Bács-Kiskun megye múltjából 10. - Gazdaság és társadalom (Kecskemét, 1989 [!1990])

MOLNÁR Attiláné: A paraszti vagyon összetételének alakulása Kecskeméten 1655—1769-ig a végrendeletek alapján

rom időszakon belül. Ez viszont nem olyan nagy szélsőségek között mozog mint a vágómarhák esetében. A végrendeletek tanúsága alapján az első időszakban kb. minden harmadik gazdának volt tehene. A létbizonytalanság megszűntével ez az arány lényegesen kedvezőbbé vált, és csaknem minden második testamentum kitért a fejőstehenekre. A legelők nagyarányú zsugorodása miatt 1745 után már csak kb. minden negyedik örökbehagyó hagyhatott örökül fejősteheneket. Az egy végrendelkezőre jutó átlag is ugyanezt a hullámzást mutatja, bár kevésbé szélsőséges formában. Az egyes rétegeken belül a változások jórészt hasonló módon alakultak. Néhány érdemi eltérésre mégis feltétlenül fel kell figyelnünk. A törpebirtokosok között a tehénnel rendelkezők minden időmetszeten belül kedvezőbb arányban voltak mint a vágómarhák esetében. Különösen fontos a későbbi fejlődés tendenciájának megrajzolásánál az a tény, hogy 1745 után, ha csökkent is számottevően arányuk, a 16,2% lényegesen kedvezőbb mint a vágómarhák esetében látható nem egészen négy százalék. Az egész állományból való részesedési arányuk is mind a három időmetszetben nagyobb, és különösen feltűnően kedvezőbb az utolsó évtizedekben. Ez egy mezőváros esetében részben érthető is, részben azzal is magyarázható, hogy a fejősteheneket nem a kun pusztákon tartották, a legelők mérséklődése csak közvetve hatott ki tenyésztésükre. A kisbirtokosok esetében az első két időszakban lényegesen kedvezőbb volt az összkép. Azt mondhatjuk, hogy 1745-ig csaknem minden második kisbirtokos tartott fejőstehenet. Annál feltűnőbb viszont, hogy a harmadik szakaszban a korábbinak harmadára csökkent a tehéntartók aránya. Főként az ő esetükben érzékelhető, hogy a tejelő marhák és a rideg gulyák tartása között ekkor még milyen szoros volt a kapcsolat. A középbirtokosoknál azt látjuk, hogy az első két szakaszon belül mérsékeltebb volt részesedésük, de a harmadik szakaszban is kisebb volt náluk a visszaesés. A gazdag parasztok részesedése sem mutat szélsőséges mozgást. Pozíciójuk viszont mind a végrendelkezők arányát, mind az egy főre jutó fejőstehenek számát tekintve, lényegesen kedvezőbb. Egészében tehát azt mondhatjuk, hogy a tehéntartáson belül nem jelentkeztek olyan szélsőséges hullámzások mint a vágómarhák esetében. Ez annál inkább érthető, mivel ezeket nem a távoli pusztákon tartották, az e tekintetben, illetve nagyobbrészt önellátásra berendezkedett parasztgazdaságok nehezen tudtak meglenni fejőstehenek nélkül. A tejtermékeket tekintve viszonylag szűk mezővárosi piac egyébként sem késztette a vagyonosabbakat arra, hogy fejősteheneik számát különösképpen növeljék. Jórészt maguk is az átlagosnál nagyobb háztartásuk ellátására koncentráltak. A szegényebb rétegeknek az e téren mutatkozó kedvezőbb állapot nem feltétlenül eredményezte