Bács-Kiskun megye múltjából 14. (Kecskemét, 1998)

BÁNKÚTI IMRE Kecskemét a Rákóczi-szabadságharcban 1703-1711

Amikor Rabutin Debrecenből megindult Szolnok fele, hogy ott átkelve, Budára vonuljon, újabb kibontakozás: „Die 14. Januarii 1707. Az német ármádiának Szolnoknál lett általköltözése nagy félelmet okozván, az Méltóságok parancsolattyára harmadszori kibontakozásra kénszeríttetvén, Baracsi pusztára

107 kinyomultunk; az holott egy hétig hideg déren és fergetegen szekérháton nyomorogván, die 20-a ejusdem tértünk hajlékunkban."

108 A lakosság egy része ekkor a Tisza mellé menekült, de nem jártak „szerencsével". Vezetőik, Magó Mihály és Csaba Mátyás tanácsbeliek Tiszasasról éppen 1707. január 20-án írnak segélykérő levelet az aznap hazatért vezetőséghez. „Az ellenség minékünk semmi javainkat nem hadta, minden járó marháinkat elhajtotta, szekereinken való jószágunkban praedát hántl...] magunk csak az rajtunk levő ruháinkban maradtunk, ez az Istennek kegyelme hozzánk, hogy egy személyt is közzülünk rabságra az ellenségnek nem adott." Küldjenek 4-5 szekeret fizetésért, s a vitézlő rendtől két zászló kíséretet kérnek a tiszaugi révhez.

109 Noha hasonló jelenségek mai világunkban is lejátszódnak, a történésznek itt mégis meg kell állni egy pillanatra. Nemcsak azért, hogy a város mai lakosait emlékeztesse őseinek megpróbálttásaira és kemény helytállására, hanem azért is, hogy feleletet keressen ennek az intézkedésnek okaira és következményeire. A következmények egyértelműek: a kitelepítésre kényszerített lakosság javai zömét hátrahagyva, még az akkori körülmények között is embertelen viszonyok közepette kényszerült távozásra, öregekkel, gyerekekkel, terhes anyákkal, csecsemőkkel együtt. Mit vittek, mit vihettek magukkal? A lakosok többségének nem volt igásállata, sem szállító járműve. De ha lett volna is, mit tudott arra felrakni? Családját, ruháit, élelmet, legféltettebb értékeit? Hol tudtak főzni, kenyeret sütni, a gyerekeket ellátni? Hol kaptak élelmet, ha sajátjuk elfogyott? Allataikat hol és kik látták el? Mi történt a betegekkel? A helyi lakosság aligha fogadta őket szívesen, hiszen ők is nyomorúságos körülmények közt éltek, s talán nekik is menekülniök kellett. A kiköltöztető parancsok mindezekről semmit sem mondanak. Ezt a módszert egyedül csak katonai eredményessége igazolhatta. Hornyik János, Kecskemét nagy történetírója így értékelte ennek az eljárásnak eredményét és súlyos kárát: „Teljesítve lőn tehát a fölkelő magyar hadak részéről gyakorlatba vett portyázó hadjárat ama keserves szabálya: hogy a nép elfusson, házait elhagyja, értékesb holmiját elvigye, gabonáját elássa, el nem vihető takarmányát fölégesse; hogy eképen az 107 Akkor Tatárszentgyörgyhöz tartozó puszta Pest-Pilis-Solt megyében, ma Kunbaracs, Bács-Kiskun m. 108 HORNYIK János, 1860-1866. IV. 180. 109 BÁNKÚTI Imre, 1992-1994. II. 89-90. Részletet közöl belőle HORNYIK János, 18601866. IV. 181.