Bács-Kiskun megye múltjából 20. (Kecskemét, 2005)

TANULMÁNYOK - IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR: EGY PARASZTCSALÁD GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI EMELKEDÉSE. A KECSKEMÉTI LADÁNYIAK (1648-1853)

vallásosságával lehet indokolni, hogy figyelemre méltó összeget, 50 ezüst forintot hagyott a ferences rendiekre, 200 forintot pedig alapítványként maga és rokonai lelki üdvéért szentmisék szolgáltatására. Azt viszont már kizárólag a kötelességtudatával és példát mutatni akarásával magyarázhatjuk, hogy a város iskolájának „... adandó praemiumokra fundusul 50, azaz ötven forintokat oly móddal..." rendelt, hogy annak kamatát évenként arra fordítsák. Más formában is segítette a város oktatásügyét. „A tisztelendő páter piaristák által építendő oskolákra már jó üdéje, hogy száz forintokat ígértem, és mihelest az építéshez hozzáfognak, azoknak letételekre magamat köteleztem, de mivel mindeddig építéséhez nem fogtak, ezen száz forintoknak letétele is elmaradott, erre való nézve, ha életemben le nem fizetném, holtom után is lefizettessenek." A város szegényeinek sorsa még ezekben az évtizedekben is nagyobbrészt a lakosság jótékonykodásán alapult. Évszázadok óta a jobb módú végrendelkezők nem feledkeztek meg róluk, és kisebb-nagyobb összegekkel enyhítették nyomorukat, segítették gondozásukat. Még ekkor is a két legnagyobb vallási közösség irányításával, támogatásával működtek az ispotályok, a szegényházak, amelyek egyben a kórház szerepét is ellátták egy szük körön belül. Egy új ispotály felépítése Ladányi Gergelynek régóta szívügye volt. „Az ujj onnan építendő ispitályra pedig szántam 75 forintokat. Mellyekbül 1815. 17-a Junii, midőn már az ispitály építtetnék, ispitály gondviselő Szekeres Antal úrnak 50 forintokat letettem. A hátralévő 25 forintokat, ha le nem tenném életemben, azok is holtom után letétessenek." Ezt az igen figyelemre méltó összeget megtoldotta azzal, hogy temetésekor a szegények között osszanak szét tíz forintot. Sokoldalúságát, rátermettségét és az átlagot messze meghaladó energiáját mutatja, hogy többirányú felelős beosztása, munkája ellenére nemcsak megőrizte apjától örökölt tetemes vagyonát, hanem azt legalább kétszeresére bővítette. Ily módon ő is igen komoly formában elősegítette a család további gazdasági emelkedését. Kétségtelen, hogy halálakor már a város egyik leggazdagabb embere volt. A város hivatali és közéletében betöltött kiemelkedő szerepe, a sokak által irigyelt hatalmas vagyona lehetővé tette, hogy ne csak műveltsége, szakmai képzettsége alapján emelkedjen a város szellemi és politikai életét irányító családok közé, hanem a feudális viszonyok között a társadalmi emelkedés csúcsát jelentő nemességhez előbb közelebb kerüljön, majd soraik közé lépjen. E téren az első lépést második házasságának megkötése során tette meg. Az elözvegyült, nagy tekintélynek örvendő főjegyző, aki már ekkor a város leggazdagabb emberei közé tartozott, szívesen látott kérő lehetett a nemesi családok háza táján is. Annál is inkább, mivel Kecskeméten évszázadok óta nem ment ritkaságszámba, hogy a gazdag cívis családok fiataljai nemes famíliákba házasodtak. Ő ily módon az egyik megyeszerte ismert nemesi famíliával került rokoni kapcsolatba. Jellemző, hogy még végrendeletének megfogalmazásakor is szinte föltekint rájuk, és szükségesnek tartja titulusaik felsorolását: „Néhai boldogult idősbb Szabó Márton úrnak néhai nemes Fáy Mária nagyasszonytul született Julianna leányát..." kapta feleségül. Ugyancsak nem csekély büszkeséggel említi, hogy Krisztina és Eszter lánya egyaránt nemesember felesége lett. Az pedig a család büszkeségének újabb forrása lehetett, hogy második házasságából született Anna lánya - minden bizonnyal a Fáy rokonsági kapcsolatok alapján - „... leginkább nagyméltóságú gróf Szálai Barkotzi Ferenc úr eő excellentiája udvarába neveltetett..."