Bács-Kiskun megye múltjából 22. (Kecskemét, 2007)

TANULMÁNYOK - IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR: ÁLLATTARTÁSUNK A HOMOKHÁTSÁG KÖZEPÉN A XVII. SZÁZADBAN

közül talán egyetlen is tudja érzékeltetni a kockázatok mértékét: ezen a télen Kamarás Ambrus 1300 juhiból alig 150 jószág maradt meg.

6 Közel hasonló pusztító hideget hozó évszaknak említik a kortársak 1677-et, 1679-et és 1683-at is. A szélsőségekre jellemző, hogy 1685-ben Szent György napkor (április 24.) a Tisza befagyott. A század végén, 1695-ben újabb kegyetlen hideg tette próbára az embereket és az állatokat egyaránt. Ráadásul a rendkívül hűvös idő egész júniusig kitartott. Bár szerencsére voltak ritka termékeny és kellemes évek is, néhány esztendőben az időjárás csaknem minden szeszélye sújtotta nemcsak vidékünket, hanem szinte az egész kontinenst. Ezek hatására 1628-ban Európa-szerte nagy éhínség pusztított. Nem sokkal maradt el ettől 1638 és 1645 sem. ínséges év lett 1677 és 1678 is. Az utóbbit Kecskeméten az időjárás viszontagságai mellett tűzvész és súlyos pestisjárvány tette igazán katasztrofálissá. Több évben a sáskák és a cserebogarak, illetve jégesők keserítették sokak életét, nehezítették mind a növénytermesztést, mind pedig az állatok tartását.

7 II. A vadszám, illetve marhaszám A marhaszám, más formában a vadszám mint sajátos adóalap Hornyik János munkássága révén került be a szakirodalomba. Bár ennek tartalmát ő már a legelső alkalommal egyértelművé tette egy 1672-ből származó tanácsi határozat teljes szövegének idézésével,

8 ezt a fogalmat, ezt az adónemet később többen félreértették, félremagyarázták, és belőle olykor hamis következtetéseket vontak le. Buza János egy önálló tanulmányban tisztázta mind a félreértéseket, mind a vele kapcsolatos további találgatásokat. így feldolgozása alapján az is egyértelmű, hogy nemcsak a Duna-Tisza közén ismerték hosszú időn át ezt az adónemet. Bizonyította azt is, hogy nem török eredetű, bár kétségtelen, hogy jórészt a hódoltság területén használták. Tehát nem pusztán szófordulat az egykori tanácsi határozatban az a kitétel, hogy a „régi atyáink szokása szerént" születtek meg újból és újból az esküdteknek a vadszám alapján kivethető adóval kapcsolatos döntései. Valóban a helyi hagyományokat követték.

9 Buza János viszont - témaválasztásából adódóan - feldolgozásában alapvetően a nagykörösi adatokra épített, és csak esetenként, inkább csak megerősítésként nyúlt a kecskeméti nyilvántartásokhoz. Tehát a vadszámmal, azaz a marhaszámmal nem azért foglalkozunk itt részletesebben, mivel hangzása alapján az egyik haszonállatunkra gondolhatunk, hanem azért, mert sok esetben a városban lévő korabeli állatállomány méreteit, az egyes jószágok számát más módon aligha lehet legalább hozzávetőlegesen meghatározni, bemutatni. Az adókivetések során több alkalommal is minden kétséget kizáróan megfogalmazták a tanácsi határozatok, hogy a marhaszám mint adóalap összetett fogalom. Ebbe a kategóriába tartozott Kecskeméten - néhány háborús évtől eltekintve, amikor a fiatal jószágokat is beszámították - minden tenyészérett szarvasmarha, minden ökör, minden ló és öt tenyészérett juh ugyancsak egy vadszámnak feKOCS1S Gyula, 2002. 197. Az is aligha kétséges, hogy a növendék szarvasmarhákból és lovakból is sok pusztult el. Minden bizonnyal a kevésbé katasztrofális telek is szedték áldozataikat. SZILÁGYI Tibor, 1999.21-26. HORNYIK János, 1860-1866.11. 187-192. BUZA János, 1984.