Bács-Kiskun megye múltjából 17. (Kecskemét, 2001)
MAYER JÁNOS Az elűzött észak bácskai svábok németországi beilleszkedésének néhány kérdése
meteknek, nincsteleneknek, jöttmenteknek, stb. csúfolták. 14 Ezek az elnevezések még évekig használatosak maradtak, de ettől függetlenül minden menekült arra vágyott, hogy minél előbb elhagyhassa a menekülttáborokat. A helybeli lakosság, amely a menekültek jelenlététől egyébként is tartott, pedig legszívesebben éppen ezt az állapotot tartotta volna fenn tovább is, hiszen ameddig a menekültek izolálva voltak, addig ellenőrizni is könnyebben lehetett őket, és addig sem kellett velük semmin megosztozni. Ezt a felfogást az is erősítette, hogy a táborok korábban, a háború alatt is elsősorban különféle „diszkriminált" kisebbségek (hontalan külföldiek, idegen kényszermunkások) elhelyezésére szolgáltak, akiknek mindennapos életét szigorú, mai szemmel nézve sokszor kissé megalázó szabályok írták elő. 1 Ehhez társultak a tömeges elhelyezés során csaknem elkerülhetetlen járványok és fertőzések, valamint lopások és mindennapos feszültségek, amelyektől a táborlakók szerettek volna mihamarabb megszabadulni, míg a helyiek épp ezt szerették volna maguktól minél messzebb tudni. 2. Egy fedél alatt A felső-bácskai németek nagy részének csak viszonylag rövid időt kellett táborban töltenie. Hamarosan ugyanis magánházakba illetve -lakásokba kerültek, amelyeket a menekültek elhelyezésének céljából a helyi lakosságtól foglaltak le. A lakáslefoglalásokat az egyes községekben a rendelkezésre álló lakóterek és lakásra alkalmas helyiségek felmérése előzte meg, majd hamarosan listát készítettek arról, melyik tulajdonosoknak mekkora területet kell e célra szabaddá tennie. A táborokat elhagyó menekülteket rendszerint a lakóhelyüknek kijelölt községek-városok vasútállomására vagy főterére (a község- vagy városháza elé) szállították, ahol az előzetesen összeállított listák alapján beosztották, ki melyik házakba kerül. A menekültek elhelyezésére kötelezett helybeliek már ott várták a hozzájuk érkezőket. A lakástulajdonosok és a menekült családok között formális albérleti szerződéseket kötöttek, csak azzal a különbséggel, hogy azokat a tulajdonos egyoldalúan nem bonthatta fel. Mégis előfordult olyan eset, hogy a tulajdonosok magatartása miatt az elűzöttek maguk kérték, hogy máshol helyezzék el őket. 16 Különösen ott fordult elő ilyen, ahol kisgyerekek voltak kitéve a helybeliek zaklatásainak és durva megjegyzéseinek. Miután a német városokban a bombázások által okozott kár és az egyébként is szűkösebb lakóterek miatt kevesebb volt az igénybe vehető lakótér, így az elűzöttek elhelyezéséhez főként községek és kisvárosok jöhettek számításba. A legnagyobb terhet Württemberg-Badenben az 5000 és 50 000 közötti lakosságú települések viselték. 17 Bajorországban elsősorban a falvak jelentettek átmeneti megoldást. A magyarországi németek letelepítésekor az is szerepet játszott, hogy ők nagyrészt agrárnépesség voltak, akiket így elsősorban falusi parasztoknál kívántak elhelyezni annak reményében, hogy ott majd hosszú távon is munkát találhatnak. Másrészt ott az élelmezési problémákkal valamivel kevésbé kellett megküzdeni, mint az éhínséggel küzdő városokban. Ezt az elosztási elvet azonban nem mindig sikerült betartani, így 14 vö. FRANTZIOCH, Marion, 1987.: 127-130. 15 LEHMANN, Albrecht, 1993. 56-60. A személyesen is érintett szerző idézi többek között az alábbiakat: „A tábori személyzet és az őrség utasításai mindenkor követendők, nem teljesítése a hivatal megsértése." „Férfi- és nőnemű személyek vad együttélése további feldolgozásra a bíróság előtt kerül megítélésre. " (sic!) 16 Interjú E.R.-rel, Csatalja, 1996. Felvétel a szerző archívumában. 17 SCHRAUT, Sylvia, 1993. 164-196.
