Bács-Kiskun megye múltjából 20. (Kecskemét, 2005)

TANULMÁNYOK - IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR: EGY PARASZTCSALÁD GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI EMELKEDÉSE. A KECSKEMÉTI LADÁNYIAK (1648-1853)

szabadalmas állapot megőrzése mellett minden egyes esetben anyagi terheinek újabb növekedését eredményezték. Mivel ezek ellenére a XVIII. század során lélekszáma és gazdasági ereje megsokszorozódott, és az ország legnagyobb oppidumává nőtt, a szabadalmas mezőváros megőrzött és bővített kiváltságai birtokában merőben más fejlődési úton tudott végigmenni, mint az átlagos mezővárosok. Amint nőtt a mezőváros gazdasági ereje, oly mértékben növekedett az önkormányzat elszántsága az iránt, hogy mindennemű földesúri teher alól végleg megszabaduljon. Ennek érdekében Kecskemét több mint egy évszázadon át kitartó küzdelmet vívott, és rendkívül nagy anyagi áldozatokat vállalt fel. A legnagyobb földesúri család, a KoháryCoburg família szertelen anyagi követelései miatt a teljes megváltakozás csak 1834ben történt meg, amikor a város vezetői a lakosság gazdasági erejét meghaladó áldozatot vállalva elfogadták a főúri család követelését. A megváltakozás összegének törlesztése és az összeg kamatai évtizedeken át nyomorították az adófizetőket. Kétségtelen viszont, hogy gyakorlatilag már a jobbágyfelszabadítás előtt több évtizeddel a lakosság módosabb része itt valóban a mezőváros szabad polgáraként élvezhette a megszerzett előnyöket, és így évtizedekkel korábban hozzájutott azokhoz a lehetőségekhez, amelyekkel a falusi jobbágyok csak a XIX. század második felében, a tagosítások keserves évei, igen sok helyen pedig évtizedei után rendelkezhettek. A jobbágy falvakétól merőben eltérő, sajátos jogi és gazdasági fejlődésének hatására Kecskemét társadalma is erősen eltért azok rétegződésétől. Az egyik leginkább meghatározó vonása az volt, hogy Kecskemét határában nem volt feudális allodium, itt nem éltek olyan birtokosok, akik jogosultak lettek volna arra, hogy jobbágyi munkaerőt igénybe vehessenek, a városra nehezedő állami és egyéb terhek alól mentesülhettek volna. A másik igen fontos sajátosság pedig az, hogy bár a XVII. századtól éltek itt nemesi címmel rendelkező személyek, de ők nemesi földbirtokkal, fundussal nem rendelkeztek. Kivétel nélkül armális nemesek voltak, akik anyagi gyarapodásuk révén pénzen tudták megvásárolni az uralkodótól nemesi címüket, de ehhez nemesi fundust nem kaptak, és sohasem szereztek. Éppen olyan alapon jutottak a városban háztelekhez, a város határában pedig mezei kerthez, szőlőhöz, réthez, erdőhöz, legelőhöz, mint a város bármely lakója, akik jogilag a város földesuraival szemben függő viszonyban voltak. Jogi formába öntve: az 1635. évi 221. tc. egyértelműen meghatározta, hogy a jobbágytelken élő és gazdálkodó nemesek kötelesek vállalni mindazokat a terheket, amelyek a jobbágyi telkekre hárulnak. A nemesi birtokkal nem rendelkező, tehát jobbágytelken gazdálkodó kecskeméti nemesek is kénytelenek voltak az 1723. évi 90. tc. alapján különféle kötelezettségeket magukra vállalni. Az 1767 után érvényesülő úrbéri rendelet alapján is csak személyük volt adómentes, de a város határában lévő ingó és ingatlan vagyonuk nem. A XVII. században a város lakosainak aránytalanul nagy része a pásztorkodásból és a növénytermesztésből élt. Csekély számban voltak a városban iparosok és kereskedők, még kevesebben azok, akiket a közigazgatásban foglalkoztattak vagy egyházi szolgálatban álltak. Az agrárius lakosság nagyobb részét a gazdák alkották. Itt gazdának számított az a családfő, akinek önálló fundusa, háztelke és rajta lakása volt, attól függetlenül, hogy volt-e egyéb vagyona. Telket csak a városi tanács enge-