Iványosi-Szabó Tibor: Kecskemét gazdasága és társadalma a polgári forradalom előtt (Kecskemét, 1991)

ÖSSZEGZÉS

A gazdák és a zsellérek aránya 1757-től alig módosult: mind ekkor, mind 1780-ban a háztartások 30,4%-át alkották, és 1847-ben is a kertészekkel együtt 33,1%-ot képviseltek. Tehát a gazdák és a zsellérek között a kétharmad-egyharmad arány csaknem állandósult. Tekintettel arra, hogy a háztartások száma igen nagy mértékben megnőtt, a csaknem változatlan arányok mögött látnunk kell azt, hogy a gazdák száma időközben kb. ötszörösére emelkedett. Ez tehát azt jelentette, hogy az emancipálódás lehetősége nem jogi fikció volt, hanem a városban cselédként, vándorlegényként megjelenő bevándorlók száma a zsellérkénti megtelepedés után nem volt reménytelen a további társadalmi és vagyoni emelkedés. A szabados mezővárosban a feudális társadalom utolsó szakaszában is igen erős társadalmi-gazdasági „felhúzó" erő érvényesült folyamatosan. A mezővárosi agrár tömegek új rétege volt a kertészeké, akik gyakorlatilag zsellérek voltak, s csak abban különböztek az e néven nyilvántartott sorstátsaiktól, hogy ők állandóan tanyán éltek. A létszámban folyamatosan gyarapodó kertészekkel szemben a cselédek számában folyamatos csökkenés észlelhető. Bár még a XIX. század második felében sem tudta mellőzni munkaerejüket az Alföldön sem a mezőgazdaság, sem az ipar és a háztartások egy része, a rideg állattartás visszaszorulásával párhuzamosan csökkent a termelésben betöltött szerepük. Hangsúlyoznunk kell, hogy ez a cselédség merőben különbözik a latifundiumokon élőtől. Nem kezelhető önálló, zárt társadalmi csoportként. Többségük néhány évi szolgálat után zsellérként, kertészként, napszámosként, olykor akár gazdaként dolgozott tovább a mezőgazdaságban. Nem ritkán inkább életkorhoz kötődött mint társadalmi csoporthoz. A mezővárosi paraszti társadalom már a XVII. században erősen tagolt volt. A növénytermesztés és a kézműipar fejlődése révén a korábbiakhoz újabb rétegképző tényezők társultak. A közép és gazdag paraszti vagyon újabb összetevőkkel gyarapodott. A szegények és a gazdagabbak közötti ellentétek a bérek ismételt limitálása miatt is konzerválódtak. A birtokosokon belül is számottevő feszültség képződött. A juhos gazdák, a nagyállattartásban még mindig érdekelt cívisek és a legelők felparcellázását kívánók között az ellentétek nem csökkentek. A tőkehiány, a nem ritkán jelentkező uzsorakamat miatt a gazdák mind jelentősebb rétegei lettek kiszolgáltatva a kereskedő és pénzkölcsönzésre képes csoportoknak. Mégis merőben hamis az a beállítás, hogy az árutermelés és pénz gazdálkodás miatt a szegények még szegényebbek lettek, és az elnyomorodás megállíthatatlan folyamattá vált. A statisztikai feldolgozások és összesítések néhány nagyon figyelemre méltó, ezzel ellentétes tendenciát érzékeltetnek. Akadt ugyan néhány terület, ahol a jobbmódú-