen az 1960-as évtizedben lett magas: évi 90-100 000 fő (a községi népesség száma 1960-ban 5 657 000 1970-ben 5 332 000 volt). Mindez azonban továbbra sem változtatott azon a tényen, hogy Magyarország népességének több mint fele községekben lakott. 1949-ben az aktív keresők majdnem 52%-a (2 190 000 fő), 1960-ban közel 38%-a (1970-ben 27%-a, 1980-ban 20%, 1995-ben 8,5%-a) az agrártársadalomhoz tartozott. Ez a csökkenő tendencia persze nem csupán a „szocialista rendszerekre” jellemző. Azonban egyáltalán nem közömbös az átalakulás hogyanja, annak erőszakos jellege. Ellenpéldaként a nyugat-német vagy a finn agrárváltozásokra is utalhatunk.33 1947-ben 19 102 000, 1961-ben 17 832 000 ember élt Kelet-Németországban, azaz rendkívüli létszámcsökkenés történt a „lábbal szavazás” révén. A népességösszetételben különösen jelentős volt a nőtöbblet, ami a háborús, nagyarányú férfihalálozással magyarázható. A vidéken élők nehézségeit fokozta a háború végén és az utána megjelenő közel négy milliónyi menekült és üldözött, akik további súlyos ellátási és lakásproblémákba ütköztek. Mindezek a tényezők lényegében a belső - rendszerint városi letelepedéssel járó - vándorlást és a keleti országrész elhagyását ösztönözték. így 1961-re a vidéken élők aránya (a kevesebb, mint 2 000 fős települések körében) 21,4%-ra csökkent. Az 1950-es években ezt a folyamatot felerősítette a sztálini típusú iparosítás politikája. Kelet-Németországban a magyarországihoz hasonló kényszerű társadalmi mobilitási folyamatok mentek végbe: így például az 1945. évi kisajátítások és deportálások révén a „kelet-elbai” nagybirtokosok és „Junkerek” mint társadalmi csoport eltűntek. Az 1950-es években mind az iparban, mind pedig a mezőgazdaságban igen lecsökkent az önállóan gazdálkodók száma, akiket nem csupán foglalkozási rétegként kell érteni, hanem mint a polgárság egy jelentős korábbi csoportját. Ugyanakkor a „régi középosztály” számára adódott bizonyos mozgástér, amit csak az 1970-es években szűkítettek le. Mindaddig ők részlegesen az állami és a kommunista párt támogatására is számíthattak, közéjük tartoztak elsősorban a kisparasztok (az úgynevezett „újparasztok” átlagosan nyolc hektár földterülettel) és a kisebb kategóriájú kézművesek (10 foglalkoztatottal). A nagyparasztnak nyilvánítottak viszont már az 1945-től, de különösképpen 1952-től igen erős kommunista agitációnak és nyomásnak voltak kitéve.34 Az NDK társadalma az 1950-es években nem csak magas mobilitási fokot mutatott fel, hanem igen intenzív foglalkoztatottsági szintet is produkált. A munkaképesek aránya 1950-ben (63,4%) érte el a tetőpontot, utána fokozatosan csökkent, 1961-ben 59,8%-ra. A lassú növekedést követően csak 1982-ben tudták elérni az 1952. évi szintet. Ez azért is lényeges kérdés, mert Magyarországgal szemben, az NDK-ban a munkaerőhiány jóval nagyobb problémát jelentett. Különösképpen a falépítésig hagyták el tömegével elsősorban a fiatal munkaképes emberek az országot. A magyarhoz - helyesebben az európaihoz hasonlóan a népesség öregedett, így például 1950-ben 13,8%, 1961-ben 18% volt a nyugdíjasok aránya. Ezzel szemben 33 EXNER, Peter, 1997.; GRANBERG Leo-KOVÁCH Imre-TOVEY Hillary, 2001. 34 HOFFMANN, Dierk-SCHWARTZ, Michael, 2004. 80-83. o.; GRUNDMANN, Siegfried, 2002. 134
