Bács-Kiskun megye múltjából 12. (Kecskemét, 1993)
Tóth Ágnes LENGYEL MENEKÜLTEK BÁCS-KISKUN MEGYÉBEN A II. VILÁGHÁBORÚ ALATT
vállalta a napi 2 P-ért az ellátást. De gondot okozott a gyors és nagyarányú fluktuáció is. Bajára pl. január 28-29-én összesen 146 lengyel polgári menekültet irányítottak, de csak 85-en érkeztek meg közülük. Bernhardt Sándor polgármester 1940. február 29-én kelt jelentésében is arról panaszkodik a belügyminiszternek, hogy bár ő a tiltó rendelkezések figyelembevételével csak kivételes esetekben adott eltávozási engedélyt, „mindamellett az utóbbi napokban a menekültek engedély nélküli eltávozása, illetve Bajáról való végleges eltűnése nagyobb mérvet öltött." A hónap folyamán 18 lengyel polgári menekült eltűnését regisztrálták. 7 Az 1-2 napi tartózkodás után továbbmenők kivétel nélkül férfiak, és jobbára fiatalok voltak. A Bajára irányított lengyel férfiak egy része maga is csak átmeneti tartózkodási helynek tekintette a várost. Egyik csoportjukat azok a fiatalok alkották, akiket Lengyelországban még nem soroztak be a hadseregbe, s így Magyarországra valóban polgári menekültként érkeztek, ám végső céljuk a Franciaországban szerveződő lengyel hadsereg volt. A továbbmenők másik csoportját viszont éppen azok a katonák tették ki, akik a katonai táborokból megszökve, s polgári táborokban jelentkezve legalizálták „polgári menekült" voltukat, hogy aztán az itt szerzett papírok segítségével szökjenek tovább Nyugat felé. Céljuk szintén a francia földön szerveződő lengyel hadsereg volt. Ez a nagyarányú fluktuáció sok bosszúságot okozott a menekültek ügyeinek intézésével megbízott közigazgatási tisztviselőknek. Egy-egy nagyobb arányú hajnali szökést követően, sok esetben csak napok elteltével vált ismét áttekinthetővé a tábor létszámának alakulása. A szökések ugyanis csak ritkán derültek ki azonnal. Segítettek társaiknak — a minél biztonságosabb és minél távolabbra jutás érdekében — a táborban maradók. Betegnek jelentették őket és még napokig fölvették a megszököttek zsoldját. De gyakran előfordult az is, hogy maguk a házigazdák sem, vagy csak késve jelentették a náluk elszállásoltak eltűnését. Ezt a viselkedést mind a szolidaritás, mind pedig az anyagi előnyök — napidíj felvétele — motiválta. Miután azonban a táborok ellátmányukat létszámuk alapján közvetlenül a BM-től kapták, s arról fillérre szoros elszámolással tartoztak, így különösen a gazdasági jelentések készítése okozott némi fejtörést az érintett tisztviselőknek. Valószínűleg a jelentős mértékű létszámváltozás, és az imént jelzett jelenségek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy dr. Horváth István február 13-án a házigazdák kötelességéről kiadott tájékoztatójában a következőket is kiemelte: „A lengyel menekült azon az eseten kívül — ha hivatalból más táborba helyezik, vagy az ellenőrző szerv elhelyezését, ellátását megnemfelelőnek találta —, elhelyezését, lakását csak a megbízásomból eljáró sze7. BKML. Baja város Polgármesteri Hivatalának Szociális Ügyosztálya 16012/1940.
