Bács-Kiskun megye múltjából 18. (Kecskemét, 2003)

TÖRTÉNELEMFORMÁLÓ SZEMÉLYISÉG - VAJDA ZSUZSANNA Sodrásban: a személyiség és a történelem

ban az a sajátossága, hogy nincsen neme, és a szűznemzés egy különös fajtája által szaporodik. A keselyű és különleges mitológiai sajátosságai fontos szerepet játszanak Freud értelmezésében, aki annak tulajdonítja Leonardo gyermekkori keselyűfantáziáját, hogy a művész házasságon kívül született és ötéves koráig apa nélkül, anyjánál nevelkedett, és természetesen feltételezve, hogy a művész maga is ismerte a keselyű mitológiai sajátosságait. Csakhogy utóbb kiderült: Leonardo emlékében nem keselyű, hanem kánya szerepelt, tévedett orosz életrajzírója, akinek németre fordított munkájából Freud merített (ld. „A fordító megjegyzése, 325. o.). Hasonlóképpen bizonytalan tényalapon álltak a Schreber eset következtetései (ld. A fordító megjegyzései, 1993). A probléma az, hogy az esettanulmányok sugalmazása szerint az egyének és a körülmények sajátos összetalálkozása - Leonardo törvénytelen születése és anyjával töltött kisgyermek kora, Schreber viszonya szigorú apjával - egyértelmű és általánosítható következtetéseket tesz lehetővé az egyének sorsával kapcsolatban. Lackó Mihály „Széchenyi értelmezések" (1997) című cikkében az egyik legtöbbet idézett pszichohistóriai jellegű munka - Erikson Luther tanulmánya (1991) kapcsán részletesen is elemzi, milyen veszélyeket rejt magában az önkényes forráskezelés. Erikson a fiatal szerzetes fejlődésében döntő szerepet tulajdonít Luther dührohamának, amely „három kortársa" szerint az erfurti kórusban következett be, és melynek során egy bibliai idézet olvastán ezt kiáltozza: „Nem vagyok!" Ez a rendkívül fontos epizód szolgál Erikson számára alapként, hogy Luther valláskritikáját identitásválságnak minősítse: „...a Nem vagyok! felkiáltás egy igen súlyos identitásválság részét alkotja. Ennek a válságnak a során az ifjú szerzetes úgy érezte, hogy ki kell nyilvánítani, hogy mi nem (nem megszállott, nem beteg, nem bűnös) és így eljusson odáig, hogy mi ő, vagy minek kellene lennie." (ld. Erikson id. mű, 49. o.). Erikson maga is bevallja, hogy a tényekre vonatkozó adatok igencsak homályosak: a fontos epizód minden eleme bizonytalan, még az sem lehet biztosan tudni, hogy megtörtént-e valóban, hogy milyen nyelven szólalt meg Luther, és mi volt a kiváltó élmény. Erikson szerint azonban a lényeget tekintve mindegy, valóság-e, vagy legenda az eset. Csakhogy így az a különös helyzet áll elő, hogy az állítás és a bizonyítás nem választható el egymástól: ez az, amit a logikában tautológiának neveznek. A történet teljesen fiktív, de Lackó szavaival élve a naiv valóságközlő narráció elhitető erejére appellál. Ily módon azonban összekeverednek a tények és az értelmezés, a fikció és a valóság. A probléma egy másik, nem kevésbé fontos aspektusát veti fel Lackó Széchenyivel kapcsolatban. Széchenyi utolsó éveit elmegyógyintézetben töltötte. Az azóta elmúlt időben újra és újra kiújul a vita: megzavarodott-e valóban Széchenyi élete utolsó éveiben, vagy az elmegyógyintézeti elhelyezés csupán elszigetelésének eszköze volt? Lackó idézi a két orvos: a Széchenyit kísérő magyar és a Döblingben őt fogadó osztrák, egymásnak ellentmondó megállapításait, ugyanakkor rávilágít, hogy mindkettőjüknek meghatározott célja volt a jelentéssel, ami szintén befolyásolhatta megállapításaikat, valójában tehát még ezek a körülhatárolt, szakszerű leírások sem adnak biztos választ Széchenyi állapotára nézve. Lackó azonban a legfontosabb kérdést csak futólag érinti: egyáltalán nem biztos, hogy ma ugyanazt értjük a normalitás alatt, mint száznegyven évvel ezelőtt. Az akkoriban használt elmekórtan