Bács-Kiskun megye múltjából 14. (Kecskemét, 1998)

KŐHEGYI MIHÁLY Adatok és okmányok Madaras történetéhez (1526-1856)

KŐHEGYI MIHÁLY Adatok és okmányok Madaras történetéhez (1526-1856) Füstoszlopok a szemhatáron, egyre több, egyre közelebb, a támadók útját jelezve. Üszkös romok a tegnap még békés falvak helyén az ország szívében, amely emberemlékezet óta nem látott külső ellenséget, és most a hódítók torkában találja magát. Száguldó portyák, meztelen, hajlott pengékkel, nyerítő lovak hátán bő bugyogós, vértől mámoros, marcona harcosok, az útszélen halottak, akikben megdermedt az utolsó mozdulat, s torkukra fagyott a jajkiáltás. Mocsarak, dunai árterek, telecskai erdők, rögtönzött szekértáborok védelmét kereső parasztok, akiket saját urai tucatnyi évvel korábban (1514) oly kegyetlenül eltiportak, ezért az ország védelmében sem mertek fegyverbe hívni, s végül menekülésükkel sorsukra hagytak. Mindig új hadak észak felé, vissza pedig mindig új, sok ezernyi ember, rabszíjra fűzve; férfiak, nők, gyermekek, útban távoli emberpiacok felé. Az üresen, lakatlanul maradt falvak némasága szörnyű kegyetlenkedésről beszél. A megmenekültek könnyező szemmel néznek a füstfelhőre, mely falujuk fölött gomolyog az égre. A még élők gondolata messze száll. A férj elrablott asszonyára gondol, akinek útja többé haza nem vezet. A magára maradt özvegy zokogva néz a bizonytalan jövőbe, és napról-napra bánatosabban hordozza végig tekintetét azon az úton, amelyen férjét fogságba hurcolták. Valakit egy életen át mindig visszavár. Bánatos szülők őrjöngve szólítják-siratják elrablott gyermeküket, kivel lassan majd elfelejtetik anyanyelvét is, és nemsokára belőle janicsár, a török hadsereg legbátrabb, legfanatikusabb katonája lesz, ki majd kegyetlenül végigpusztít azon a földön, ahol egykor bölcsője ringott. A kései utókor eló'tt ilyen képek elevenednek fel, melyeket nem a torzító képzelet teremtett ha az ember a kortársak leveleit, szemtanúk elbeszéléseit, siralmas verseit olvassa abból az időből, amikor a török az országra zúdult. A gyenge akaratú és ifjú Lajos a pártoskodásoktól zilált, belsőleg korhadt országot nem volt képes megvédeni. A mohácsi csatavesztés (1526) után dermedt csend üli meg a tájat és a szíveket, de van még valami halovány remény: hátha a végveszélyben összefognak a keresztény fejedelmek a török ellen, s egyesült erővel kiszorítják az országból. Katonai értelemben a mohácsi csatavesztés nem volt döntő jelentőségű; azzá tette azonban az ország vezetőinek egymás közötti torzsalkodása, önzése, bűnös felelőtlensége. A Habsburgok néhány szá-