Bács-Kiskun megye múltjából 17. (Kecskemét, 2001)
MAYER JÁNOS Az elűzött észak bácskai svábok németországi beilleszkedésének néhány kérdése
rengeteg, a mezőgazdasági munkákhoz nem értő városi munkás és értelmiségi került vidékre, mint ahogy sok falusi parasztembert is városokba irányítottak. A rendelkezésre bocsátott lakóterek között is nagy lehetett a különbség, hiszen előfordult az is, hogy csupán üres szobákat kaptak, ahol a menekültek ezután is csak szalmazsákokon aludhattak. Az ilyen helyiségekben eleinte még kályha sem volt. Más, szerencsésebb menekültek jól berendezett lakásokba is kerülhettek, bár nem ez volt a tipikus eset. 18 Az amerikai katonai kormányzat előírása szerint emberhez méltó szállás az lett volna, amelyben elegendő mellékhelyiség, főzési és fűtési lehetőség, valamint megfelelő számú berendezési tárgy is van. Ezt azonban még akarva sem lehetett volna következetesen betartani. Az eredetileg egy családi háztartásra tervezett házakban nem is lehetett elvárni, hogy még további 6-7 ember megfelelő elhelyezéséhez szükséges bútor álljon rendelkezésre. És mindemellett természetesen fűtőanyagról is gondoskodni kellett, a mindennapi élelmezésről nem is beszélve. Ezért eleinte a szó szoros értelmében vett „lakás"-ról aligha lehetett beszélni, egyedül az volt biztos, hogy fedél volt a menekültek feje fölött. Az eddig rendkívül zárt közösségek rendszerint vonakodtak a menekültek felvételétől. A német falvak közösségei ugyanis a háború előtt hasonlóképpen zártak és elzárkózók voltak, mint egyébként az elüzetés előtt a bácskai községekéi is. Ennek megóvása érdekében néhol a polgármesterek szándékosan hamis adatokat adtak meg a rendelkezésre álló lakóterek nagyságáról, más esetekben pl. az evangélikus lelkész óvott a község felekezeti homogenitásának megbontásától. A polgármesterek egyébként is nehéz helyzetben voltak, hiszen kettős nyomás nehezedett rájuk. A helyi lakosság további menekültek befogadásának azonnali leállítását követelte, míg a felettes szervek rendszerint újabbak elhelyezését várták el tőlük. A helyi lakosok reakciója nem volt mindig azonos. Annak természetesen senki sem örült, hogy akkor, amikor saját maguk ellátása sem volt egyszerű, még idegeneket is „telepítenek a nyakukra". Az amerikai zóna mindhárom tartományában előfordult, hogy csak erőszakkal lehetett a kijelölt helyiségeket szabaddá tenni. Az első menekültek megérkezésekor tulajdonképpen nem lehetett igazán ellenséges hangulatról beszélni. Mindaddig, ameddig a helybeli lakosság azt hitte, hogy a menekültek rövid ott-tartózkodás után visszatérnek majd hazájukba (az 1945 folyamán evakuáltak és önkéntes menekültek esetében még látszott erre esély), vendégként vagy kedves látogatóként fogadták őket. 19 Nagyot változott a helyzet 1946 folyamán, amikor kiderült, hogy egyrészt a már Németországban tartózkodó menekültek sem térhetnek vissza a közeljövőben, másrészt még újabbak érkezésével is számolni kellett. Innen - amint Elisabeth Pfeil és Marion Frantzioch is rámutattak - az addigi szívélyes házigazda-vendég viszony „kényszerű társbérletté" változott át, amely mindkét fél számára egyre kellemetlenebbé vált. 20 Újabb menekültek elhelyezése így a helybeli lakosság ellenkezése miatt mindig nehezebb lett, egyre szaporodtak a lakossági tiltakozások, és egyre gyakrabban fordult elő az, hogy az elűzötteket csak géppisztolyos amerikai katonák kíséretében lehetett a számukra kijelölt lakhelyekre bejuttatni. A lakástulajdonosokat olykor a törvény kemény szigorával kellett megfenyegetni, így a beköltöztetés megakadályozásáért akár 3 hónap börtönt is lehetett kapni, mint ahogy arra is sor került, hogy a vonakodó tulajdonost erőszakkal eltávolították a lakásából, és egy menekülttáborban helyezték el, „hogy jobban átérezze a menekültek életkörülményeit'"'. 2I Az így vagy hasonlóan induló együttélésbe természetesen a későbbi 18 TOMSCHIK, Erich, 1986. 71-90. 19 PFEIL, Elisabeth, 1948. 124. 20 PFEIL, Elisabeth, 1948: 124 és FRANTZIOCH, Marion, 1987: 120-122. 21 ERKER, Paul, 1988: 24-25.
