Bács-Kiskun megye múltjából 23. (Kecskemét, 2009)

TANULMÁNYOK - IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR: A VÁROSI MÉSZÁRSZÉK ÜZEMELTETÉSE KECSKEMÉTEN A XVI-XVII. SZÁZADBAN

A VÁROSI MÉSZÁRSZÉK ÜZEMELTETÉSE KECSKEMÉTEN A XVI-XVII. SZÁZADBAN A „vadszám" adóalap alakulása Kecskeméten 1662—1703 között Év Az adózók száma 0 1-5 I 6-10 I 11-50 I 51-100 I 101-200 | 201Év Az adózók száma vadszámmal rendelkező gazdák száma 1662 792 177 202 85 230 50 36 12 1667 815 234 256 89 190 25 17 4 1676 1133 163 434 128 322 38 30 18 1684 1219 338 379 147 271 62 12 10 1686 1108 423 470 103 94 11 4 3 1688 1085 342 405 151 167 13 6 1 1695 1113 552 284 115 133 17 10 2 1703 1263 551 371 145 156 21 16 3 A hódoltság idején a mezővárosokban használt sajátos adóalap, a vadszám több adóra kötelezett értéket foglalt magába. Egy 1672. évi statútum értelmében „Egy malom tíz vadszám. Kos és meddü Juh 5 egy marhaszám, Pénz Tallér 5 [egy vadszám]." Ugyancsak egy vadszámot jelentett egy-egy tenyészérett ló vagy szarvasmarha.

40 Miként a táblázat mutatja, a hetvenes évek derekán volt a vadszám a városban a legmagasabb. Azonban ekkor is csupán tucatnyi cívis vadszáma haladta meg a két-háromszázat, és csak néhányé volt hétszáznál magasabb. Ha figyelembe vesszük, hogy ezek számottevő készpénzt tartalékoltak, gazdaságuk több lábon állt, a szarvasmarhák mellett jelentős számú lovat és akár ezer juhot tartottak, érthető, hogy a szarvasmarháik száma csak néhány százat tehetett ki. Az viszont kétségtelen, hogy még a legkeservesebb esztendőkben is félezernél több volt azok száma, akik vadszám után adóztak, tehát élő állatokat - főként igás jószágokat - tartottak. Kétségtelen, hogy az alföldi cívis városok gazdasági alapja még hosszú időn át a rideg állattartás maradt, így a heti és az országos vásárokon a székbíráknak az élőállatok beszerzése nem jelentett különösebb gondot. Erről két adat is tökéletesen meggyőzhet bennünket. 1654-ben a tőzsérkedő kecskeméti Varga Márton négy csorda ökröt hajtatott fel Győrbe. Az ugyancsak kecskeméti Deák Pál 1677-ben tett állítása szerint évente több ezer - minden bizonnyal a környéken felvásárolt - marhát hajtatott a nyugat-magyarországi vásárokra. 1 A székbíróknak a vágómarhák beszerzését könnyítette az, hogy a tanács folyamatosan biztosította, hogy a gazdák készpénz helyett élő jószágokkal tudják le adókötelezettségüket. Bár erre valószínűleg csak végső esetben hagyatkoztak, mivel szinte biztosan egyfajta kényszerárfolyamon kellett jószáguktól megválni. Mégis az adókönyvek bejegyzései azt bizonyítják, hogy évenként sok gazda kényszerült erre. A tanács ezeket gyakorta a székbíráknak engedte át, akik kötelesek voltak később árukkal elszámolni. Főként a juhhús kiméréséhez nyújtott komoly segítséget a báránydézsma, amely a juhos gazdák számára az éves szaporulat tizedének kötelező leadását jelentette. Az történt ugyanis, hogy több esetben a bárányokat öreg meddő juhok leadásával váltották ki. HORNYIK János, 1861.11. k. 190. o. SZAKÁLY Ferenc, 2001. 494-495. o.