Iványosi-Szabó Tibor: Kecskemét gazdasági fejlődése 1700–1850 (Kecskemét, 1994)

II. Állattartás

Visszatérő panasz volt viszont, hogy a „nyaralókat" a gazdák „... csak ingyen élik ... a tanács délibérait felőlük így, hogy minden nyaralótól az rajta élők, mely város földjén vagyon fizessenek a város közzé 6 tallért a singulis annuatim."

243 A XVIII. században már csaknem kivétel nélkül a magisztrátus szervezte a puszták bérlését. Az állatok téli tartásáról az un. telelőkön gondoskodtak, ahova a megfelelő mennyiségű takarmányt összegyűjtötték, és a tél legkeményebb heteiben az egyébként szabadban őrzött jószág számára megfelelő táplálékot tudtak biztosítani. Ezen telelők környékén, ahol jelentős mennyiségű trágya is összegyűlt, jöttek létre az un. kertek, az első jelentős szántóföldek. Az egykor végtelennek tűnő puszták fokozatosan összeszűkültek, a megmaradottakon is mint több szántóföld és szőlő akadályozta a barom szabad járását.

244 A város és lakói számára a jászkunok megváltakozása során elszenvedett veszteség csak egy volt a sok közül. A XLX. század első felében a város csak Csongrád megyében lévő egykori pusztáiból 12 ezer holdnyi legelőtől esett el, a város határában kb. három ezer holdat szántónak feltörtek, 5 ezer holdat pedig a futóhomok temetett be.

245 Ezért azután gyakoriakká váltak a jószágtartók és a növénytermelők közötti súrlódások, amelyek idővel komoly társadalmi feszültséggé váltak. Már a XVIII. század derekán megszaporodtak ezek az ütközések. Ezért 1755-ben „Tanácsülésben elvégeztetett, hogy ezentúl személyválogatás nélkül gabonában kapatandó falka jószágtul 12 forint desumaltassék ... és ugyan gabonában nem falkás, hanem jármos, hámos s némely daraboktúl a (egyenként) 6 krajczár fizettessék."

246 Különösen a vissza-vissza térő szárazság idején jelentett komoly gondot a jószág takarmánnyal való ellátása, mivel az ilyen években a szénatermés is csekély lett. Hasonló esetekben a hatóságnak kellett fellépni, amikor is „... szigorúan megtiltották, hogy más földjén legeltessenek".

247 243 ÍV. 1510. a/2 1664. szeptember 21. Nyaralón ez esetben a jószágok nyári legelőjét értették. Egy nyaralón egy egész gulya vagy ménes volt, tehát a 6 tallér nem volt különösebben nagy összeg. Egy tallér ekkor 180 dénár értéknek felelt meg. Hat tallér kb. egy ökör vagy egy tehén árával volt egyenértékű. IVÁNYOSI-SZABÓ Tibor: 1985/k, ill. 1985/j. Később a tanács nem egy-egy nyaralót bocsájtott a gazdák rendelkezésére, hanem un. szájpénzt, azaz legeltetési díjat szabott meg, amit minden jószág után ki kellett fizetni. Pl. az 1756. január 3-án született döntés értelmében „Nyaraló járásokon, úgymint Pusztaszeren, Monosstoron, Péterin, Alpáron, Vacson járó marhák után egységesen 10 dénárt kell fizetni." TV. 1504. b/ 1754-1758. évi töredék. A tíz dénár kb. fél napi napszámbérnek megfelelő összeg volt. 244 A szántók mind erőteljesebb terjedése már a XVII. század második felében is fellelhető a szomszédos Nagykőrös határában, és bérelt pusztáin is. A század közepén a lajosi határban csak 12-15 gazdának volt kertje, 1731-ben Lajoson lévő kertek után 113 gazda, Nyársapát után 82, Mizse után pedig 54 fizetett bért a városnak. MAJLÁT Jolán: 1943. 199. 245 CSÁNYI János: 1840. 78. 246 IV. 1504. b/ 1754-1758. évi töredék, október 8-i határozat. 247 rV. 1504. b/ 1822. I. 293.