Bács-Kiskun megye múltjából 17. (Kecskemét, 2001)

IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR Adatok a Homokhátság XVIII. századi állatjárványaihoz

vántartások, amelyek nagyobbrészt a század járványoktól leginkább keserített évtizedeiről adnak nagyon száraz adatokat, de annál megdöbbentőbb, hiteles képet.

1 A forrásközlés során érthetően nemcsak kizárólag a járványokra vonatkozó adatokat vettük figyelembe, hanem néhány olyan adatsort is célszerűnek láttunk közölni, amelyek segítik, hogy képet kapjunk Kecskemét gazdáinak akkori állatállományáról, az egyes nagyobb tenyésztők gulyáiról és méneseiről, valamint azok tartásához szükséges bérelt pusztákról és a pásztorokról is. Ennek közreadását több tényező is szükségessé tette. Egyrészt az, hogy Kecskemét múltjáról az országos történetírás szinte csak Hornyik János és Takács Sándor munkái alapján vesz tudomást. Ezek a valóban jeles feldolgozások viszont nagyobbrészt a hódoltság alatt keletkezett forrásokat veszik alapul, és csak esetlegesen utalnak egy-egy későbbi évtizedre. Ráadásul mindketten a város gazdasági és közjogi fejlődésének csúcspontjaként mutatják be a XVII. század néhány békésebb évtizedének valóban figyelemre méltó gazdasági fellendülését. Tekintettel arra, hogy a XVII. századi forrásaink nem teszik lehetővé, hogy akár a város lakosságának számát, akár vagyonuk nagyságát pontosabban meghatározzuk, az e korral foglalkozók nem ritkán hipotézisek megfogalmazására kényszerültek. Később egyesek ezeket a hozzávetőleges adatokat nemcsak dokumentált tényként fogadták el, hanem további kombinációk alapjává tették azokat. Nem véletlen tehát, hogy a későbbi elemzők kétkedve fogadták ezen állításaikat. Méltán „túlzásnak" tarthatjuk pl. Hornyik azon kijelentését „Nem ritka eset ekkor [a hódoltság alatt], hogy egyetlen kecskeméti gazdának egy vagy két ezer darab szarvasmarhából álló gulyája egy vagy több száz lóból álló ménese, azonkívül juhés sertésállománya legyen."

1 Nem kevésbé eltúlzott Herman Ottó megállapítása sem, amely szerint Kecskemét határából 1703-1704 között 30 000 szarvasmarhát raboltak el.

12 Szükségesnek láttuk, hogy folyamatosan több évre kiterjedően szolgáltassunk adatokat a járvány nagyságáról, pusztító hatásának hullámzásáról, időtartamáról és csökkenéséről egyaránt. Az esetek nagyobb részében jelezni tudtuk, a különféle betegségekből milyen számban, arányban tudták a jószágokat kigyógyítani. Érthetően nem lehet véletlen, hogy a korabeli kormányhivatalok havi bontásokban követelték meg a pusztulások mértékének rögzítését. Ezekből a politikusok és a katonák már akkor is, és a mai elemzők is sok fontos következtetést tudtak, tudnak levonni. Ezek teszik valójában lehetővé, hogy az egymás melletti, vagy az egymástól nagyobb távolságban levő vidékeken lezajló folyamatokat feltárni, majd elemezni lehessen. Bár ezeket a jelentéseket a helytartótanács minden törvényhatóságtól megkövetelte, távolról sem egyfonna alapossággal végezték az adatgyűjtők munkájukat. Valószínű, 10 A központi hatalom már a korábbi évtizedekben is felfigyelt a birodalom jelentős részét sújtó nagy állatjárványokra. Esetei.' ént megkövetelte, hogy ezekiöl készítsenek kimutatásokat, de ezek nem folyanatosak, és az esetek jelentős hányadában csak néhány hónap, ill. egy-egy év veszteségeit rögzítették. 11 HORNYIK János (1861. II. 219.) egyik Kecskeméttel kapcsolatos megállapítása szerint: „1772-ben már lakosainak száma megközelítette a 30 ezret, a török kiveretésekori lélekszámot 20 ezernél kevesebbre nem tehetjük." Valójában 1772 táján a város lélekszáma 15 ezer fi körül volt, és a hódoltság végén az átmenetileg ide kényszerülő menekültekkel együtt is csak 1100 körüli családot vettek nyilvántartásba az adószedők, amelyen belül legfeljebb 5-6 ezer személy élt. - HORNYIK János 1927. 71. Hangsúlyoznunk kell, hogy hipotézisét semmiféle adattal, hivatkozással nem dokumentálta! Hornyik ezen kijelentését GAÁL László is erős fenntartásokkal fogadta. 1966. 164. 12 HERMAN Ottó 1909. 362. Ő minden bizonnyal Hornyik előbb idézett adataiból következtetett egy szélesebb térség esetleges veszteségeire. Valójában ezekből az évekből igen csekély a kétséget kizáró adat. GAÁL László (1966. 173.) Takács Sándor munkájára hivatkozva emeli ki, hogy 1646-ban - a többek által „virágkornak" vélt időszak közepén - Kecskeméten 8683 szarvasmarhát számoltak össze. Az 1700-as évek elejére Kecskemét szarvasmarha-állománya a török-elleni háborúk során a korábbinak már felére-harmadára zsugorodott, és biztosan nem érte el a békésebb évtizedek szintjét. Mivel a környéken alig volt más település, a 30 ezres szám erősen túlzottnak tűnik.