Bács-Kiskun megye múltjából 19. (Kecskemét, 2004)

IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR Koháry István, Kecskemét potior földesura

Nem tud ugyan hajdú harangot önteni De magát mulatva jól tudja kongatni Én is bár ne tudgyam a verset csinálni Tudom, de azt rontva, üdőmet mulatni...." A már említett kedvelt versformáját is be tudjuk mutatni abban a két strófában, amelyben tájékoztat bennünket, mi késztette őt valójában a verselésre: „... Untalan sóhajtva s Istenhez óhajtva enyhítsük sorsunkat Világot ösmerve s hivságát gyűlölve felejtsük el búnkat Verseket koholva s azokat faragva mulassuk magunkat... Ugyan mégis a bút, mely és szivemre fut, mint lehet elűznöm az mi jut elmémre szóknak betűire, feljedzem, felfűzöm Vers koholásával, sorsom unalmával, bánatomat főzöm..." Ezt a strófa-alakzatot tehát Balassitól kölcsönözte, csak meghagyta azt régi formájában. Miként láthatjuk, a belső rímek minden sort három részre szabnak, és ezek figyelembevételével előttünk áll nagy elődjének ismertté vált kilencsoros versformája. Bár Jelenits István idézett megállapítását nincs okunk kétségbe vonni, nem kell teljesen megváltoztatni korábbi elemzőinek azt a véleményét sem, hogy formai szempontból nem törekedett különösebb változatosságra. Leginkább ezt a háromsoros formátumot követte a legtöbbször elég kényszerű ragrímekkel a végükön. Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a versek tartalma többször utal ugyan rabságára, de sem Thökölyt, sem annak várnagyait név szerint egyszer sem említi, pedig a fogságból való szabadulás után vetette ezeket papírra. Értehetően méltatlankodik ugyan rabsága miatt, de soha gyűlölködésbe nem csap át, nem kíván fogvatartóinak hasonló sorsot. Minden bizonnyal mély vallásossága és rendkívüli önfegyelme tartotta vissza ettől. „... Éhezni nem szoktam, mást is jól tartottam s koplalás éheztet, kenyérnek csak ize s Latorczának vize soványan tengődtet, főtt étek szagával, még csak illatjával senki nem is értet..." Fogságának egyhangúságába nagy ritkán csak rokonainak kezébe adott levelei vittek némi változatosságot.

42 Az az (ál)hír, amely anyjának és Imre öccsének haláláról jutott el hozzá, mélyen megrendítette. Egyik legszebb versében rögzítette e fölötti fájdalmát: „... Szerelmes anyámnak és Imre öcsémnek halálával ejté sebeit szivemnek s fájdalmát szerezte méltó keservének, tett mellyel engemet már holt-elevennek. Kohárynak nincs olyan költeménye, amely kizárólag a fogságával, ottani szenvedéseivel foglalkozna, de a legtöbb versében történik valamilyen utalás ezekre. Ez időszakból személyeket viszont sosem említ. ILLÉSY János, 1885. 59.