Iványosi-Szabó Tibor: Kecskemét gazdasági fejlődése 1700–1850 (Kecskemét, 1994)

II. Állattartás

árusítását tiltotta, hanem az azzal való kupeckedést, a kofáknak történő eladást. „Valaki a piaczon nyulakat, foglyokat s akármely vadakat, madarakat, melyek eledelre valók, kereskedésre és nyereségre összeszedik, ha vagy házánál vagy szekéren találtatik, azonnal confíscaltatnak, ha pedig alattomban elviszi és eladja, 12 forintokra büntetik, ha zsellér és haszontalan jövevény lejend, örökre proscibáltatik, aki az ilyeneknek házához hordozza a vadakat s madarakat, puskájától megfosztatik."

496 A jobb módú gazdák, a város magasabb tisztségviselői és azoknak a vármegyétől érkezett vendégei számára rendszeres kikapcsolódás lehetett a város határában történő vadászat. A város sáfárjának lajstromaiban 1797-98-ból maradtak fenn erre vonatkozó feljegyzések. Pl. 1798. június 23: „Ns. Saátor Péter, Nagy Mihály és több vadászokkal vadászni menvén, 2 cipó, egy kenyér, sajt, cseresznye, körte, hagyma és ser, összesen 54 krajcár."

496 Nemcsak a város határában voltak tucat számra szikes tavak, kisebb nagyobb álló vizek, amelyek a vízi szárnyasoknak is rendszeres keltő helyül szolgáltak, hanem a Széktó és környéke, sőt a város csaknem központjában, a mostani Gyenes tér helyén lévő Déllő tó is a vízi madarak kedvelt tartózkodási helye volt még a XVTII. század végén is. Ezek a kellemes és főként eredményes vadászat igen fontos színhelyei voltak évszázadok óta a helybeleiek számára. Tény, hogy a „vadkacsázást" a „Déllő vizében" csak 1790-ben rendeleteben tiltotta meg a tanács.

497 Addig még ezen a helyen is rendszeres lehetett a madarakra történő vadászat. A kényszer is gyakran vadászatra serkentette a vidék gazdáit. Ezekben az évtizedekben igen jelentős volt a dúvadak száma, amelyek komoly károkat tettek az állatállományban és a növénytermesztésben egyaránt. Ezért a vármegye is időről időre kötelezővé tette ezek pusztítását. Az egyik legveszedelmesebb dúvad kétségtelenül a farkas volt, amely főleg télen és csoportosan támadta az építményekkel különösebben nem védett nagy értékű jószágállományt. Bél Mátyás is megemlékezik munkájában erről: „aki a farkast pusztítja, az ország jótevőjének számít."

498 1742. december 13-án Kastyán szolgabíró Izsákon kelt levelében szólította fel a környező településeket a nagy károkat okozó farkasok pusztítására.

499 1775-ben a város nyolc tizedének gazdái a dúvadak vadászata során 1 farkast, 123 hollót, 714 varjút, 388 csókát, 546 szarkát és 4883 494 496 49G 498 499 IVÁNYOSI-SZABÓ Tibor: 1991/b. 135. 1776. január 5-én hozott rendelet. IVÁNYOSI-SZABÓ Tibor: 1991/b 87. IV. 1510. d/ 1. A jelentős számú bejegyzés egyértelműen bizonyítja, hogy a hangsúly valóban a vadászaton lehetett, és az élelmiszer mindig csak a legszükségesebbekre szorítkozott. ÍV. 1504. b/76. 735-736. A Déllő tó vizét csak 1810-ben rendelte el lecsapolni a magisztrátus, de ezt 1828-ban ismét napi rendre kellett még tűznie a testületnek. Az így nyert teret 1835-ben fásították be, és alakították ki a hosszú időn át népszerűvé vált sétateret. BÉL Mátyás: 1984. 318. XV. 22. Szilády, Körlevelek.