Iványosi-Szabó Tibor: Kecskemét gazdasági fejlődése 1700–1850 (Kecskemét, 1994)

II. Állattartás

számbavételét nehezítette az is, hogy nem minden juh után kellett adót fizetni. Bár a tizedösszeírókat kellő utasításokkal látták el, a felesleges viták és az indokolatlan sérelmek számának csökkentése érdekében nem ritkán jelentős ráhagyásokkal dolgoztak az összeírok. Ezt érzékelteti a következő rendelet is: „Az összeírás ideje jelen lévén, ennélfogva utasíttatnak minden tizedbeli tanácsnok urak, hogy tizedjökben levő zselléreket adó alá, úgy szinte a tizedjükben lévő juhos gazdák juhait, dögre kihagyván százból tízet ... saját kerületeikben a legnagyobb szigorral írják össze."

376 A különféle peres ügyek során a valóságnak egészen más oldalára helyeződött át a figyelem, merőben más céllal vették számba a nyájakban lévő juhokat. A kétféle eredetű adat birtokában már minden bizonnyal reálisabb kép rögzíthető. Miközben a hetvenes években az adókönyvek alapján már érdemi csökkenésre lehet következtetni az 1757. évi 55-56 ezres tenyész állományához képest, a birkás gazdák egy 1774-ben keletkezett bírói döntés elleni fellebbezésükben, melyet a főszolgabíróhoz továbbítottak, azt állították: „... minthogy mostan is vágynak Kecskeméten harminckét falka juhok, núnden falkába pedig két ezernél több vagyon, és így mint egv hetven ezer juhok csak a gazdáké igen könnyen lehetnek itten."

376 Újabb adatokat őriztek meg a legeltetési jegyzékek, az ún. száj bérlajstromok. Bár az adólajstromokban a századforduló táján is 30 ezernél kevesebb birkára vetettek ki adót, egy 1811-ből származó feljegyzés szerint: „Van Kecskeméten juh circiter 100000. melynek száj pénze már el van határozva, 5 dénár."

377 Az kétségtelen, hogy csaknem országszerte a juhok igen nagy számmal voltak jelen a gazdaságokban. Több tájegységen belül vált jellemzővé egyik kortárs megfigyelése: „a birkák száma annyira megszaporodott, hogy ahol 15-20 évvel ezelőtt gulyák és ménesek legeltek, ott most többnyire bundás vagy nadrágos, magas kalapú birkás bojtárok terelgetik ezrekből álló falkáikat, nagyrészt tövig lerágott, nem igen zöldelő legelőkön."

378 Tekintettel arra, hogy a város gazdái juhaikat a közösség birtokában, vagy bérletében lévő pusztákon legeltették, rendszerint több gazda együtt őriztette nyáját. Az így létrehozott falkák száma jórészt a gazdák és juhaik számának fügvénye volt. 1720-ban a város nyáján kívül 275 gazda 20 falkában tartotta juhait, de tíz évvel később már 573 gazda 26 falkát tartott fenn. Azt mondhatjuk, hogy ezen a téren érdemi változás évtizedeken 376 376 378 IV. 1504. b/ 1848. 1707. tsz. IV. 1504. cJ 162. A gazdák állományának csaknem 10 %-át képezte a juhászok jószágainak száma, amelyek után adót nem kellett fizetni, így a különféle nyilvántartásokból is kimaradtak ezek. Ismételten fel kell hívni a figyelmet arra, hogy csak a tenyészérett állatokra vetettek ki adót, a növendék jószágokra nem, így a különféle jellegű adatsorok más-más célt szolgálva szükségszerűen eltérnek egymástól. IV. 1504. cl 165. 1811. március 14. Igazi ellentmondás ez esetben sem mutatható ki, ha figyelembe vesszük, hogy a legeltetési díjat a növendék jószágokra is kivetették. GAÁL László: 1966. 288.