Bács-Kiskun megye múltjából 19. (Kecskemét, 2004)

SZABÓ ATTILA A mezővárosi autonómia lehetőségei és korlátai Pest-Pilis-Solt vármegyében 1711-1848 között

szélyes lett volna, akkor vizsgálati fogságba helyezték. Az ítéletet a felperesek, vagy a hivatalos vádlók, a vádlottak, illetve a tanúk meghallgatásával hozta a bíróság. Amennyiben a vádlott elismerte tettét, lényegében a bizonyítási eljárás befejeződött. Ha teljesen, vagy akár részben eltértek a vallomások, akkor szembesítésre került sor. A bizonyítási eljárás fontos része volt (például lopásoknál) az esetleges tárgyi bizonyítékoknak a bemutatása. Ugyanilyen hangsúlyt kapott verekedések után az orvosi látlelet bizonyító ereje. Adott esetben, mint gyújtogatásnál helyszíni szemlét tartott a bíróság. A helyi bíróságoknak nem volt módjuk - az úriszéki és megyei törvényszékeknél megengedett - kínvallatásra. Ennek dacára a beismerő vallomást többször veréssel, éheztetéssel vagy más kínzással csikarták ki a vádlottból. Például Cegléden 1828-ban a garázdálkodó, káromkodó Kovács Istvánt „ütögették meg" a város emberei az áristomban, de a verést beszámították később a büntetésébe.

154 1837-ben a pénzlopással vádolt Szegedi Mihály „próbára vétetődött, és minthogy négy napi börtönöztetése és a vallatás közben kapott néhány ütések elszenvedése után sem vallott semmit - szabadon bocsájtatni rendeltetett".

155 Demeter János 1845-ben azzal az indoklással kért adómentességet, hogy tíz évvel korábban - gyújtogatás gyanújával - történt megkínzása következtében a mai napig sem tudja a maga élelmét megkeresni.

156 A vádlottak részéről gyakori szokás volt a részegséget enyhítő körülménynek tekinteni, bár a tanácsok többször leszögezték, hogy a „részegség nem elegendő mentség". Az ítéletek nyomban jogerőre emelkedtek és rögtön végre is hajtották azokat. Ez azt jelentette, hogy beszedték a büntetéspénzt, testi büntetés esetén megpálcázták az elítéltet, vagy kalodába csukták, illetve pincébe, verembe zárták. A szűkebb értelembe vett börtönök nem voltak a helységekben, csupán olyan szobák álltak a magisztrátusok rendelkezésére, ahol az ítélet végrehajtásáig őrizték a bűnöst, vagy egyik megszégyenítő büntetésként egy-két napot ott fogták az illetőt. A fogdát ritkán alkalmazták, elsősorban öregek, betegek, terhes és szoptatós nők esetében szabták ki önálló büntetésként is, amikor nem annyira a testi szenvedés volt a célja, hanem a megszégyenítés. Ezért fordultak elő - a gyakori néhány napos áristomok mellett - a 2-4 órás elzárásos büntetések is. Az elzárást időnként kombinálták néhány órai kalodába zárással, illetve kenyéren és vízen való tartással. A leggyakoribb büntetés a piacnapokon, nyilvánosan végrehajtott pálcázás, korbácsolás volt, melynek mértéke a férfiaknál 6, 12, 15, 24, 25, 40 és 50 botütésig, a nőknél 6, 12, 15, 24 korbácsütésig terjedt, de találkozunk például Dömsödön 1806ban bizonyos éjszaka csavargáson kapott, vagy tolvaj személyek ellen kiszabott 4, 8, és 10 pálcákkal is.

157 Több esetben a 24 pálcánál nagyobb tételt általában „kétszerre elszenvedve" kapták meg a bűnösök. A büntetések végrehajtói a hajdúk, kisbírók voltak. Általában szoros ellenőrzés alatt, keményen ütve adták ki a büntetést, de egy 1847-ben az elítélt részéről panaszra vitt ráckevei megbotozás ügye rávilágít a testi büntetés visszásságaira:

158 Gyengési Jánost verekedésért 1841-ben 12 botra ítélte a tanács és a panaszos szerint, mivel a kapun, ahol rámérték a büntetést, a város kocsija közlekedett, és emiatt többször félbe kellett szakítani a botozást, így háromszorra szenvedte el a büntetést. A tanúvallomásokból kiderült, hogy az egyéb154 PML, CMT Tan. ül. jkv. 1828. április 24. 155 PML, CMTTan. ül. jkv. 1837. február 10. 156 PML, CMT Tan. ül. jkv. 1845. március 1. 157 PML, DMT Tan. ül. jkv. 1806. november 8., 1806. december 30. 158 PML, RMTTan. ül. jkv. 1847. május 20.