Bács-Kiskun megye múltjából 20. (Kecskemét, 2005)

TANULMÁNYOK - IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR: EGY PARASZTCSALÁD GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI EMELKEDÉSE. A KECSKEMÉTI LADÁNYIAK (1648-1853)

kének termelője volt. A XVII-XVIII. század folyamán termékei talán még a korábbiaknál is keresettebbek lettek, a polgári forradalom időszakára pedig a tanyás gazdálkodás általánossá válása és a széles körű szőlő- és gyümölcstermesztés miatt mind a hazai, mind a nemzetközi kereskedelemben minden tekintetben a korábbiaknál is fontosabbá vált e tájegység. Történeti irodalmunkban az is egyértelműen rögzült, hogy a hajdúk és jászkunok társadalmának tagozódása, önkormányzatuk szervezettsége, anyagi és tárgyi kultúrájuk merőben más, mint a jobbágyfalvaké vagy a kisebb, közvetlen földesúri függésben lévő mezővárosoké, de hogy pontosan miben tértek el azoktól, mennyiben álltak közelebb a polgárosodott rétegekhez, a szabad királyi városok lakosságához, arról még ma is csupán vázlatos képet alkothatunk. Hangsúlyoznunk kell, hogy ezek a népcsoportok sok évszázados kiváltságaik alapján különültek el a jobbágyfalvak lakosságától. Valójában a nemesi nemzet, a feudális uralkodó osztály részeivé váltak, bár nem egyéni, hanem kollektív nemességgel rendelkeztek, nem az egyes személyek és családok, hanem maga a közösség birtokolta a földterületet, a közösség rendelkezett meghatározott kiváltságokkal és némely kötelezettséggel. Az adómentesség, a robot és a tized alóli mentességük, a szabad költözés lehetősége, a használatukban lévő föld közös tulajdonlása stb. egy sor olyan lehetőséggel, kiváltsággal ruházta fel őket, amelyekkel a jobbágyok nem rendelkeztek. Éppen ezért esetükben csak korlátozott értelemben beszélhetünk szabad paraszti fejlődésről. A jobbágy-parasztsággal közös vonásuk mindenekelőtt abban fogható meg, hogy ők is saját maguk művelték a használatukba került, legtöbbször viszonylag kis földterületet, és mivel nem voltak jobbágyaik, azok ingyenmunkáját nem vehették igénybe, megművelhető területeiket, gazdálkodásuk kereteit pedig csak kivételesen tudták bővíteni, növelni. Bár soraikban is számottevő volt a vagyoni rétegződés, a családi vagyon gyarapításának, gazdálkodásuk kitágításának, javaik felhalmozásának lehetősége, életmódjuk, szokásaik, közösségi tudatuk és önkormányzati lehetőségeik viszont sok tekintetben eltértek a földesúri függésben lévő jobbágyközösségekétől. Bár kétségtelen, hogy sok szempontból hasonló állapotok között éltek, mint a szabad parasztok, mégsem voltak igazán azok. Kiváltságaik révén anyagi terheik feltétlenül kisebbek voltak, mint a valóban szabad parasztoké, a föld közös birtoklása miatt viszont több olyan kötöttség terhelte őket, amitől sorstársaik mentesültek.

4 Magyarországon a feudális jogviszonyokhoz mérten szabadnak mondható, tehát földesúri kötöttségektől gyakorlatilag mentes, saját föld- vagy szőlőtulajdonnal rendelkező parasztságról valójában két területen beszélhetünk. Részben a királyi szabad városokon belül élő, polgárjoggal rendelkező, de paraszti életmódot folytató egyének, gazdák esetében, akik minden korlát nélkül rendelkeztek földjük, szőlőjük és házuk tulajdonjogával, és az állami, valamint a városuk által kivetett adókon és szolgáltatásokon kívül más érdemi kötelezettség nem terhelte őket, foglalkozásukat és lakóhelyüket szabadon cserélhették. Tőlük jogilag és részben anyagi lehetőségeket tekintve is eltért a szabadalmas mezővárosok lakosainak helyzete, lehetősége. Ok jogilag jobbágyok voltak, földesúri függés alatt éltek, de nem voltak közvetlen kapcsolatban földesuraikkal. A velük szembeni terheket a mezőváros közössége már korábban a szokásjog alapján és a különféle érdekütközések során kialkudott pénz4 OROSZ István, 1974.