Bács-Kiskun megye múltjából 22. (Kecskemét, 2007)

TANULMÁNYOK - MOHAY ÁKOS: KECSKEMÉT FISCALISI HIVATALA 1848 ELŐTT

A jogügyi igazgató a forrásokban még egyéb elnevezésekkel is jelen van: királyi ügyész, királyi prókátor, királyi ügyvéd, királyi ügynök, fiscus.

5 II. József a jogügyi igazgatóságot mint önálló hivatalt megszüntette és a helytartótanácsba csatolta. I. Ferenc 1792-ben visszaállította a jogügyi igazgató önálló hivatalát, aki az aligazgatóval és a királyi ügyvédekkel együtt Pesten alkotott külön hivatalt 1848-ig.

6 II. A tiszti ügyészség A királyi ügyész által nem üldözött bűntények és közvétségek eseteiben közvádemelésre a törvényhatósági tiszti ügyészség (magistratualis fiscus) volt hivatva. A mohácsi vész után kibővült és megerősödött az alispán hatásköre, a szétdarabolt ország életben maradása szükségszerűen megkövetelte az önkormányzatok fokozódó önállósodását, hiszen a központi hatalom egységes irányítása alig érvényesülhetett. A XV-XVIII. században a törvényhatóságok szinte az élet minden lényeges területét szabályozták. Lassanként a vallás, az erkölcs, a jog, az ipar, a közrendészet, a közgazdaság, az adózás, az iskolaügy képezte a helyi jogalkotás tárgyát. Szükségszerűen szinte minden vármegye egy-egy kis miniállam volt. Számos olyan jogviszonyt szabályoztak, amelyeket sem országos törvényeink, sem jogi szokásaink nem tartalmaztak. Az önálló közigazgatási szervezettel bíró vármegyék és városok a maguk lakosságára és az odaérkezők részére alkottak szabályrendeleteket. A XVI-XVII. század fordulójától (mely a vármegye megerősödésének, szerkezeti kiépülésének időszaka) a megyei törvényszék (sedria) tevékenységében önállósult a büntetőügyek kezelése. Ettől kezdve a vármegye közvádlója az alispán lett. Azzal összefüggésben, hogy az 1548:50. tc. a fő- és alispánnak állandó hivatali feladatává tette a „gyanús és nem köztudomású" latrok nyomozását, csakhamar kialakult az a felfogás, hogy a súlyos, a köz érdekét és biztonságát is veszélyeztető és sértő deliktumok esetén nem lehet a sérelmet szenvedett fél vagy rokonai rendelkezésétől függővé tenni a keresetindítást. Ennek a nézetnek megfelelően a XVI. század végétől a „közönséges jóért munkálkodó" tiszt (magistratus) járt el hivatalból felperesként a sérelmet okozóval szemben, ha nem volt magánvádlófelperes, vagy ha az nem akart perelni. Ez a gyakorlat a XVII. századra oda vezetett, hogy a delictum publicumnak minősülő cselekmény elkövetőjével szemben akkor is tiszti kereset (actio magistratualis) indult, ha a sértett és az elkövető jóvátétel iránti egyezséggel kívánta befejezni a pert. A magisztrátus, tulajdonképpen a bíró, vette át a büntetőperben a felperes-magánvádló szerepét. A vármegyében magistratualis kereset indítására a főispánnak és az alispánnak volt joga, azonban a főispán ezzel csak kivételesen élt, és rendszerint úgy, hogy nevében az alispán járt el. De a törvényszéken elnöklő alispán helyett is ügyvédje emelt vádat, illetve képviselte azt. 5 SZENDREI Géza, 2005. 11. 6 SZENDREI Géza, 2001. 13. 7 Uo. 14-16.